A déli kaurifenyő (Agathis australis, Dammara australis) a tűlevelűek (Pinopsida) osztályába sorolt fenyőalakúak (Pinales) rendjében az araukáriafélék (Araucariaceae) családjának egyik legismertebb, vadon csak Új-Zélandon élő faja. Maori neve, a kauri, nemzetközileg elterjedt és több nyelven a rokonaiból álló kaurifenyő (latinul Agathis) nevét is adja. Tudományos nevében a „déli” (australis) jelzőt azért kapta, mert ez a Délkelet-Ázsiától Ausztráliáig és Óceániáig élő vidéken élő kaurifenyők legdélebben (az Egyenlítőtől legtávolabb) élő faja. Új-zélandi kaurinak is nevezik.
Származása, elterjedése
Mintegy 20 millió éve fejlődhetett ki, bár elődei már a jura időszakban megjelentek. A kaurifenyő (Agathis) nemzetség körülbelül 20 faja Óceániában és Délnyugat-Ázsiában él; ezen belül a déli kauri kizárólag Új-Zéland Északi-szigetének a 38. szélességi körtől északra fekvő részén a tengerszinttől 600 méteres magasságig. Az Invercargill közelében megtalált megkövesedett maradványokból nyilvánvaló, hogy a pleisztocén kor előtt a szigetország legdélebbi részein is előfordult.
Az ország legnagyobb és leghíresebb fafajtája. Az intenzív fakitermelés után megmaradt élőhelyei természetvédelmi területek; közülük legjelentősebb a Waipoua-erdő. A legnevezetesebb famatuzsálemeknek az őslakos maorik külön neveket adtak. A legnagyobb ma élő kauri maori neve Tane Mahuta, az „erdő ura”, a második legnagyobb pedig a Te Matua Ngahere, „az erdő atyja”.
A kaurifenyők a világ legrégibb, ma is élő fafajtái közé tartoznak; ennek megfelelően a kaurierdők is a világ legrégibb növénytársulásai közé tartoznak. Ősiségük ellenére jól alkalmazkodtak az erdők és a versenytárs fafajták fejlődéséhez, erdeikben külön niche-t, azaz ökológiai fülkét foglalnak el. Sajátos talajhasznosításuk és szaporodásuk miatt állják a versenyt a „modernebb”, jóval később kifejlődött zárvatermőkkel. Állományaik sehol nem zártak, de különlegességük miatt azokat az erdőket, amelyekben előfordulnak, általában kaurierdőknek nevezik. Az ilyen erdők minél északabbra, azaz minél melegebb éghajlaton nőnek Új-Zélandon, annál a fajgazdagabbak, akár a hektáronként 20 fafajig is. A kauri ezekben az erdőkben kisebb csoportokban, foltokban, sávokban nő. Leggyakoribb társfái ezekben az erdőtársulásokban más fenyőfélék (9 faj), köztük: a rimu (Dacrydium cupressinum), a hegyi totara (Podocarpus hallii), a miro (Prumnopitys ferruginea) és délebbre egy déli bükk (Nothofagus) faj, a Nothofagus truncata.
A talaj nedvességének különbségeire nem érzékeny, egyaránt jól megél a szárazabb, podzolos homokdűnéken, a kiszáradásra hajlamos gerinceken és a hullámzó dombvidékek nedvesebb talajain — ebbe a kategóriába tartozik a Waipoua-erdő, amelynek a völgyeiben magasan áll a talajvíz.
Korábbi elterjedése
Elterjedési területe a holocénben sokat változott. A legutóbbi jégkorszak leghidegebb időszakában, – éve visszaszorult egészen az Északi-sziget északi csúcsa, az Északi-fok közelébe, mert csak ott kapta meg a minimálisan szükséges 17 °C évi átlaghőmérsékletet.
A legutóbbi nagy eljegesedés, amit Új-Zélandon Otiran-glaciálisnak neveznek (északi megfelelője a Würm-glaciális), mintegy éve ért véget. Ezután a kauri gyorsan, évente mintegy 200 métert haladva kezdett dél felé terjeszkedni. Legnagyobb termőterületét 3000–2000 éve érte el. Terjedése a szakértők szerint azért lehetett ilyen gyors, mert már a fiatalon bőségesen terem, és magvait a szél messzebb viszi, mint a gyümölcsevő madarak a zárvatermők magvait.
A maorik Új-Zélandra érkezése idején kaurierdők a borították Coromandel-félszigetet és más északi területek nagy részét is. Mára ezen a területen kisebb foltokban összesen hektár érett kaurierdő maradt.
