Német Délnyugat-Afrika a Német Birodalom egyik legjelentősebb afrikai gyarmata volt bányái és csekély mezőgazdaságra alkalmas területe miatt. A gyarmat az első világháború során hamar a szövetséges antanthatalmak célpontjává vált. Német Délnyugat-Afrika gyarmatának elfoglalását a britek a Dél-afrikai Unióra akarták bízni, hiszen ez a domínium volt földrajzilag a legközelebb hozzá. Mikor London aziránt érdeklődött, hogy visszavonhatja-e a Dél-Afrikában állomásozó egységeit, hogy azok részt tudjanak venni a Németország elleni európai harcokban, illetve, hogy a dél-afrikai kormány hajlandó-e Német Délnyugat-Afrika ellen támadást indítani, Louis Botha, a Dél-afrikai Unió miniszterelnöke igenlő választ adott. A döntés azonban beforratlan sebeket szaggatott fel, ugyanis a Német Császárság évtizedek óta támogatta a dél-afrikai ország fehér lakosságának többségét alkotó, uralkodó búrok nemzetiségi és függetlenségi törekvéseit, fegyverekkel, elismeréssel és egyéb eszközökkel. Ezzel szemben a Brit Birodalom a búroknak háborúságot, alávetést, hazájuk többszöri elvételét okozta. Ezért a dél-afrikai csapatok támadását követően a Dél-afrikai Unióban belső lázadás bontakozott ki az angolbarát kormány ellen, ami jelentősen hátráltatta a német gyarmat elleni hadműveleteket, azonban a búr felkelés alig egy év alatt elbukott. A túlerőben lévő támadó erőkkel szemben a helyi német gyarmati haderő, a Schutztruppe (Gyarmati Véderő) katonái hamar visszavonulásra kényszerültek, de egészen 1915 második feléig kitartottak, így adva némi időt a német kelet-afrikai csapatoknak a felkészülésre.
Előzmények Német gyarmatosítók Délnyugat-Afrikában bélyegkép|250px|A Német Délnyugat-Afrikában található farmok egyike bélyegkép|250px|A Schutztruppe egyik katonai parádéja bélyegkép|250px|Egymással harcoló németek és hererók a hereró háború idején Adolf Lüderitz brémai kereskedő azzal a kéréssel fordult Otto von Bismarck kancellárhoz 1882. november 12-én, hogy a jövőben megépítendő dél-afrikai telephelyének garantálja a biztonságát. A kancellár elfogadta a kérést és hamarosan Lüderitz egyik munkatársa megvásárolta az Angra Pequena nevű földdarabot, majd nem sokkal ezután megalapította Lüderitz városát. Az esetleges brit beavatkozás elkerülése végett a terület hivatalosan is a Német Birodalom fennhatósága alá került 1884-ben, és ezt kinyilvánítva a Német Császári Haditengerészet egyik hadihajóját, az SMS Nautilust a helyszínre küldték.
A gyarmat területén végérvényesen 1884. augusztus 7-én jelent meg a német zászló. Lüderitz nemsokára bekövetkező halálát követően az 1885-ben létrejövő Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért nevű szervezet vette át a gyarmat irányítását. A társaság tovább folytatta a Bismarck kancellár által felvázolt gyarmati politikát: a gyarmatok fejlesztése során a közpénzek helyett a magántőkére kell építeni. Heinrich Ernst GöringHermann Göring édesapja. lett a gyarmat első vezetője, aki birodalmi megbízottként Otjimbingwében állította fel a német közigazgatást. 1887. április 17-én a kormányzó elfogadta azt a törvényt, amelyben külön jogot kaptak a fehérek és a feketék. Ez fokozatosan rontotta a viszonyt a bennszülött, őslakos törzsek és a gyarmatosítók között. Ezek után a Német Délnyugat-Afrikával kapcsolatos német gyarmati politikában csak a Bismarckot követő német kancellár, Leo von Caprivi tevékenysége hozott változást. Az új kancellár határozottan felszólalt a német érdekek mellett, kiállt Délnyugat-Afrika „birtoklásáért”, s evvel egyidejűleg a gyarmat végleges pacifikációja mellett döntött. Caprivi érdeme emellett a Helgoland–Zanzibár-egyezmény megkötése is, amely eredményéül az akkor már német koronagyarmat Német Délnyugat-Afrikához csatolták az ún. Caprivi-sávot.
