A Hermeneutika, régiesebb, de a hagyomány alapján ma is használt írással Herméneutika Arisztotelész antik görög peripatetikus filozófus fennmaradt logikai művei gyűjteményének, az Organonnak egyik része.

Arisztotelész Hermeneutikájában sehol sem használja a „hermeneutika” szót, talán mert a cím vélhetően későbbi eredetű – ám a művel kapcsolatos történeti, filológiai jellegű problémákról az Organon szócikk történeti részeiben található bővebb információ.

A hermeneutika (görög) szó az értelmezés tudományát jelenti. Magának a szónak többféle értelmezése létezik, ezek egyike szerint Hermésznek, az antik görög kor egyik istenének a nevéből származik, aki az istenek hírnöke, aki az istenek és/vagy emberek közti híreket és üzeneteket közvetíti; ugyanígy közvetíti a szó jelentését annak írott vagy beszélt alakja is. Legalábbis a görögök ennek az istennek a nevéből származtatták hermeneuein = ’kijelent’, ’megvilágít’ szavukat. Maga Arisztotelész valószínűleg a ’kijelent’ értelmében használta e szót, és szóban forgó műve valóban az egyszerű kijelentések tanát, ezek néhány filozófiai vonatkozású problémáit tárgyalja.

A hermeneutika nevet viseli egy, a 19. század végére a filozófia egy külön részterületévé fejlődött diszciplína is, a filozófiai hermeneutika, mely azonban más kiindulópontról, más problémákat, más megközelítéssel vizsgál, mint Arisztotelész Hermeneutikája.

Arisztotelész Hermeneutikája alapvetően két kérdéskörrel foglalkozik. Egyrészt a nyelv és a dolgok közötti relációval, azaz a nyelv értelmezésével (erre utal a cím); másrészt pedig a kijelentések alapstruktúráit és a kijelentések egymáshoz való viszonyait igyekszik feltárni. E második kérdéskörön belül az egyszerű kijelentő mondatokkal és ezek logikán belüli szerepével foglalkozik; alapvető eredményei a tagadásra és a modalitásokra (szükségszerűség, lehetségesség, esetlegesség stb.) vonatkozó megállapítások. Ebben a művében szerepelnek továbbá a későbbi eredmények szempontjából alapvető megkülönböztetések, melyek a kijelentések általánosság és egyetemesség szerinti osztályzásához vezetnek (általános vagy egyedi alanyról szólnak-e, és általánosan vagy részlegesen jelentenek-e ki valamit), továbbá a tagadásokkal kapcsolatban azon észrevételek, melyeket később az ún. logikai négyszög (vagy Apuleius-négyszög) formájában volt szokás összefoglalni.

A szöveg magyar fordításban itt olvasható

Tartalma

„Először is határozzuk meg, hogy mi a névszó és mi az ige, aztán meg, hogy mi a tagadás és az állítás, a kijelentés és a mondat. […] Ezek tisztázása után vizsgáljuk meg, hogyan viszonyulnak egymáshoz a lehetséges és nem lehetséges, az esetleges és nem esetleges, meg a lehetetlen és szükségszerű tagadásai és állításai. Mert bizony vannak itt nehézségek.” Arisztotelész:Hermeneutika, 1. fej. 1. bek. és 12. fej. 1. bek.

A Herméneutika három nagyobb részre osztható. Az első rész (1.-6. fejezet) a nevek kijelentésekké való összekapcsolásával foglalkozik, eleinte inkább a nevek szempontjából, de végül a 6. fejezetben eljut a kijelentés fogalmának felépítéséhez, definiálásához. E részek amolyan nyelvtani alapozásként szolgálnak, céljuk röviden áttekinteni, hogyan jönnek létre a kijelentések felépítő alapelemeikből, a szavakból, („atomok”) az első három fejezet inkább szótan, mely megkülönbözteti például a névszókat és igéket; míg a következő három inkább mondattan, melyekben a mondatok kijelentés voltának és egyszerűségének, elemiségének kritériumai találhatóak, továbbá az állítás és a tagadás. E részek még a Kategóriák egyenes folytatásának tekinthetőek.

A második, hosszabb rész (6.-12. fej) az egyszerű kijelentésekkel és a tagadással foglalkozik. Megkülönbözteti az egyedi és általános alanyról tett kijelentéseket, továbbá hogy ezt általánosan (minden egyedre vonatkozóan), részlegesen (némely egyedre vonatkozóan), vagy határozatlanul (se így, se úgy) tesszük-e (igazság szerint ezt a megkülönböztetést teljes mértékben csak az Első analitikában teszi teljessé).

