A Kategóriák, régebbies, de a hagyomány alapján ma is használt írással Katégoriák Arisztotelész antik görög filozófus fennmaradt logikai művei gyűjteményének, az Organonnak az első része. Megjegyezzük, hogy e művek elnevezései, „Organon” és „Katégoriák”; nem hitelesen Arisztotelésztől származnak, sőt sokáig azt is sokan kétségbe vonták, hogy a Katégoriákat Arisztotelész írta volna; mára ezek a kétségek többnyire eloszlottak, és csak az utolsó fejezeteket (10.-15.) tartjuk más peripatetikus írók, tanítványok (Theophrasztosz vagy Eudémosz) művének. A Kategóriákat az Organon más fejezeteihez képest korán megírt, kezdetlegesebb és/vagy kezdők számára írt részének tekintjük általában (a tudomány mai állása szerint, bár a mű helye és szerepe Arisztotelész életművében sok tekintetben vitatott). Bővebb részletekkel az ilyen, filológiai jellegű problémákkal kapcsolatban az Organon szócikk történeti részei szolgálnak.

A „katégoria” (görög) szó eredetileg vádat jelentett, vagyis olyan kijelentéseket, melyek (egy gyanúsítottról) állíthatóak, és ez utóbbi értelme miatt többes számban kezdték a peripatetikusok a „κατηγορίαι του ờντος” , vagyis „a lét állítmányai” értelemben használni. A mű témája tényleg nagyjából ez; azaz hogy a (görög) nyelvben mely nevek melyekről állíthatóak, s ez valószínűleg azért jelentős kérdés, mert az Arisztotelész logikájában az olyan nevek a legfontosabbak, melyek állíthatóak valamiről s melyekről valami állítható (ilyenek lehetnek ún. középfogalmak az ún. szillogizmusokban).

A kategória filozófiai fogalom, a következőképp szokták értelmezni: Arisztotelész bizonyára három csoportra osztotta a nyelv szavait. Azon nevek, melyek semmiről sem állíthatóak (önmagukat kivéve), de róluk sok minden állítható, az egyedi nevek; azok, melyek ellenben állíthatóak valamiről, és szintén sok minden állítható róluk, olyan nevek, melyeket általánosnak nevezhetünk, végül azok a dolgok, melyekről viszont a két előzővel ellentétben semmi nem állítható (nyilván néhány triviális kijelentést kivéve, hogy léteznek, meg hogy egyenlőek önmagukkal stb.), noha ők maguk sok mindenről állíthatóak, épp a kategóriák. Arisztotelész tíz kategóriát különböztet meg (szubsztancia, birtoklás, minőség, mennyiség, viszony, helyzet, hely, idő, cselekvés, elszenvedés); későbbi műveiben ezek közül néhányat elhagy, néhányat összevon, úgyhogy kategóriáinak számát vélhetően négy-ötre, de maximum nyolcra zsugorította. A nem szubsztanciális kategóriákat (vagyis az elsőt kivéve mindegyiket) később akcidentálisnak vagy attribútumoknak nevezték. Vannak egyébként e hármas csoporton felül olyan állítmányként mondható nevek is, melyek több kategóriáról (bár nem feltétlenül az összesről) is állíthatóak, s melyeket később, a középkorban posztpredikamentumoknak neveztek. Vannak a kategóriákat még jobban meghaladó, még általánosabb nyelvi kifejezések, ezeket később transzcendentáléknak nevezték (lét, egy, szép, jó, igaz), de az Organon velük nem foglalkozik.

Megjegyezzük még, a nyelv neveinek fenti hármas csoportra osztása Arisztotelésznél nincs meg kifejezetten (például beszél „egyedi” nevekről, meg „állíthatóakról”, de „kategóriákról” egyáltalán nem), ámbár a műből kiolvasható (ti. ha el akarjuk dönteni, hogy mi lenne az ezekről szóló bekezdések értelme, akkor más megoldás nemigen kínálkozik). Arisztotelész nemcsak hogy nem definiálja a kategória fogalmát – talán nem véletlenül – de a címet kivéve, mint külön értelmezett fogalmat, nem is használja ezt a szót. Erről ld. a „kritikai megjegyzéseinket” tartalmazó lentebbi részt.

