thumb|right|250px|Kódexlap kétszínű felirattal A paleográfia tudománya az írás történetével foglalkozó tudományág. A paleográfia szó a görög παλαιός (palaiosz) és γράφειν (graphein) összetételéből ered, szó szerint régi írás.
Korábban történeti segédtudományként alkalmazták, ma már azonban ágazatokra bomló önálló tudományterület, szűkebb értelemben a középkorban keletkezett kéziratokra specializálódva. Kialakulása eredetileg az oklevéltani vitáknak köszönhető: a 17. század második felétől tudományos módszerekkel vizsgálták a korábbi, főleg latin nyelvű oklevelek eredetiségét. Így a paleográfia hagyományosan a latin írással foglalkozott, ami aztán fokozatosan bővült ki – elsősorban a forráskeresések miatt – a görög és a cirill betűs írásokra, majd az egyetemes írásrendszerekre is. Így ma már minden betűírásos rendszernek megvannak az írástörténeti, azaz paleográfiai tudományos vizsgálati módszerei.
A paleográfia története Az első paleográfiai tárgyú kutatásokat egy francia bencés szerzetes, Jean Mabillon végezte, Párizsban, 1681-ben adta ki De re diplomatica libri című munkáját. Rendtársa, Bernard de Montfaucon folytatta az ilyen irányú kutatásokat kódexek vizsgálatával. (Palaeographia graeca sive de ortu et progressu litterarum, Párizs, 1708.) Scipione Maffei eredeti 5–10. századi kéziratok tanulmányozása révén jutott arra a következtetésre, hogy a latin írás egységes, és az úgynevezett nemzeti írások a latin írás regionális változatai. Ennek alapján vázolta fel, hogy a paleográfia fiatal tudományának a latin írás fejlődéstörténetét kell vizsgálnia.
A paleográfia a 19. század közepéig a betűformák változásait kutatta és rendszerezte, lényegében nem jutott túl problémátlan írásismeret és olvasás fokán. Ebben a formájában az oklevéltan (diplomatika) segédeszköze volt. A lényeges fejlődést a 20. század eleje hozta meg, amikor egymástól függetlenül többen is (Karl Brandi, Paul Lehmann, Ludwig Traube, Arthur Mentz stb.) a paleográfiát a társadalmi vonatkozásaival együtt kezdték vizsgálni.
A paleográfia tárgya A paleográfia tárgya az írásos emlékek keletkezési körülményeinek átfogó vizsgálata. Ezek közül azonban ma már a szilárd anyagokba vésett feliratokkal az epigráfia, az érméken olvasható feliratokkal az éremtan (numizmatika), míg a pecsétek felirataival a pecséttan (szfragisztika) foglalkozik. A paleográfia tehát a papír, pergamen, papirusz alapú, vagy fatáblákra, viasztáblákra, agyagba, palába írt, íróvesszővel vagy írótollal készített feliratokat vizsgálja. Eredetileg ezek közül is csak a latin írással, amely kibővült a görög és cirill (ószláv) írásrendszerekkel is.
A paleográfia vizsgálja és rendszerezi az anyagot, amire írtak, az eszközt, amivel írtak, a tintát, az írásképet, a betűk alakját és fejlődését. Mindezek alapján a paleográfia alkalmas datálásra, kronológia felállítására, ma már megbízhatóan képes anakronizmusok alapján a régi oklevelek hamisításának megállapítására is.
A paleográfia tanulmányozása szükséges az eredeti források elolvasásához, értelmezéséhez és datálásához, a forrás keletkezési idejének megállapításához, sőt a korabeli írnok esetleges hibáinak kijavításához. Az írásos emlékek ugyanis nemcsak tartalmukkal, hanem önmagukban is forrásként szolgálnak, az írástípusok és íráselemek önmagukban jellemzők a korra és a helyre, amelyben és ahol keletkeztek.
Az írófelületek anyaga és kiképzésének módja (előállítás, minőség) is korra, helyre jellemző. Az anyag minősége és kidolgozottsága befolyásolta annak kereskedelmi értékét, ez viszont közvetlenül hatott a felhasználás módjaira. A paleográfia tárgyát képező írásemlékek legnagyobb része papíron és pergamenen maradt fenn, kisebb része papiruszon, viasztáblán vagy kemény felületbe karcolt formában.
