A Renault UE Chenillette egy könnyű lánctalpas páncélozott szállító és vontató jármű volt, melyet Franciaország gyártott 1932 és 1940 között.
1930-ban a francia gyalogság úgy határozott, hogy kifejleszt egy könnyű páncélozott járművet, amellyel kis méretű lövegeket és aknavetőket vontathat. 1931-ben a Renault cég kapta meg a megbízást a Renault UE és a hozzá kifejlesztett Renult UK utánfutó gyártására. 1937-ben több konkurens közül a továbbfejlesztett Renault UE2 járművet választották ki a sorozatgyártásra. A két típusból összesen több, mint ötezer darab készült, beleszámítva a Romániában licenc alapján gyártott mennyiséget is. Ezek a járművek az összes francia gyalogos hadosztály alapfelszerelésébe tartoztak. A francia szolgálatban lévő Renault UE járművek többsége fegyvertelen volt; a németek által 1940-ben zsákmányolt példányokat többféle célra használták, egyeseket felszereltek géppuskákkal, páncéltörő lövegekkel és rakétavetőkkel.
Fejlesztés 1922-től a francia gyalogság céliránya az volt, hogy minél több egységét gépesítse. Anyagi okokból lehetetlen volt azonban a gyalogság teljes ellátása páncélozott szállító járművekkel; de kisebb páncélozott járművek sorozatgyártása lehetséges volt, melyeket aztán lőszer és fegyverszállításra, lövegek és aknavetők vontatására használhattak. 1930 tavaszán többféle lehetőség állt rendelkezésre, többek között egy szabványos 3,5 tonnás teherautó és a már meglévő Citroën-Kégresse féllánctalpasok. Edgar Brandt, a francia fegyvergyártó nem rendelkezett tapasztalattal a járműfejlesztésben, de összefogott a brit Vickers céggel, hogy közösen építsenek egy vontatót a Brandt Modèle 1927 aknavetőhöz, majd úgy tervezte, hogy licenc alapján fogja gyártani a brit Carden-Loyd Mark VI vontatót, így bemutatott egy kisebb és egy nagyobb járművet, mindkettőt saját utánfutóval, melyeket Nagy-Britanniából importált. 1930 július 24-én a Commission de Vincennes visszautasította a teherautót és a féllánctalpast, mert ezek túl nehéznek bizonyultak, így néhány kielégítő próba után a kisebb Vickers típusú fegyvervontatót választották. Október 7-én úgy határoztak, hogy kifejlesztenek egy hasonló járművet Type N jelölés alatt. A prototípusok megrendelése 1930 decemberében érkezett három társasághoz: Renault, Citroën és Brandt. A Renault cég azonban kijelentette, hogy nem szándékozik fizetni a licencjogokért, kivéve akkor, ha a francia állam teljesen kárpótolja őket; így a három céget egy hasonló jármű, és nem egy pontos másolat megépítésére bízták meg. A megbízásban rögzítették, hogy egy páncélozott vontatóra van szükség a hozzá való lánctalpas utánfutóval, illetve egy nehezebb utánfutóra is szükség van, amellyel egy teherautó vontathatja a járművet, amihez hozzá van kapcsolva a saját utánfutója is.
1931 nyarán a prototípusok készen álltak a próbákra. A Citroënt hat prototípus megépítésével bízták meg, amelyből három teljesen lánctalpas és három féllánctalpas típusú volt. Az első prototípus nem hasonlított sokban a Carden-Loyd vontatóra, mivel egy nagyon kicsi féllánctalpas volt, amelyre a Kégresse-típusú lánctalpat szerelték, személyzete csak a vezetőből állt, akit páncél védett, a járműből pedig kémlelőnyílásokon keresztül látott ki. A vezető a jármű bal oldalán ült, a motort az ő jobb oldalán helyezték el. A járműnek csak az elejét páncélozták le. A prototípust 1931. július 24-én mutatták be a Commission de Vincennes előtt, majd egészen július 29-ig végezték a próbákat. A bizottság megjegyezte, hogy a hűtőrendszer hibás és a vezetőfülkéből nem lehet lekapcsolni az utánfutót. Július 31-én a másik két féllánctalpast is leszállították az első két utánfutóval. A hadsereg visszautasította ezeket, mivel túlságosan sebezhetőnek bizonyultak. A Citroën nem folytatta a teljesen lánctalpas járművek fejlesztését, de az egyik féllánctalpas prototípusát átépítette a nagyobb AMR Citroën Kégresse P 28 féllánctalpas prototípusává, melyből később ötven darabot építettek.
