Az ókori Egyiptom ősi folyam menti birodalom, civilizáció és kultúra volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. Az Egyiptomi Birodalomban és elődállamaiban (többek között Alsó- és Felső-Egyiptom) létrejött civilizáció és az azt kialakító kultúra a világtörténelem messze leghosszabb életű emberi társadalmát eredményezte, amely több mint négyezer évig folyamatosan fenn tudott maradni alapjaiban szinte változatlan formában a Kr. e. 4. évezredtől egészen a Krisztus utáni évszázadokig. A birodalom magja a Nílus völgyében terült el, annak középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-delta és a Nílus negyedik kataraktája között, jórészt elzárva más kultúráktól, egyedülálló civilizációt őrizve meg ezzel. A birodalom legnagyobb kiterjedését a Kr. e. 2. évezredben, az újbirodalom idején érte el. Ekkor csaknem az egész Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vörös-tengerig, a Sínai-félszigetet, a mai Szudánt és Líbiát is ellenőrizte. Története a Nagada III régészeti kultúra b és c szakaszával, a Kr. e. 33. század vége körül kezdődött a Nílus menti települések fokozatos egyesítésével. Kr. e. 30-ban a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem ők voltak az elsők, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött, de ez volt az a hódítás, ami után abban a formában már nem szerezte vissza függetlenségét a terület. A római megszállás alatt az ókori egyiptomi és hellenisztikus kultúra még több mint hét évszázadig meghatározta a Római Birodalom kettéosztását (395) követően Bizánc uralma alá kerülő provincia életét.

Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, de a Kemet, azaz „Fekete Föld” kifejezés volt a legelterjedtebb.km.t „fekete föld”, azaz „termékeny föld”, szemben a terméketlen „vörös földdel”, azaz a sivataggal (deseret (dšr.t)) A Kemet kifejezés a birodalom szívét alkotó termékeny sávra, a Nílus-völgyre vonatkozott, az azt körülvevő sivatagnak Deseret, vagyis „Vörös Föld” volt a neve.

Az egyiptomi civilizációt és társadalmat egyesek merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban elnagyolt, egyoldalú és nem fedi a valóságot. Bár az egyiptomiak valóban szinte minden népnél nagyobb hangsúlyt helyeztek a halál kultúrájára, nem volt rájuk jellemző más korabeli népek, például a görögök és a mezopotámiaiak pesszimista életfelfogása: az egyiptomiak sokkal többre tartották az életet a halálnál és sokkal inkább szerették, mint félték isteneiket. Írásuk, a hieroglif írás a történelem egyik legkorábbi írásrendszere, amely a mai modern írásokhoz hasonlóan alkalmas volt az élet legkülönbözőbb területein történő használatra a gazdasági feljegyzésektől a szépirodalomig. Civilizációjuk a maga korában emellett nagyon életteli, változatos, rendkívül sok, meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt. Államukat és kultúrájukat történetének jelentős időszakában korabeli szemmel nézve rendkívüli jólét és gazdagság, valamint óriási szellemi fejlettség jellemezte, az emberek – a nők is – a despotizmus ellenére jellegzetesen szabadok és egyenlőek voltak, a családot és a munkát mindennél többre becsülték. A magasszintű, szerteágazó tudomány, a rendkívül jól fölépített közigazgatás, a jól szervezett, tekintélyes hadsereg és a sokszínű, bonyolult kultúra nem egyszer korának csúcspontjára emelte a birodalmat és képessé tette az államot olyan korabeli csúcsteljesítmény-építkezések kivitelezésére, mint a Dzsószer-piramis, a gízai piramisok, a karnaki templom vagy az alexandriai világítótorony. Népének alkalmazkodóképességét, társadalmának rugalmasságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az évezredek alatt számtalanszor meg tudott újulni és föl tudott emelkedni az országot káoszba döntő zűrzavaros korszakok vagy az azt leigázó hódítók elkergetése után.

Az ókori görögök és más ősi, de az egyiptominál jóval fiatalabb nyugati civilizációk, melyeket ma a modern európai-keresztény és közel-keleti-iszlám kultúrkör alapjainak tartanak, mind Egyiptomot tekintették példaképüknek, tehát a mai emberi civilizáció jelentős része az Egyiptomi Birodalom vívmányain alapszik, és ez tény az élet legkülönbözőbb területein nagyon jól tetten érhető mind a mai napig.

Földrajz

Történeti földrajza

Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Sokféle állat élt ott, olyanok, amelyek ma Afrika szavannai részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ez időben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon.

Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa – főleg Skandinávia és a Brit-szigetek – területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt – így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre.

A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők. A völgy ez időtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. A mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15.000 tájától a Nílus magas partjain már sok állandó település volt.

Legkésőbb tizenegy-tízezer évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott Európa, Afrika, Ázsia érintkező területein éppúgy, mint a világ legtöbb részén.

A Nílus völgyét a folyó bőséges hordaléka feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) – a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.