A paleográfia módszerei thumb|right|150px|Görög majuszkuláris kézirat a 4. századból thumb|right|150px|Görög minuszkuláris írás a 10. századból thumb|left|150px|A Lex Salica majuszkuláris rustica típusú, többszínű címsorral, a frissen kialakított minuszkuláris folyó szöveggel, és néhány mondatkezdést kiemelő nagyobbított majuszkulával A paleográfia terminológiája a vizsgált területekhez igazodik, egyértelműsítve az általában közszájon is forgó fogalmak használatát. Külön szakszavak alakultak ki az írásképekre, a betűtípusokra, az alkalmazott betűkészletekre, a jelek (betűk és egyéb írásjelek) részeinek elkülönítésére, az írásiskolákra.
A leggyakrabban használt terminus technicus a maiuscula (majuszkula) és a minuscula (minuszkula). Alapvetően a nagybetűs és kisbetűs írásokra vonatkozik, azonban a paleográfia szűkebb és pontosabb meghatározása szerint a maiuscula „kétvonalas”, a minuscula „négyvonalas” írás. A latin és görög írásban is a kétvonalas írás alakult ki először, ezek jellemzője, hogy minden betű két párhuzamos vonal közé írva, a vonalak közét teljesen kitöltve írandó. A mai latin betűs írás kétvonalas betűi: A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, X, Y, Z
A négyvonalas betűk (kisbetűk) alapesetben két párhuzamos vonal közé írható testtel rendelkeznek, de száruk vagy hurkuk alul és felül túlnyúlhat ezeken, két másik – alul és felül az előzőekkel párhuzamosan húzott – vonal közé zárva.
A latin írás i. e. 8. század körüli kialakulása óta a betűk írásának változása folyamatos, nemcsak a középkor végéig, ameddig a paleográfia vizsgálati tartománya ér, hanem a mai napig. A fejlődés általános menete a maiuscula–oklevél-minuszkula–kancelláriai írás–oklevélkurzívák–félkurzívák (basztardok)–kurzívák. Ez a sorozat a kézírás fejlődésének vázlata, Kelet- és Közép-Európában kódexeket is írtak félkurzív és kurzív betűtípusokkal, a félkurzívok még oklevelekben is feltűntek. A könyvnyomtatás betűtípusai visszatértek a könnyen olvasható majuszkulára és az oklevél-minuszkulára, a kis- és nagybetűk írásképi megkülönböztető szerepe ekkor kezdett általánossággá válni.
A paleográfia ágazatai Írásismeret A paleográfia gyakorlati része, az írás fejlődésének korszakait, szakaszait kutatja. Az írás legáltalánosabb jellemzőinek és azok időbeli változásának megállapításával megalapozza az íráskutatás további lépéseit. Korábban ezt nevezték önmagában paleográfiának, és a tudományágnak ma is ez a segédtudományi része.
Kézirattan A kézirattan (vagy kodikológia) a könyv alakú írásos emlékek vizsgálatával foglalkozik, leszűkítve az íráselemek és íráskép kutatását a kódexek területére, kibővítve a paleográfiát a kódexek speciális vonatkozásaival, mint amilyen a könyvkötés története és a kéziratos könyv sajátos társadalmi szerepe. A paleográfia ezen ágában a segédtudományi elemek már keverednek az önálló diszciplína kutatási jellegével.
Írásbeliség története Az írásbeliség, vagy írásosság története a plaeográfia legújabb ágazata, amelyben egy-egy terület írásbeliségének speciális fejlődési irányait, sajátosságait vizsgálják. Átfogó jellege miatt önálló történeti kutatási ággá vált.
Írásra használt anyagok Papirusz Az ókorban összetört cserépdarabok mindig akadtak, ezért az ezekre karcolt feliratok viszonylag gyakoriak, valószínűleg mindennapos használatban alkalmazták. Az első kifejezetten írás céljára előállított alapanyag, amely a paleográfia tárgyát képezi, a papirusznádból (Cyperus papyrus) készített papirusz. A papirusznád belének felcsíkozott szeleteit két rétegben, merőlegesen egymásra fektetve sajtolták vagy kalapálták össze. A kapott anyag általában 30–40 cm szélességű, és korlátlan hosszúságú, később kialakult a nagyjából a mai A4 papírméretnek megfelelő lapok készítésének szokása. Ekkor a tekercshez a lapokat egymáshoz ragasztották. A papiruszt feltekercselték, hogy a belső oldala (recto) legyen alkalmas az írásra, a külső oldalát sosem használták (verso). A merőlegesen egymásra fektetett rétegek miatt a papirusz egyik oldalán mindig a sorokra merőleges erezettség alakult ki, ez pedig zavarta volna az írást, ezért nem írtak rá.