1930. december 10-én és 17-én Brandt megkapta a megbízást hat teljes szett elkészítésére: vontató, utánfutó, vontató-szállító utánfutó. A Vickers cég tiszteletben tartásának érdekében hagyta, hogy egy vontatót és az utánfutókat Nagy-Britanniában készítsék el. Hogy megfeleljen a bizottság által előírt követelménynek, Brandt megbízta a Latil társaságot egy új típusú vontató megépítésével, mivel ő nem rendelkezett elég tapasztalattal. A Latil prototípusát 1931. augusztus 7-én mutatták be, amely már vonásaiban hasonló volt a brit típushoz, de még inkább emlékeztetett a későbbi Universal Carrier-re: teljesen lánctalpas volt, felépítménye négyszög alakú, a minél nagyobb szállítókapacitás érdekében pedig teteje nyitott volt. Mindössze a vezetőfülke és a motorház volt páncéllemezzel burkolva. Július 17-én a bizottság próbára késznek találta a prototípust.
A Renault céget is hat teljes szett megépítésével bízták meg. Az első prototípuson a teszteket 1930. április 15. és 23. között végezték. Bizonyos hiányosságokat találtak, majd ezeket orvosolták, így a prototípust június 3-án ismét próbára bocsátották. A második prototípust, amelyet gumi lánctalpakkal szereltek fel, április 28. és május 12. között tesztelték. Ezt a fajta lánctalpat túl gyengének találták. A tervezetnek a Renault UE gyári jelölést adták, amely időrendi betűs kód volt további jelentés nélkül; a kisebb utánfutó jelölése a Renault UK volt. A két láncvisszavezető görgővel készült felfüggesztést a Vickersről másolták. Renault számára az új felfüggesztés típus, amely nyilvánvaló Vickers szabadalom volt, megoldást nyújtott több problémára is, melyek a már meglévő felfüggesztés típusainál felléptek. Renault abban bízott, hogy az UE járművet könnyű harckocsivá fejlesztheti egy torony hozzáadásával, mivel a jármű páncélteste inkább harckocsira emlékeztetett, mint egy ellátó járműre.
1931 októberében a Conseil Consultatif de l'Armement, a gyalogság erős nyomására gyors döntést hozott, választásuk Renault járművére esett, melyet azonnal sorozatgyártásba helyeztek, habár a csapatpróbák még véget sem értek. December 9-én ötven darabot rendeltek a Chenillette de ravitaillement d'Infanterie Modèle 1931 R jelölésű járműből. 1932. március 26-án ötven darabot rendeltek a járműszállító utánfutóból is, melyekből az elsőt júniusban szállították. További megrendelések érkeztek, a sorozatgyártás az 1934-es év második felében indult be. A sorozatgyártott modellek a következőkben tértek el az előszériától: a jármű tetején egy vontatást jelző táblát helyeztek, új vontatóhorgot és bal oldalra egy tárolórekeszt szereltek fel. 1936. január 1-re a megrendelt mennyiség elérte a 793 darabot, júniusra pedig már az 1200 darabot, ebből 700 darabot szállítottak le júniusig, 920 darabot októberig, 976 darabot 1937. január 1-ig. 1936 decemberében a Renaultot államosították, majd az AMX társaság folytatta a gyártást, megnövelve a legyártott mennyiséget 2200 darabra, később beszállt a Berliet is, amely további 100 darabot, majd a Fouga, amely 300 darabot gyártott.
Leírása right|250px|thumb|Egy Renault UE Chenillette de ravitaillement d'Infanterie Modèle 1931 R a párizsi Musée de l'Armée-ben. right|thumb|A calottes (fejvéd) right|thumb|A tároló right|thumb|A vezető fülkéje
A Chenillette („kis méretű lánctalpas jármű”) vagy tracteur blindé („páncélozott vontató”), ahogy Renault hívta, egy igen kicsi jármű volt: mindössze 280 centiméter hosszú, 174 centiméter széles és legmagasabb pontján 125 centiméter magas volt; a tető mindössze 103 centiméter magas volt. Szállítókapacitása korlátozott. A jármű hátulján egy téglalap alakú páncélozott tárolót helyeztek el, amely 145 centiméter hosszú, 60 centiméter széles és 36 centiméter magas volt, belsejében 350 kilogrammnyi terhet helyezhettek el (kevesebbet, mint az eredetileg megjelölt 500 kilogramm); a kirakodást a tároló billentésével segítették; a tároló hátfalát le lehetett nyitni, így a szállított árut a földre csúsztathatták. A szállítmány fő részét az utánfutón vontatták, amely a brit típus közeli másolata volt, hosszúsága 145 centiméter, szélessége 110 centiméter és magassága 35 centiméter; önsúlya 775 kilogramm, szállító kapacitása nagyjából 600 kilogramm volt - leírásában csak 400 kilogrammot írnak. Műúton történő haladáskor a lánctalpakat eltávolították; oldalanként két futógörgőt helyeztek el.
