Mao Ce-tung (Mao Zedong; pinjin hangsúlyjelekkel: Máo Zédōng ; szoros magyaros átírásban helyesen Mao Cö-tung; egyszerűsített kínai: 毛泽东; hagyományos kínai: 毛澤東;) (, Kína, 1893. december 26. – , 1976. szeptember 9.) kínai gondolkodó, teoretikus, politikus, költő, kommunista forradalmár, a Kínai Népköztársaság teljhatalmú vezetője annak megalapításától haláláig (1949–1976). Az általa a marxizmus–leninizmus, a hagyományos kínai szokások, a konfucianizmus, a legizmus, valamint a kínai nacionalizmus alapján kidolgozott rendkívül összetett eszmeáramlatot maoizmusnak nevezik.

mind a mai napig ellentmondásos személyiség, öröksége rendkívül vitatott. Kínában jelentős forradalmárként, politikusként, katonai vezetőként és a nemzet megmentőjeként tisztelik. A legtöbb kínai a gondosan felépített személyi kultusznak köszönhetően ma is pozitív véleménnyel van Mao elnökről. Szociális-politikai programjai, mint a nagy ugrás és a kulturális forradalom, azonban emberéletek millióit követelték, hatalmas éhínségeket okoztak, és ártottak a kultúrának, a gazdaságnak és a társadalmi életnek. Számos nyugati forrás, mint a kommunizmus fekete könyve aggregált becslései szerint Mao politikája, politikai alapú üldöztetései és bosszúhadjáratai összesen 44–72 millió ember halálát okozták.14 forrás Más források – Mao történelmi bűneinek és hibáinak elismerése mellett – a maguk részéről arra mutatnak rá, hogy Mao vezetése alatt Kína modern országgá vált és például a várható élettartam az 1949-es 35 évről a hetvenes évekre 65 évre nőtt.

Élete, politikai pályája Fiatalkora

Mao jómódú parasztcsaládba született a Hunan tartománybeli faluban. 18 évesen katona lett, s részt vett az 1911-es kínai polgári forradalomban, majd tanítói képesítést szerzett. A tanítóképző elvégzése után a pekingi egyetem segédkönyvtárosa lett. A kommunista mozgalommal 1920-ban ismerkedett meg az oroszországi polgárháború idején. Másodmagával képviselte a hunani csoportot a Kínai Kommunista Párt megalakulásánál (1921. július 1.), a párt összesen 12 alapítójának egyike – a nagy kormányos nevet is azért kapta, mert már a kezdet kezdete óta rajta tartja a kezét a kormányrúdon. A kínai kommunisták tömegbázisa eleinte nem a munkásság, hanem a kispolgári értelmiség volt. Mao volt az, aki felismerte, hogy a munkásságra is szükség van a forradalmi eszmerendszer gyakorlatba való átültetéséhez. Két évvel a párt megalakulását követően már a központi bizottság és a politikai bizottság tagja, 1924-től pedig a központi bizottság szervezési osztályának vezetője lett. Ettől kezdve rendszeresen dolgozott a Nemzeti Pártnak is (): akkoriban a szovjet támogatás még nem a kínai kommunistákat, hanem a köztársaságpárti nemzeti erőket segítette. 1927-ben, mikor a kettészakadt, s Mao szembekerült Csang Kaj-sekkel (mandarin olvasatban ), politikai tevékenységében is fordulat állt be. Ettől kezdve a kommunista rendszer bármi áron való megteremtése lett a célja. ebben az időben került szembe a Szovjetunióval is, mivel a kínai polgárháborús idők meglehetősen zavaros időszakában Sztálin nem az általa elvárt mértékben támogatta a helyi kommunistákat. Ez nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy később a kommunista Kína a maga útját járta, s nem szovjet bábállamként működött.

Harc a túlélésért right|a hosszú menetelés vázlatos térképe Az 1930-as évek elején már nyoma sem volt a korábbi barátságnak. Csang Kaj-sek igyekezett szisztematikusan kiirtani a kommunista ellenzéket, mellyel csak azt érte el, hogy az ország számos pontján működő baloldali fegyveres sejtek egy helyre, a környékére, majd később tartomány területén csoportosultak, s az ellenőrzésük alá vont területen kialakították a maguk államát az államban. 1930–31-ben igen súlyos támadásokat éltek át: Mao otthon maradt feleségét, elfogták, felnégyelték, s maradványait kitűzték a város kapujára, s húgát is kivégezték a osok. 1934-ben már nem volt tartható a helyzet, a kommunista Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg kitört a gyűrűjéből, s megindult felé. Ezt az egy év alatt megtett 9600 (a hivatalos kínai propaganda szerint 13 000) kilométeres utat, melynek 90 000 vöröskatona vágott neki, s csak 15 000 érkezett meg, hosszú menetelésnek hívják. Mao párton belüli hatalma is ekkor erősödött meg: egyrészt egész egyszerűen azért, mert számos társa életét vesztette a hosszú menetelés ideje alatt, másrészt mert a rendkívül nagy emberveszteség miatti felelősséget másokra tudta hárítani.