A gyarmat őslakosságának nagy részét két nép: a hereró törzsek és a namák alkották. A németek eleinte hasznot húztak a két nép törzseinek rivalizálásából és a hererókat támogatták a nagyrészt keresztény hitre áttért namákkal szemben. Az akkori új kormányzó: Theodor Leutwein 1894-ben vette át a gyarmat irányítását és igyekezett békés, diplomáciai eszközökkel elsimítani a feszültségeket a gyarmaton. Sikerült elérnie, hogy a már a németeknek sem előnyös törzsi villongások átmenetileg megszűnjenek és hogy a hererók királya és a namák legnagyobb tekintélyű vezetője: Hendrik Witbooi békét kössenek. Az új kormányzó igyekezett együttműködni Witbooijal és levelezésükben is az államhatalmi monopóliumot igyekezett érvényesíteni. A törzsfőnököket a császár „nevében” arra kötelezte, hogy „országukban” gondoskodjanak a „rendről és nyugalomról”, amiért éves nyugdíjban részesültek. Végül a kormányzó kénytelen volt az államérdekből is fenntartott levelezést félbehagyni, mivel a nama vezető népének teljes függetlenséget követelt és a misszionáriusok által megismert európai jog cikkelyeivel is képes volt alátámasztani igényeit. Ekkor a namák fegyveres harcba kezdtek Hendrik Witbooi vezetésével, de egy év alatt alulmaradtak a németekkel szemben. Ennek ellenére a kormányzó mindent elkövetett a békés együttélés érdekében és az elfogott nama vezetőt szabadon engedte, törzsét nem oszlatták fel és a fegyvereiket is megtarthatták az afrikaiak, csak német felügyelet alá kerültek. Leutwein nevéhez fűződik az is, hogy decentralizálta az adminisztrációt, amelyet három regionális központban intézett: Windhoekban, Otjimbingwében és Keetmanshoopban. Nemsokára megalakultak az első nagyobb bányák és elkezdődött a gyarmat gazdasági értékeinek kitermelése. Megalapították az első posta-és távíró állomást. Az első világháború előtt nem sokkal felállították a gyarmat első rádióadóját, amellyel már el tudták érni Togót, és rajta keresztül az anyaországot is.
Az új gazdasági eredmények mellett azonban nem sikerült teljesen megoldani a törzsi problémákat, és az addig erősen németbarát, járványok által megtizedelt hererók is uraik ellen fordultak. 1904 januárjában a hererók az addig németbarát (a kormányzó személyes barátja) Samuel Maharero törzsfőnök vezetésével fellázadtak és több farmot is elpusztítottak. Megöltek közel 150 német telepest, majd több települést elfoglaltak, a jelentősebb városokat többször is bekerítették. A gyarmat akkor még igen jelentéktelen védőserege nem tudott semmit tenni, és a felkelést csak a gyarmatra érkező Lothar von Trotha tudta leverni 14 000 emberével. A felkelők többsége a német csapatok elől kénytelen volt a Kalahári-sivatagba menekülni, ahol nagy részük meghalt. 1904 őszén a hererók után a namák is ismételten fellázadtak Witbooi és Jakobus Morenga (a "fekete Napóleon") vezetésével. A lázadást csak 1908 elejére sikerült leverni teljesen, s a felkelések után a német véderő (Schutztruppe) létszámát megnövelték.
A Dél-afrikai Unió politikai helyzete a világháború küszöbén bélyegkép|250px|balra|Louis Botha, a Dél-afrikai Unió első elnöke A második búr háborút követően a britek bekebelezték a két volt búr államot: a Transvaal Köztársaságot és az Oranje Szabadállamot. A vereséget követően megerősödött a búrok angolok iránti ellenszenve, ami még a brit korona alatt létrejövő új állam: a Dél-afrikai Unió megalakulása után sem változott. Az ország első miniszterelnöke a búr háború hős, veterán tábornoka, Louis Botha lett. A Brit Birodalomhoz tartozó új ország létrehozásában oroszlánrészt vállaló Botha vezette kormány azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A miniszterelnök az ún. „kétfrontos” politikát gyakorolta, azaz az angol párti, valamint a teljes függetlenséget követelő búr „nacionalisták”-nak egyaránt meg akart felelni. Ezzel lényegében mindkét oldal elégedetlenné vált vele szemben, főleg a nacionalisták. Az ellenzék egyik vezéralakja Barry Munnik Hertzog volt, akit Botha azért távolított el a kormányából, mert egyre közelebb került a nacionalistákhoz. Hertzog ezt követően nyíltan támadta a kormány tevékenységét és híveivel megalapította a Nemzeti Pártot. Az első világháború kitörését követően megrendezett 1915-ös választást a Botha vezette SAP csak néhány voks többséggel nyerte meg az NP-vel szemben.