Ókori földrajza right|thumb|100px|A Nílus környéke napjainkban, műholdfelvétel A szoros értelemben vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő terület. Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Ez az iszap a távoli őserdőkből, az esőktől kimosott elbomlott növényi és egyéb szerves maradványokat, illetve vulkáni eredetű földet tartalmazott, ez adta a termőképességét. Mezopotámiában a folyók mésztartalma nem tett jót a mezőgazdaságnak, Egyiptomban pedig a mai napig élénk mezőgazdaság a nílusi iszapnak köszönhetően, s az öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.

Jól nyomon követhető, ahogy a települések délről észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltődésével magyarázható. Legkorábban az első vízesés környéke, a későbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsőknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is.

Az ókori Egyiptom két fő régiója a délebbre fekvő Felső-Egyiptom, és a Nílusnak a tengerig tartó legészakibb szakasza, Alsó-Egyiptom. Az utóbbinak alkotta részét a Folyamköznek is nevezett mocsaras Nílus-deltavidék.

Felső-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei To-Konszit (városait ld. feljebb) Honu (vagy Khonu) – Honu (Szilszilisz), Heni (Szpeosz Haremhab) Tesz-Hór – Meszen, Debu (vagy Behdet, Deba, Apollinopolisz Magna) Tjen – Nehen (Hierakónpolisz), Neheb (Eileithüaszpolisz), Esznet (Eszna), Ta-Szenet (vagy Junit, Latopolisz), Per-Hathór (Pathürisz vagy Aphroditészpolisz), Hefat (Kontra-Pathürisz) Uaszet – Dzserit (Tuphium), Junit (vagy On-Resi, Hermonthisz), Uaszet (vagy Wászet, Dioszpolisz hé megalé) Hór – Kuszit (vagy Gesza), Gebtiu (vagy Kubti, Koptosz, Apollinopolisz Parva) Tarir – Tentarisz (vagy Tarir, Junet, Tentüra), Pa-Nubit Haszehoh (vagy Khaszekhoh) – Hut-szehem (vagy Hu, Dioszpolisz Mikra) Tjinites – Tin (Thisz), Abdzsu (Abüdosz) Apu (vagy Khemi) – Ipu Hemt-Min (Khemmisz Panopolisz), Hut-Repit (Athrübisz), Sui (vagy Sevej) Baar – Ré-kereret Duf – Sasoptu (Isziu) Itef Hont – Sziut (vagy Szaum, Lükopolisz) Itef Pohu – Kisz (vagy Kuszit, Guszai) Unu – Hatnub (vagy Hetneszut, Alabasztrénon Orosz), Ahet-Aton, Tiroti (vagy Déru), Heszeret, Hmunu (vagy Unu, Hermopolisz Magna), Hor-ver Mihi – Monait-Hufu, Panubit (Szpeosz Artemidosz), Noferusz (vagy Nofirusz), Tatehen-Vernahet (Akórisz) Uabu – Per-Medzsed (Oxürrhünkhosz), Hbonu (vagy Tajudzsájet, Anküronpolisz, Theodosziopolisz), Kasa (Künopolisz), Hajbom (Hipponom) Nuhit Reszi – Hahninszu (vagy Hnész, Hérakleopolisz Magna)

Történelem A civilizáció kialakulása

Az i. e. 5. évezredben virágzó felső-egyiptomi taszai kultúra már érett neolit eszközkultúrával rendelkezett, az emberek háziállatokat tartottak, kőkapákkal művelték a földet. Az ezzel nagyjából egyidős badari kultúra mintegy előképeként jelenik meg a későbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Ők dolgozták ki azt a finom ornamentikát, mely a későbbiekben oly jellemző lesz Egyiptomra, náluk található meg először az állatkultusz. Az i. e. 5. évezred végén elterjedt a rézeszközök használata, bár a használt eszközök jelentős része továbbra is kőből készült. Ez az újkőkorszak vége, a kőrézkor (calcholithikum) ideje.

Az i. e. 4. évezred a civilizáció kialakulásának időszaka a Nílus völgyében. Ebben az évezredben a felső-egyiptomi kultúrák következő lépcsőfokának tekinthető a Nagada-kultúra. Más fontos kulturális központok Merimde Beni Szalam (Alsó-Egyiptom), El-Faiyum (Középső-Egyiptom). Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földművelés és az egységes termelésirányítás. Ez utóbbi szükségszerűen vezetett az írás kialakulásáig.A kőrézkori kultúrák nagy többségében találhatók írásra utaló nyomok a Közép-Európa-Észak-Balkán területtől a nyugat-európai neolitikumig, vagy éppen Türkmenisztánig. Lásd: Tatárlakai lelet Az i. e. 4. évezred második felében a sumer íráshoz hasonló képírás alakult ki, majd az ezredforduló után ebből stilizált képírás jött létre, amit görög neve után hieroglifáknak hívunk („szent véset”).Lásd: Írás

Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből (vagy Nekheb) és Nehemből (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják.

Az ókori egyiptomi történelem szakaszolása bélyegkép|160px|jobbra|Hafré a sólyommal