A Katégoriák megjelent magyarul, az Organon két másik írásával együtt is (Herméneutika, Első analitika), de önállóan is. Ld. itt

A mű tartalma

A nyelv szavait azok alany-állítmány viszonyai szerint vizsgáló mű három nagyobb részre osztható. Az első, rövidebb, rész (az első három-négy fejezet) nyelvtani-lételméleti alapozásul szolgál, ettől eltekintve tartalmilag azonban nem összefüggő. Három különböző dologról beszél: a szavak hangalakjának és jelentésének viszonyáról, véghez viszi a nevek lételméleti csoportosítását szubsztanciákra és akcidensekre, és kimond néhány további elvet, melyet a későbbiekben néha felhasznál. A szavakat csoportokba, kategóriákba sorolja, saját szempontjai szerint (e szempontokat azonban nem adja meg, így lehetőséget adva némi vitára. A második rész a tíz kategóriával foglalkozik: valójában csak négy-öt kategória tárgyalása található meg vagy maradt fenn a műben. A harmadik rész olyan kifejezéseket vizsgál, melyek több kategóriára közösen is mondhatóak, ezek a (posztpredikamentumok).

Szóalak és jelentés

Arisztotelész az Organon első bekezdésében nekilát tisztázni, milyen viszonyban lehet egy szó alakja és jelentése más szóalakokhoz és jelentésükhöz viszonyítva, és a Kategóriák mindössze 16 soros első fejezetében nincs is másról szó. Eszerint három esetet különböztet meg.

Homonímia

A homonim (hasonnevű) dolgok neve azonos, ám e nevek jelentése teljesen más („a névnek megfelelő fogalmi lényeg más és más”). Azaz homonimok azok a dolgok, melyek neve véletlenül egybeesik, s nem azért, mert valami értelmi közösség van bennük. Magyar nyelven általában főnév-ige párok szoktak homonimok lenni, például vár (erőd) – vár (várakozik), légy (rovar) – légy (legyél), kevésbé jobb példa a „levél” (postai és falevél), hiszen ezek közt bizonyos analógia van (ti. mindkettő lapos dolog, és így van bizonyos fogalmi lényegközösség), ezek inkább szinonimok. Arisztotelész példája, az „élőlény” és a „képmás” csak az ő anyanyelvén érthető: ugyanis görögül mindkettő „zóon” (ζωον).

Szinonímia

A szinonim (azonos nevű) dolgok azok, melyeknek közös neve van (olyan értelemben, hogy egy fogalom alá tartoznak), de azért, mert fogalmi lényegükben is közösség van. Például az ember és az ökör szinonimok, mert mindkettő élőlény, tehát közös elnevezés áll rendelkezésre mindkettejük részére (a modern nyelvészet nem egészen az ilyen szópárokat nevezi szinonimáknak, hanem a rokonértelmű szavakat, azaz azokat, melyek alakja különböző, de értelme nemhogy átfed, hanem tulajdonképpen – árnyalatnyi különbséggel – ugyanaz. Az arisztotelészi szinonímia ennél jóval általánosabb).

Paronímia

Az agglutináló jelleggel is bíró nyelvekben (ilyen a görög, a latin, a magyar) van értelme a paronímia (rokonnevűség) fogalmának. Egy szótő paronim alakjai azok, melyeket ezekből a szótőből képzünk, azaz „amelyek valamiről eltérő esetvégződésű szóval vannak elnevezve”. Például bátor (ανδρεĩος) és bátorság (ανδρεια) (Arisztotelész nyelvén egyébként fordítva van, a „bátorság”-ból képzettnek tekintjük a „bátor” szót).

Néhány hivatkozás a fenti fogalmakra

Ezeket a megkülönböztetéseket Arisztotelész meglehetősen ritkán használja a későbbiekben, csak a Hermeneutika egy helyén (a 6. fejezet utolsó mondatában) hivatkozik e fogalomra, a „a szofista okvetetlenkedést” megelőzendő, meg a szubsztanciáról szóló részben (5. fej.) belátja, hogy a fajkülönbségek mindig szinonimok egy-egy megfelelő szubsztanciával. A szofistákra vonatkozó megjegyzés tényleg helyénvaló: ha egyes szavaknak homonim jelentése is van, az nyilván érvénytelenné tesz bizonyos konkrét következtetéseket, értelmetlen eredményre vezetve (ha minden bükkfalevél (fa)levél, és minden (postai) levél papírból van, akkor persze a puszta szóalakok alapján, bárki következtethetne úgy, hogy minden bükkfalevél papírból van. A Szofisztikus cáfolatokban is hoz fel Arisztotelész példákat ilyesfajta álokoskodásokra).

Egyébként a szinonímia és homonímia megkülönböztetése nem egészen egyértelmű, ld. a „kritikai megjegyzésekről” szóló részt (itt).

Alanyban lévő és állítható dolgok A kimondható nevek arisztotelészi csoportosítása

A Kategóriák második fejezetében Arisztotelész eljut ahhoz a megkülönböztetéshez, ami később filozófiájának egyik alapja lesz (az akcidens-szubsztancia megkülönböztetéshez); bár e helyen még elég kezdetleges formában fejti ki.