Mocsári kauri
bélyegkép|balra|Mocsári kauri gyökértörzséból készült luxus-bútor
A kidőlt kaurifák némelyike tőzeglápokban oxigénmentes környezetben konzerválódott, és szinte sértetlenül maradt fenn. Néhány ilyen törzsmaradvány tömege eléri a 100 tonnát; korukat szénizotópos vizsgálatokkal – évre teszik. A mocsári kauri sajátos színe és szerkezete gyakran megmutatja azt is, hogyan változott lelőhelyén a mocsár vízszintje. Az ilyen faanyag nagyon értékes.
Megjelenése, felépítése
bélyegkép|balra|Kauri csemete bronzos színű levelekkel
A világ legnagyobb tömegű és legmagasabbra növő fái közé tartozik. Fiatal korában fenyőszerű és gyorsan, évente körülbelül 30 centimétert nő; ekkoriban karcsú törzse sűrűn ágas. Jellemző alakját 50–100 éves kora között kezdi felvenni, amikor eléri az erdő fölső lombkoronaszintjét. Ekkor fokozatosan felkopaszodik, amivel akadályozza a kúszónövények felkapaszkodását. A sima törzs feletti részen felső ágaiból hatalmas koronát fejleszt. Törzse ekkor már hengeres; felfelé nem vagy alig keskenyedik. Mire eléri a 40–50 m magasságot, impozáns, gyakran szabálytalan koronájával többnyire messze kimagaslik a környező fák közül. Sima törzséről a külső réteg pikkelyesen vedlik, amivel a kúszónövényektől, élősködőktől védi magát. Idősebb fák tövében a levált kéregdarabok kupaca akár két méter magas is lehet.
A kaurifák levelei 3–7 cm hosszúak és 1 cm szélesek, bőrlevél jellegűek, párhuzamos erezettel. A csemeték, egészen fiatal példányok levelei bronzszínűek, az idősebbeké zöldek. A hímivarú virágok ujj-alakúak, és miután virágporukat a szélre bízták, lehullanak. A 3–7 cm-es átmérőjű nőivarú tobozokban a termés a beporzás után 18-20 hónappal érik be, ekkor kis szárnyas magok hullanak ki a tobozokból, amelyeket a szél terjeszt el. A hím- és nőivarú virágok egy fán találhatók. A megtermékenyülés a szél útján terjedő, ugyanarról a fáról vagy egy másikról származó virágpor révén történik.
Gyökérstruktúrája, interakciója a talajjal
A kőtiszafafélékhez (Podocarpaceae) hasonlóan a talajból a felszínhez közeli szerves anyagokat veszi fel sekélyen szétterülő hajszálgyökereivel. Ezek mellett emellett több függőlegesen lefelé, akár öt méter mélyre is lenyúló tartógyökér biztosítja stabilitását.
A kauri egyedi módon hasznosítja a talaj tápanyagait. Saját növényi hulladékainak nagyobb része fás anyag, főleg fakéreg. Levelei gyakran tizenöt évig is a fán maradnak. A kauri által elhullatott szerves anyag sokkal savasabb kémhatású, mint a többi fafajtáé. A rothadás során és az esők révén ez a savas bomlástermék a talaj mélyébe mosódik. A talaj podzol-jellegűvé válik, ami a kauri sok zárvatermő versenytársa számára alkalmatlan a táplálék felvételére. A kaurifa környékén így a konkurens fajok nehezen tudnak fejlődni, így saját maga számára több tér marad.
A kauri saját bomló növényi hulladékai a savak mellett további egyedi összetevőket is tartalmaznak, mint a viasz és fenol, és különösen a csersav, amelyek károsak a mikroorganizmusok számára. Így a kauri törzse körül a talajon olyan táplálék-tartalék alakul ki, amiben csak a saját gyökerei jutnak tápanyaghoz. A kauri gyökerei szimbiózisban élnek bizonyos gombákkal, mint a mikorrhiza, amelyek elősegítik a táplálék, különösen a nitrogén felvételét. E mutualizmus révén cserébe viszont ezek a gombák maguk is tápanyaghoz jutnak a gyökereken keresztül. A kaurinak ez a sajátos talajhasznosítási módszere elősegítette, hogy versenyben tudjon maradni az evolúció során kialakult sokkal fiatalabb növénycsoportokkal.
A kauri által podzolizált, elszegényített talaj a fák kitermelése után is meglehetősen terméketlen marad. A korábbi kaurierdők helyét az európai telepesek gumlands-nek, azaz gumiföldeknek nevezik a kaurikopálnak talajban található maradványai miatt. Ezeknek a földeknek a növényzete azóta is csak csenevész bokrokból áll, illetve spontán módon újra kauri nő rajtuk.
Életmódja, termőhelye
A többi kaurifenyőhöz hasonlóan örökzöld és egylaki.
Ha elegendő vízhez és napfényhez jut, már 15 éves korára eléri a 15 cm átmérőt és bőven terem. Szokásos, 40–50 m-es magasságának elérése után általában már nem lesz magasabb, csak hengeres törzse vastagodik.