Az ókorban mindig hasábokban írtak a papiruszra, a hosszú oldallal párhuzamos sorokban, a középkorban viszont a rövid oldallal párhuzamos sorokban, folytatólagosan. A verso oldalon legfeljebb rövid megjegyzéseket írtak. Papiruszból ritkán készítettek könyv alakú írást, mert törékeny, nem bírja a hajtást, ezért a könyvlapok könnyen kiesnek a fűzésből. A 7. századtól kezdődően kezdett kiszorulni a használatból, egyfelől mert az arabok 641/642-ben elfoglalták Egyiptomot, a legfőbb papirusztermelő helyet, másfelől mert a távolsági kereskedelem egyébként is jelentősen visszaesett. A frankoknál a 8. századtól, a Pireneusi-félszigeten a 10. századtól, a pápai kancellárián a 12. századtól nem használták.
Viasz A viasz puha felülete alkalmas az írásra, azonban állaga az írás gyors pusztulását is elősegíti. Ennek kiküszöbölésére falapokat viaszoztak be vékonyan, és erre írtak (tabulae). Már az ókori Róma idejéből ismertek ilyenek. Általában két egybefűzött falapot használtak, amelyeket összefordítva a puha, feliratos viaszréteget megvédték. Ez a diptychon. Három összefűzésével a triptychon alakult ki, ennél több a polyptychon (vagy multiplicies). A több összefűzött viaszos falap tulajdonképpen a könyvformátum elődje, sokszor külön fedő- és zárólapot alkalmaztak.
A középkor folyamán korlátlan újrafelhasználhatósága miatt népszerű volt a mindennapi feljegyzések (elszámolások, számlák, levelezés) alkalmával. Ugyanilyen okok miatt fogalmazványok piszkozatát is ilyenekre írták, hogy a drága hártya pazarlását elkerüljék. A palatáblák elterjedése előtt az oktatásban is használatos volt.
Pergamen A pergamen (magyarul hártya) szó a kis-ázsiai Pergamon város nevéből származik. A hagyomány szerint a nagy könyvbarát, II. Eumenész az i. e. 2. században találta fel. A pergamen bőrből készült, speciális kikészítési eljárással juh és kecske, később borjú bőréből. A pergamen a kikészítés módjától függően – eltérően a papirusztól – már lehetett kétoldalas is, ekkor a szőr felőli oldalát is kikészítették. Összefüggés fedezhető fel a sokáig papiruszt használó területek és a papirusztól korán megválók pergamen-használatában: ahol a papiruszt sokáig használták, ott a pergamen két oldalát sem tekintették egyenrangúnak, a többi helyen viszont nem törődtek ezzel.
A pergamen a papirusz használatával fordított arányban terjedt, és a 12. században már csaknem kizárólagos volt. Elvétve még mindig használtak papiruszt is, de már terjedőben volt a papír is. A pergamen egyik előnye volt, hogy az írás csaknem teljes mértékben eltávolítható volt róla. A pergamen újra felhasználásának neve: palimpszeszt. A palimpszesztek nemcsak takarékosságra, de hamisításokra is alkalmasak.
Papír A papíralapú források a középkor folyamán csak lassan terjednek. A papír kevésbé volt tartós, mint a papirusz vagy a pergamen, könnyen elpusztult (elégett, elázott, gyűrődött, szakadt). Előnye volt azonban az olcsó előállítás, a kétoldali használhatóság, hajtogathatóság, nedvszívó képesség (a tinta beleivódik, ezért nem lehet kivakarni). Az olcsó papír és a drága pergamen között mindig az aktuális feladat ár/érték aránya határozta meg. Okleveleket nagyon sokáig nem írtak rá, sőt rendeletek születtek a papíroklevelek ellen. Mégis már a 13. században Itáliában általánossá vált a használata.
Az első magyar papíroklevél 1308/1310-ből ismert.
Forrásmegadás A könyv formátumú kéziratos kódexek általában ívfüzetek (fasciculus) összefűzésével álltak össze. Az ívfüzet a késő középkorra sztenderdizálódott: négy darab kettéhajtott pergamenlapból, vagy hat darab kettéhajtott papírlapból (difolio) állt (quaternio és sexternio, 16 és 24 oldal). Az ívfüzeteket a hajtásnál erősítették össze, körülbelül a mai füzetformájú újságok hasonlóak hozzá. Ha az íveket többször hajtották össze lefűzés előtt, akkor kellett felvágni az ívet.