Egységfrontban thumb|Mao dolgozószobájában (1938) 1931-ben Japán megtámadta Kínát, s 1932. február 18-án Északkelet-Kína, azaz Mandzsúria () japán „védnökség” alá került. A terület felszabadításáért folyó küzdelem egységfrontba kényszerítette Csang Kaj-seket és Maót. Ez a „kényszerházasság” egészen 1945-ig fennmaradt; a második világháború vége, Japán bukása és Mandzsúria felszabadulása azonban azonnal egymás ellen fordította a korábbi szövetségeseket, és tovább folyt az öldöklő polgárháború. 1949-ben győzött az akkorra már a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nevet felvett Vörös Hadsereg, és október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek maradék katonáival és híveivel Tajvan (Taiwan) szigetére menekült, ahol a másiktól független Kínai Köztársaságot alapította meg.

Hatalmon bélyegkép|balra| kikiáltja a Kínai Népköztársaságot 1949. október 1-jén A 'Nagy ugrás' és a szovjet viszony bélyegkép|jobbra|150px|Mao Vörös Könyvecskéjének német kiadása 1954-ig Mao a központi népi kormány vezetője, majd 1954-ben, az új alkotmány elfogadásakor államfő lett. Bevezette a kollektív gazdálkodást, főként a Szovjetunióból érkező gyárakra és technológiára alapozva felgyorsította az iparosítást, melyekért Kína mezőgazdasági termékekkel fizetett – miközben az országban páratlan éhínség pusztított az élelmiszer központi elvonása miatt (ez volt a „nagy ugrás”). Mao együttműködése a Szovjetunióval jellemzően a taktikai kérdések megbeszélésére és technológiai importra szorítkozott, főként nehézipari, hadászati és nukleáris fejlesztéseket kaptak a szovjetektől. Sztálin és Mao kölcsönös bizalmatlansággal (például Mao fiát évekig nem engedték haza moszkvai tanulmányai után, mintegy „biztosítékként”) vegyes elismeréssel tekintettek egymásra, azonban a két ország együttműködése és stratégiai partneri viszonya Sztálin haláláig stabilnak tekinthető. Mao több szempontból is igyekezett Sztálin méltó partnere lenni, világpolitikai szinten pedig szívesen követte volna példáját: Kína akkori gazdasági lehetőségeit felülmúló erőket és támogatásokat vetett be Sztálin halála után, hogy Mao a kommunista blokk élére állhasson, azonban gazdasági, ipari és technológiai szinten a szovjetek messze Kína előtt jártak s így Mao nem tudott jelentős befolyásra szert tenni Kelet-Európában (Albániát kivéve). A maoizmus egyik akkor jellemző sajátossága volt, hogy a sztálini idők után is rendkívül kemény fellépést és tisztogató politikát javasolt külföldi kommunista látogatóinak a „belső ellenségek kezelésére”, miközben a szovjet blokk országai a sztálinizmus után már visszafogottabb „politikai harcot” folytattak – így a maoizmus ideológiailag sem vert igazán gyökeret néhány nem túl jelentős kivételtől eltekintve (mint például Nepálban vagy Kambodzsában). Világpolitikai és ideológiai ellentétek miatt a Szovjetunióval fenntartott viszony fokozatosan megromlott Hruscsov idején, olyannyira, hogy a két, egyébként hasonló társadalmi berendezkedésű ország között 1969-ben nyílt fegyveres konfliktus alakult ki egy határvita kapcsán. Az incidensnek ugyan szovjet oldalról mindössze 17 halálos áldozata volt, ám az összecsapás politikai hullámai olyan magasra csaptak, hogy a Szovjetunió komolyan foglalkozott egy megelőző atomcsapás tervével.