A tároló képezte a jármű hátsó részét; a nagyobb elülső rész adott helyet a személyzetnek és a motornak. A négyhengeres, 38 lóerős motort középre helyezték, bal oldalán a vezető, jobb oldalán a parancsnok ült. A differenciálmű és a sebességváltó (hat előre és két hátra sebességfokozattal) a motor előtt helyezkedett el. A mechanikai alkatrészeket erősen döntött páncélzat védte, melyeket el lehetett távolítani karbantartás esetén. A személyzet mindkét tagja egy-egy búvónyílás alatt ült, melyek a ki- és beszállás egyetlen módját jelentették. Az ülések mögött található a két üzemanyagtartály, melyekben összesen 56 liter üzemanyagot szállíthattak, 100 kilométeres hatótávolságot biztosítva a járműnek. A kipufogócső a parancsnok előtt fut végig, ami jobb oldalon egy kipufogódobban végződik; a később gyártott járművekre páncélborítást is szereltek a kipufogóra; majd később ezekre hűtőnyílásokat is vágtak, mivel hajlamosak voltak túlmelegedni.
A jármű magasságának csökkentésével lehetetlenné vált a személyzet számára, hogy a tető alá húzzák a fejüket. Biztonságuk érdekében két félgömb alakú páncélozott tetőt („calottes”) szereltek a járműre. Kémlelőnyílásokat is vágtak rájuk, de a látómező növelése érdekében a tető elülső részét, mint egy sisakrostélyt hátra lehetett hajtani a hátsó rész fölé. A jármű különlegessége volt még a belső kommunikációs rendszer. Mikor a félgömb alakú tetőket, fejvédeket lezárták, a két bent ülő nem tudott egymással közvetlenül kommunikálni, mivel a motortér elválasztotta őket egymástól; sem külső, sem belső rádiós kommunikáció nem volt lehetséges, mivel nem építettek rádióberendezéseket a járművekbe. Ehelyett fehér, kék, zöld és piros lámpákat használtak, melyeket vagy folyamatosan égette, vagy villogtatta a parancsnok, így kommunikálva a vezetővel:
Előre: folyamatos fehér fény. Balra: folyamatos kék fény. Jobbra: folyamatos zöld fény. Hátra: villogó fehér fény. Lassíts: villogó piros fény. Állj: folyamatos piros fény. Utánfutó lekapcsolása: piros és fehér fények váltakozása. Tároló billentése: zöld és fehér fények váltakozása.
A felfüggesztési rendszer nagyban hasonlít a Vickers típusra. A lánctalpak 184 milliméter szélesek, 131 darab láncszemből állnak oldalanként. A futómű három forgózsámolyon elhelyezett hat kicsi futógörgőből áll oldalanként, melyeket laprugók függesztenek fel. A prototípusnál egy páncéllemez védte ezt a szerkezetet, de a sorozatgyártott modelleknél már nem alkalmazták súlycsökkentés céljából, csak két meghosszabbított kereszttartót hagytak meg. Hasonlóképpen leegyszerűsítették a lánckereket is: a prototípuson egy zárt korong volt, míg a sorozatgyártotton hat kör alakú nyílást vágtak; a későbbi járműveken pedig már hatküllős kerekeket használtak. A futómű része volt oldalanként két láncvisszavezető görgő. A felfüggesztési rendszer igen gyenge és sebezhető volt. Ennek a hátránynak az enyhítésére csökkentették a maximális sebességet 30 km/h-ra, habár a jármű 2,64 tonnás súlya és a motor 38 lóerős teljesítménye nagyobb sebességet is lehetővé tett; a tesztek során 36 km/h-s sebességet értek el a járművel. Ez a sebességcsökkentés csökkentette a vontatás közbeni balesetek lehetőségét is; teljesen megrakva a közúti sebesség 25 km/h-ra, a terepsebesség 10 km/h-ra csökkent. A jármű gázlóképessége 30 centiméter, árokáthidaló képessége 120 centiméter, a fordulási kör három méter, mászóképesség 50%.