A világháború kitörésének idejére a Dél-afrikai Unió már instabil politikai állapotba került. Louis Botha és kormányának politikája ekkorra már maga ellen fordította nemcsak a létrejövő Nemzeti Pártot, hanem a szakszervezeteket, a keményvonalas búr függetlenségpártiakat és a Munkáspártot is. A közvélemény szemében azonban nem csak Botha személye volt ellenszenves, hanem egyik minisztere: Jan Christian Smuts is. Smuts miniszteri tevékenysége sok kritikát kapott, harcias és autokratikus személyisége irritálta a társadalom széles rétegeit, emellett egy időben több olyan tárca felügyeletét látta el, amelyhez nem teljesen értett. A kormány kétszer volt kénytelen statáriumot bevezetni. Ezeknek egyik oka az volt, hogy a munkások bérköveteléseinek hangot adó sztrájkot Smuts erőszakos fellépése utcai zavargássá eszkalálta. A búr politikai elit megosztott volt aszerint is, hogy képviselői a transvaali, vagy az oranjei befolyási körhöz tartoztak.
A gyarmatért folyó harcok A hadműveletek kezdete bélyegkép|240px|balra|Német lövegek Német Délnyugat-Afrikában a harcok idején Louis Botha, mint a dél-afrikai hadsereg vezetőjének az volt az elképzelése, hogy először a csapatoknak Délnyugat-Afrika kikötőit és határátkelőit kell birtokba venniük. Mivel a németek több mint kétezer kilométernyi vasúthálózatot építettek ki a gyarmaton, ennek birtokba vételével a jelentős dél-afrikai erőfölény szabadon érvényesülhetne. A német csapatok ezáltal vagy kilátástalan küzdelembe bocsátkoznak, vagy visszaszorulnak az ország sivatagos belsejébe, ahol a vízhiány és az élelmiszerhiány, majd az ellenállás beszüntetésére kényszeríti őket.
1914 augusztusában megkezdődött a hadsereg mozgósítása, az ellátmányrendszer megszervezése. A parlament a brit követeléseknek eleget téve megszavazta az ország részéről a hadba lépést, és az upingtoni katonai bázisról elindultak az első németek ellen harcoló egységek. A Dél-afrikai Unióval párhuzamosan Theodor Seitz kormányzó mozgósította a gyarmatot védő Schutztruppe egységeket (1870 fő és további 3000 tartalékos). A hadseregek mozgósítását követően megkezdődtek a két fél közötti összecsapások. Az első harci jellegű rajtaütésre még augusztus 23-án került sor Kummernais településnél. A következő összetűzés szeptember elején zajlott le Nakop rendőrségének közelében. Szeptember 2-án dél-afrikai katonák hajtottak végre rajtaütést Beenbreck területén. Szeptember 13-án sor kerül az első jelentősebb összecsapásra, mikor támadás éri a németek ramansdrifti rendőrőrsét, amit a dél-afrikaiak el is foglalnak. Szeptember 14-én dél-afrikai hadihajók először nyitottak tüzet Swakopmund kikötőjére, hogy a rádióállomást elhallgattassák. További három alkalommal, 23-án, 24-én és 30-án lőtték a város kikötőjét.
bélyegkép|260px|jobbra|Dél-afrikai ágyú a sivatagban Szeptember 19-én dél-afrikai csapatok szálltak partja az ország déli részének kikötővárosában, Lüderitzben és létrehozták a későbbi inváziónak első bázisát. A városból visszavonuló német katonák Münstermann hadnagy vezetésével felrobbantják a vasúti vonal egy kis részét. A bevonuló dél-afrikaiak később a német lakosságot átmenetileg Dél-Afrikába deportálják. Szeptember 21. és 23. között a dél-afrikai- és az észak-rodéziai rendőrség egységei elfoglalják a Caprivi-sávot. Szeptember 24-én viszont az Oskar Skultetus parancsnok vezette német csapatok elfoglalták Walvis Bay dél-afrikai enklávéját. A dél-afrikai csapatok azonban egy bizonyos időre felhagytak az előrenyomulással, mivel a hátországban kitört az ún. búr felkelés vagy Maritz-felkelés és a helyzet több egységet is megosztott. A lázadások ellenére azonban az egységek döntő többsége a kormányhoz maradt hű és nem pártolt át a németekhez.
A Maritz-felkelés