A 13. fejezet a kijelentések modalitásait vizsgálja, az előző fejezetek szellemében és szempontjai szerint (tehát például hogy hogyan kell tagadni ezeket). Négy modalitást és ezek tagadásait különbözteti meg: ezek a lehetségesség, az esetlegesség, a lehetetlenség és a szükségszerűség.

Alapvető, nyelvtani észrevételek A megértés alapfeltétele: azonos jelentést hordozó, közmegállapodásszerű jelek

Arisztotelész kiindulópontként a nevek három fajtáját különbözteti meg: mentális, beszélt és írott nevek (Herm. 16a 1-8.). Az utóbbi kettőt olyan konvencionális, azaz pusztán megállapodáson alapuló jeleknek tartja, melyek a mentális tartalmakat jelzik. Maguk a mentális, vagy lelki tartalmak is jelek, olyan jelek azonban, melyek közvetlen és természetes módon jelölik a dolgokat. Egyszerűbben megfogalmazva azt mondhatjuk, lehetséges, hogy ugyanazt a gondolatot más emberek másképp mondják el (akár írásban, akár szóban); a megformálás függhet az egyéniségtől vagy az adott értelmezői közösség megállapodásaitól, ám az írott vagy beszélt terminusok kimondása előtti lelki tartalmak mindenkinél ugyanazok 1. idézet.

A mondat: jelentésre nézve oszthatatlan elemek – névszók, igék – összekapcsolása

Továbbá, a lelki tartalmak, akárcsak kimondott vagy leírt formájuk, csak akkor igazak vagy hamisak, ha megfelelően össze vannak kapcsolva. Puszta, kapcsolat nélküli szavak egymásutánjának (συνέχεια = szavak egymásutánja) közlése nem bír igazságértékkel, bár értelemmel igen (hiszen az a szó, hogy kecskeőz, kifejez ugyan valamit egy mesebeli keverékállatról, de se nem igaz, se nem hamis, amíg azt nem mondjuk, hogy kecskeőz van, vagy kecskeőz nincs) (2. idézet).

A szavaknak két (vagy, ha az igéket és a névszókat külön csoportnak vesszük, három) fajtája lehet a kommunikációs céljukat tekintve. Az önálló jelentéssel bíró szavaknak (melyek „önmagukban is kifejeznek valamit”), azaz Arisztotelész kifejezésével a névszóknak (A névszók Arisztotelész szerint…) és igéknek (Az igék Arisztotelész szerint…) , van jelentésük, de nincs igazságértékük (azaz önmagukban kimondva se nem igazak, se nem hamisak). Vagyis nem kijelentések. Mondatokat, kijelentéseket úgy kapunk, hogy összekapcsoljuk őket (ti. a névszókat, igéket): erre szolgál a kopula, vagyis a „van” ( +¸εστι) szócska; melyet a görög nyelvben (és az indoeurópai nyelvekben) nem csak létezést kifejező, hanem igei állítmánypótlást kifejező létige szerepében is használunk. A kopulának tulajdonképpen ennyi a jelentése, a névszóknak és igéknek azonban önálló jelentésük is van. Arisztotelész tudomásunk szerint az első, aki bizonyítottan felfedezi az összekapcsolás és a kopula ilyen jelentőségét. Az összekapcsolással (συμπλοκή) jön létre a mondat (λόγος): „olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek különválasztott részei [ti. a névszók] is jelentenek valamit, de nem mint állítás [hanem mint kifejezés].” (5. idézet…) A mondat jelentéssel bíró elemei, a névszók és/vagy igék atomszerűen viselkednek a jelentésre nézve, azaz ők maguknak van jelentésük, de ha tovább osztjuk őket részekre, a részeknek általában már nincs jelentésük (magyarázat…).

Megjegyzés: ez a jelentés tulajdonképpeni atomiságára való alapozás – noha a Herméneutikában sem közvetett, sem közvetlen utalás nem történik konkrétan az atom fogalmára – fogalomépítkezését tekintve nagyon precízzé vagy inkább „matematikussá”, „alapokra építkezővé” teszi a Herméneutikát (precízzé azért nem, mert több Arisztotelész által nem megoldott problémát is okoz). A sztoikusok (akik a logika terén a peripatetikusok riválisainak tekinthetőek) azonban deklaráltan egy atomista kijelentéslogikát építenek fel: a mai kijelentéslogika nem kis részben inkább sztoikus, mint peripatetikus hatásokat mutat (lásd még a logika történetéről szóló cikket).