Kulturális forradalom

A „nagy proletár kulturális forradalom” – nevével ellentétben – voltaképpen hatalmának megerősítését, a lehetséges riválisok elszigetelését, a revizionista gondolatok megelőzését szolgáló program volt, mely 1964–66-ban vette kezdetét, és egészen 1976-ig – Mao haláláig – tartott. Mao pártbéli ellenfeleivel való leszámolás eszközeként fiatalokból álló, fanatizált csoportokat szerveztek, akik első feladata az ősi kínai múlt és kultúrával történő leszámolás volt: egyetemeken megszűnt az oktatás, tanárokat vertek a diákok, a kulturális forradalom égisze alatt számos értékes műemléket leromboltak, könyveket égettek, műalkotásokat semmisítettek meg, s általában igyekeztek radikális módszerekkel megszabadulni az évezredes kínai történelem kulturális örökségétől. Megszüntették a mozivetítéseket, bezárták a könyvtárakat, tiltották a csoportosulást és általában, a szórakozás minden formája tilos volt a politikai elit tagjait kivéve mindenkinek. Másik hajtása a vörösgárdisták légiójának létrehozása volt, akik a legdurvább módszerekkel számoltak le a nép ellenségeinek kikiáltott – nemritkán szintén baloldali, de Mao útjában álló vagy hatalmára veszélyes – emberekkel. 1969-ben, mikor már nem volt szükség rájuk, Mao utasítást adott a hadseregnek, hogy számolja fel a vörösgárdisták csapatait (ezzel lényegében megismétlődött, ami a Szovjetunióban történt: a kommunisták közül azok, akik hatalomra jutottak, leszámoltak a külső és belső ellenzékkel, majd azokkal, akik az ellenzékkel leszámoltak...).

A kulturális forradalom vége Kína gazdasági–társadalmi válságba zuhanása volt, melyet később Mao utódai kíséreltek meg rendezni – ez a feladat főként re hárult.

Az enyhülés útján Miután a kulturális forradalom révén sikeresen leváltotta a Kínai Kommunista Párt vezetésének nagy részét, szétverte a a pártformális vezető szervét (és „mellesleg” megsemmisítették Kína kulturális örökségének jelentős részét), váratlanul összeveszett a tisztogatás alatti legnagyobb szövetségesével, Lin Piao katonai vezetővel, akinek fia még puccsot is megkísérelt Mao ellen, sikertelenül. Ezt követően Lin Piao és családja repülőgépen elmenekült Kínából, de gépük Mongólia területén lezuhant. A balesetet a gépen utazók közül senki se élte túl.

Ezután Mao – hogy stabilizálja helyzetét a pártban – kénytelen volt néhány korábbi kádertársát rehabilitálni, akiket a Kulturális Forradalom alatt száműztek a hatalomból (egyebek között , Kína Mao utáni vezetőjét is), és politikai engedményekre kényszerült otthon és külpolitikájában is.

1971-ben az amerikai asztalitenisz-válogatottat kínai vendégszereplésre hívták Mao jóváhagyásával, ami a két ország közötti fagyos viszony és Kína bezárkózottsága miatt a világ újságjainak címlapjaira került. A kialakult közhangulatban és a közeledő amerikai választások előtt Henry Kissinger tárgyalásokat és előkészületeket kezdett az első amerikai–kínai csúcstalálkozó előkészítésére Pekingben. Ezzel Kína kilépett hosszú elszigeteltségéből, egyebek között elfoglalta helyét az ENSZ – vétójoggal is együtt járó – Biztonsági Tanácsában, mely posztot addig Tajvan foglalta el.

Mao 1972-ben, a hidegháború közepén fogadta Pekingben Richard Nixon amerikai elnököt. Míg akkoriban az Egyesült Államok egyedül Tajvant ismerte el a hivatalos Kínának, s Nixon mint republikánus elnök korántsem volt híve a közeledésnek, mégis ez a látogatás volt az, ami megindította nemcsak a kínai–amerikai, de a szovjet–amerikai viszony enyhülését is.

Az út vége right|thumb|350px|Mao Ce-tung mauzóleuma Pekingben Mikor diagnosztizálták gyógyíthatatlan betegségét, belső hatalmi harc kezdődött közeli szövetségesei (így felesége, és a később a Négyek Bandája névvel illetett csoport) és a mérsékeltebb kommunisták között. Mao a politikai hatalmat egyre kevésbé volt képes gyakorolni, és a valós irányítás mind inkább kezében összpontosult. A nagy kormányos 1976. szeptember 9-én halt meg; bebalzsamozott teste – akárcsak Moszkvában Leniné – a mai napig megtekinthető Pekingben.

Művei