Elöljáróban leszögezi, hogy a szavakat kapcsolat nélkül (ember, marha, fut, győz) vagy összekapcsolva (Az ember fut, Az ember győz) mondhatjuk. Ezután a kapcsolat nélkül mondott szavakkal foglalkozik, a szókapcsolatok (kijelentések) vizsgálatát a Hermeneutikában kezdi meg.

A kapcsolat nélküli szavakról a következőket mondja: „Amik vannak, azok közül egyesek bizonyos alanyról állíthatóak, de egy alanyban sincsenek; például ember egy bizonyos emberről mint alanyról állítható, de egy emberben sincs mint alanyban. Mások alanyban vannak ugyan, de egy alanyról sem állíthatóak (»alanyban van«, ezt úgy értem, hogy noha nem mint rész van meg valamiben, mégsem létezhetik külön attól, ami van); például egy bizonyos nyelvtudás a lélekben mint alanyban van, de egy alanyról sem állítható, meg egy bizonyos fehérség a testben mint alanyban van (hiszen minden szín a testben van), de egy alanyról sem állítható. Ismét mások alanyról is állíthatóak, és alanyban is vannak, például a tudás a lélekben mint alanyban van, és a nyelvtudásról mint alanyról állítható. Végül mások sem alanyban nincsenek, sem alanyról nem állíthatók: például egy bizonyos ember, egy bizonyos ló, mert semmi ilyen nincs alanyban, és nem is állítható alanyról. Általában: ami egy és oszthatatlan, az semmi alanyról nem állítható, de semmi akadálya annak, hogy viszont alanyban legyen; hiszen egy bizonyos nyelvtudás is alanyban van.”

A kategóriafogalom egy lehetséges (?) értelmezése

Ennek a szövegnek az értelmezése önmagában nem könnyű, a későbbi fejezetekben és a Metafizikában azonban kiderül, miről van szó (az már néhány olvasás után elég nyilvánvaló, hogy a szöveg értelmének kulcsa az általunk kövéren szedett részekben van). Megjegyezzük, mindennek ellenére az alábbi értelmezés azért vitatható, ld. (a kritikai megjegyzéseket):

Vannak állítható szavak, azaz amelyek kimondhatóak bizonyos dolgokról, azaz kijelentő mondatok állítmányai lehetnek. Vannak ellenben olyanok, melyek nem. Aztán olyan szavak is vannak, melyekről állítható valami, de olyanok is, melyekről nem. Az „egy és oszthatatlan”, vagyis egyedi dolgokat jelölő szavak például logikusan nem állíthatóak semmiről (önmagukon kívül, magukról nyilván állíthatóak), mert ha még másról is állíthatóak lennének, azaz több dologról, akkor nem lehetnének egyediek. Ahogy fent, ezeket egyedieknek nevezzük. Egy bizonyos fehér folt, egy adott ember (például Szókratész), egy bizonyos nyelvtudás (konkrét személy konkrét nyelvtudása) nyilván egyedi. De persze ezek közt nemigen van olyan, amiről semmi sem állítható, hiszen két egyedet valahogyan meg kell tudnunk különböztetni, tehát ezek a megkülönböztető jegyek állíthatóak kell hogy legyenek róluk. Vannak aztán olyan dolgok, amik állíthatóak is, azaz általánosak, de azért róluk is állítható valami. Például ilyen a szamár: Protagorasz szamár, és A szamár élőlény (mindkét mondatban nem egy bizonyos szamár, hanem általában a szamarak értendőek). Sajnos a néhány soros fejezetben ezek a példák nem szerepelnek, pedig növelnék az érthetőséget. Vannak végül olyan dolgok is, amelyek állíthatóak valamiről, de ők maguk már annyira általánosak, hogy róluk semmi sem állítható. Arisztotelész később kifejti mik ezek (ezek pedig a kategóriák). Később az ilyen nagyon általános állítmányokat predikabíliáknak nevezték a skolasztikusok.

A szubsztancia és az akcidens

Arisztotelész – ahogy az az Organonban néha előfordul máshol is – azonban mindezt lét- és ismeretelméleti alapokra is helyezi. Ti. kimondta, hogy bizonyos dolgok nem mint rész vannak meg valamiben, ennek ellenére attól külön, amiben megvannak, mégsem létezhetnek. Ezeket a félig létező, félig nem létező (önállóan nem létező) dolgokat nevezték el később akcidentális dolgoknak (Arisztotelésznél συμβεβηκóς „szümbebékosz”), röviden akcidensnek. Ám vannak önálló létezők is, például ilyen a legtöbb konkrét egyedi dolog. Ezeket Arisztotelész úsziának (ουσíα) nevezte, későbbi és elterjedt nevük szubsztancia.