Egyszerű kijelentő mondatok. Tagadás: ellentmondás és ellentét Mondat, kijelentés, állítás, tagadás

A mondat (λόγος) – „olyan beszéd, amely kifejez valamit, és amelynek egy különválasztott része is kifejez valamit mint kifejezés, de nem mint állítás” – tehát a nyelvnek, beszédnek az „atomi” jelentésű névszók/igék kopulatív szavak általi összekapcsolásával létrejött, megítélhető, azaz egyértelműen igaz vagy hamis része (5. idézet). Eme definícióval van egy-két probléma, melyet Arisztotelész csak futólag érint, és a „megoldás” – ha nevezhetjük így egyáltalán – értelmezése elég vitatott, erről bővebb található (itt).

A kijelentés ( +¸απόφανσις / λόγος +¸αποφαντικός) olyan mondat, „amelyre vonatkozik az, hogy vagy igaz, vagy téves – márpedig ez nem mindre vonatkozik, például a kérések mondatok, de se nem igazak, se nem tévesek” (6. idézet).

Ezen belül „az állítás (κατάφασις) olyan kijelentés, ami valamit valaminek tulajdonít, a tagadás (+¸απόφασις) pedig olyan, ami valamit valamitől elvesz” (7. idézet) (tehát azt állítja, hogy valaminek valami nem tulajdonítható). Az állításnak, és ugyanezen állítás tagadásának szembenállását, azt a viszonyt, melyben egy állítás és ennek tagadása vannak, Arisztotelész itt ellentmondásnak ( + ¸αντίφασις) kereszteli. Az ellentmondó mondatok olyanok, hogy bármikor, bármilyen tekintetben, ha egyáltalán az igazságértékük eldönthető (mert például a jövő idejű kijelentések csak a jövőben eldönthetőek), akkor az egyik és csak az egyik teljesül; vagyis egyszerre nem lehet mindkettő sem igaz (azaz kizárják egymást), sem hamis (azaz tagadásaik is kizárják egymást). Ennél általánosabb viszony, ha két tulajdonság (akcidens) vagy kijelentés kizárják egymást, azaz egyszerre nem lehetnek igazak (de nem feltétlenül kell valamelyiknek is igaznak lennie). Ez utóbbi viszonyban álló mondatokat ellentéteseknek nevezi.

Egyszerű kijelentés

Definiálja – meglehetősen nehézkesen, de ontológiailag helyesen az egyszerű mondat fogalmát (amit a jelenlegi nyelvészet formálisan tesz) (idézet) . Egyszerű egy állítás akkor, ha egy dolgot fejez ki egy dologról, azaz ha alanya is és állítmánya is, mint szavak vagy nevek, „egy”. Bár igazából ennél többet és pontosabbat Arisztotelész nemigen mond (más műveiben, például a Metafizikában azonban bővebben ír erről), csak néhány más fejezetben elejtett megjegyzésből derül ki, hogy mire gondolhat.

Hogy az alany és állítmány egyszerű, atomi vagy egy, ezen nem azt kell érteni, hogy egyediek; és nem is azt, hogy egy szóból álljanak, hanem hogy egy szubsztanciát alkossanak. Például a kétlábú szárazföldi állatok nem tudnak repülni mondat egy egyszerű kijelentés, mert a kétlábú szárazföldi állat szubsztanciálisan egy fogalmat ad meg (hiába általános és hiába áll több szóból); s e mondat valóban nem bontható három részre úgy: hogy a kétlábú nem tud repülni meg hogy a szárazföldi nem tud repülni meg hogy az állat nem tud repülni, hiszen e három mondatot összekapcsolva azt kapnánk, sem a kétlábú, sem a szárazföldi lények nem tudnak repülni – az eredeti mondat pedig semmi ilyesmit nem állított. Hasonlóan a kétlábú lények nem repülőhalak mondat is egy(szerű), hiszen az állítmány repülőhal egy adott szubsztancia, és nem a repülők meg a halak közös neve. Ha úgy mondanánk: a kétlábú lények nem repülők (s) halak, vagy bevezetnének egy közös nevet a repülő lények meg a halak megnevezésére, attól még e mondat összetett lenne, hiszen felbontható két mondatra, melyek összekapcsolása azonos értelmű az eredeti mondattal: a kétlábú lények nem repülő(lénye)k és a kétlábú lények nem halak.