A kaurifák kora
A kutatások kevés szabályszerűséget találtak növekedése, törzsátmérője és kora között. Ültetett erdőkben fiatal példányai akár 12-szer is gyorsabban nőhetnek, mint a természetben. Az egyes facsoportokban gyakran nem a legidősebb példányok a legnagyobbak. Sok kaurifa tovább él 1000 évnél, de eddig nem sikerült egyértelműen bebizonyítani, hogy a 2000 évet is meghaladhatja a koruk. Mindazonáltal a dendrokronológiai kutatások, az élő fák, a beépített faanyag, valamint a mocsári kauri évgyűrűinek összehasonlítása révén már sikerült 4500 éves idősort összeállítani, ami a déli félgömbön a leghosszabb, és nagy segítséget jelent a klímatörténeti kutatásokban.
A legnagyobb példányok bélyeg|A faj ma élő legnagyobb példánya, a Tane Mahuta A kaurifenyő mérete a kaliforniai óriás mamutfenyőével vetekszik. Általában a talajszinten mért átmérője és magassága is kisebb valamivel, de az egyes kaurifák tömege nagyobb lehet kaliforniai versenytársaikénál, mert törzsük felfelé nem keskenyedik el, hanem hengeres marad.
Az eddig megismert legnagyobb kauri maori nevén a Nagy Szellem volt a Waihou folyó környékén 8,54 méteres törzsátmérővel, 26,83 méteres kerülettel. 1890 körül tűz pusztította el.
Egy másik fát a Mercury-öbölnél a maorik az Erdők atyjaként tiszteltek. Az 1840-es évekre 22 méteres kerületet ér el. Az első ágaiig mért magassága 24 m volt. Villámcsapás pusztította el.
Egy további példány, a Kairaru, 20,1 méteres kerülettel és az első ágakig mért 30,5 méter magas hengeres törzzsel 1860-ban került be a feljegyzésekbe. Ez is erdőtűzben pusztult el az 1880-as vagy 1890-es években.
Mivel a kaurierdők 90%-át a 19. század végére kitermelték, a fennmaradt állományban kevés az óriás példány. Két hatalmas kaurit az 1970-es években döntöttek ki trópusi viharok. Az egyikük, a Toronui, a Waipoua erdőben élt, és az erdészek szerint ez volt korának legnagyobb élő kaurija. A másik, az Omahuta erdőben állt Kopi elérte az 56,39 méteres magasságot 4,19 méteres átmérő mellett. Mint sok más régi kauri, ezek is részben odvasak voltak.
Kauri-betegség A fának a felszínen vagy annak közelében élő hajszálgyökerei nagyon érzékenyek, és ez komoly veszély, főleg a növekvő idegenforgalom miatt. Az 1970-es években jelent meg egy phytophthora által okozott újfajta betegség a Great Barrier-szigeten. Ezt „kauri gallérrothadásnak” (kauri collar rot) nevezték el. A betegség terjedni kezdett az Északi-sziget kaurierdeiben is.Gregory, Angela. "Waitakere kauri in danger". New Zealand Herald. July 12, 2008. A kór levélsárguláshoz, levélhulláshoz, ágak elszáradásához és végső soron a fa pusztulásához vezet. Okozóját (Phytophthora taxon Agathis, PTA) 2008 áprilisában azonosították pontosan. Legközelebbi rokona a Phytophthora katsurae."Kauri dieback: What is Phytophthora taxon Agathis? ". Auckland Regional Council. 29 September 2008."Kauri dieback: how you can help ". Auckland Regional Council. Ezt a növényi kártevőt nagy valószínűséggel emberek és állatok (különösen a vaddisznók) hurcolják be lábaikon.Borley, Craig. "Groups join forces to fight kauri-killer fungus". New Zealand Herald. October 18, 2008. A probléma felismerését követően egy sor határozott intézkedést hoztak a biológiai biztonság jegyében az illetékes minisztériumok, önkormányzati szervek, hatóságok összefogásával.Information on kauri dieback Többek között már a repülőtereken szigorú biobiztonsági ellenőrzésnek vetik alá az utasokat – természetesen nem csak a kauri-betegség miatt, hanem az egész, sajátos új-zélandi élővilág védelmében. Különösen tiltják a sáros túracipők és más használt, szennyezett turisztikai eszközök behozatalát; az ilyeneket fertőtlenítik. A sűrűn látogatott erdőkben lépten-nyomon táblák magyarázzák el a problémát és kérik a turistákat cipőjük megtisztítására, fertőtlenítésére, amire a helyszíneken eszközök is találhatók. Sokfelé, de különösen a legérzékenyebb területeken, az óriás kaurik közelében, a turistautakat emelt, fából készült járdákon vezetik, és hangsúlyozottan kérik, hogy azokat a látogatók ne hagyják el.