A frankfurti Städel Museum (teljes hivatalos nevén Städelsche Kunstinstitut und Städtische Galerie, röviden csak Städel) Németország és a világ egyik legjelentősebb szépművészeti múzeuma, egyben a legrégebbi és legfontosabb német múzeumi alapítvány. Hét évszázad kiemelkedő művészeti alkotásait mutatja be. Gyűjteményében mintegy 4000 festmény található, közülük az állandó kiállítás 1000 darabot mutat be. A grafikai gyűjtemény körülbelül rajzból és metszetből áll. A Städel Museum gyűjteményéhez tartozik még mintegy 4000 fotó, 600 szobor és egy kötetes könyvtár is.
A múzeum létrehozását lehetővé tévő alapítványt Johann Friedrich Städel frankfurti bankár és mecénás hozta létre végrendeletileg 1815-ben. Az örökösödéssel kapcsolatos jogi viták lezárulta után, 1833-ban nyílhatott meg az első kiállítás. A múzeum 1878-ban költözött mai épületébe a Museumsuferen.
Története Johann Friedrich Städel, a zöldségkereskedőből lett dúsgazdag bankár 1816-os halála után derült ki, hogy az addig is ismert mecénás, aki soha nem nősült meg és gyermekei sem születtek, 1815. március 15-én vagyonát, városi házát, ott elhelyezett műgyűjteményét és 1,3 millió guldenes pénztőkéjét végrendeletileg egy kultúrintézet létrehozására hagyományozta. Az alapítvány feladatául a nyilvános gyűjtemény fenntartását és egy művészeket képző iskola létrehozását szabta meg. (Ez utóbbi funkciót később átvette a város közigazgatása.) Az intézet vezetését Frankfurt városának öt tekintélyes polgárára bízta, első vezetője 1817-ben Carl Friedrich Wendelstadt lett. Städel távoli rokonai bíróságon támadták meg a végrendeletet, ezért az alapítvány munkájának beindítása 1929-ig elhúzódott. 1830-ban Philipp Veit, a nazarénusok festői közének tagja lett a galéria és az iskola igazgatója. Veit irányítása alatt Städel eredeti gyűjteményéből eladták azokat a képeket, amelyek nem voltak elég magas színvonalúak, és helyettük másokat vásároltak.Andreas Hansert: Geschichte des Städelschen Museums-Vereins Frankfurt am Main. Städelscher Museums-Verein, Frankfurt am Main 1994. Seite 12.
1833-ban a múzeum egy erre a célra átalakított saját épületbe költözött. Vezetője 1840-ben Johann David Passavant lett, akinek 1861-ig tartó hivatali idejében az intézmény jelentős műveket vásárolt meg, köztük Sandro Botticelli egyik fő művét, valamint II. Vilmos holland király 1850-ben elárverezett gyűjteményének egyes darabjait. 1870-ben a múzeum újabb jelentős darabokhoz jutott az északolasz–frankfurti kötődésű Brentano-család gyűjteményének árverése alkalmából. bélyegkép|Az épület alaprajza 1894-ből 1878-ban a múzeum újra költözött, mégpedig a mai helyére a Majna partjára, egy eleve múzeumi célra emelt épületbe. 1889-től az intézmény igazgatója a Henry Thode, a neves művészettörténész lett, aki elsősorban az olasz festőművészet alkotásaival bővítette a gyűjteményt. 1891-től Heinrich Weizsäcker lett az igazgató; ekkoriban készült el a gyűjtemény első teljes katalógusa.
Az alapítvány anyagi támaszának megerősítése érdekében Leopold Sonnemann, a Frankfurter Zeitung kiadója, 1899-ben létrehozta a múzeum barátainak egyesületét, a Städelscher Museums-Vereint aminek aztán 6000 tagja lett. 1904-ben már impresszionista képet is vásároltak, Claude Monet alkotását, de ekkoriban szerezték be Rembrandt egyik alkotását is (Sámson megvakítása). 1907-ben a Städel és az annak keretében létrehozott Városi Galéria igazgatója Georg Swarzenski lett, aki aztán három évtizedig Frankfurt művészeti életének vezető egyénisége maradt. A város anyagi támogatásával növekedett a modern képek vásárlása. Az első világháborúig sikerült beszerezni szinte az összes jelentős francia impresszionista alkotásaiból néhányat. Német kortárs képeket is vásároltak, mint Franz Marc és Max Beckmann műveit, aki utóbbi egyben a Städel művészeti iskolájának a tanára is volt. A múzeum épületét is kibővítették, hogy több alkotást lehessen bemutatni.
1922-ben a városi elöljáróság döntése alapján a Frankfurti Történeti Múzeumból tartós kölcsönként a Städelbe került a német festészet egy korai remekműve, az ismeretlen felső-rajnai mester által az 1410-es években festett Paradiesgärtlein (Paradicsomi kertecske).Frank-Olaf Brauerhoch, Die Stadt und ihre (Kunst-) Museen, in: Rolf Lautrer (Hrsg.) Kunst in Frankfurt 1945 bis heute, S. 299 ff., Societätsverlag, Frankfurt am Main 1995, 1928-ban a múzeum jelentős művekhez jutott a Hohenzollern-Sigmaringen család gyűjteményéből.
A nemzeti szocializmus és a második világháború kora bélyegkép|Vincent van Gogh: Dr. Gachet portréja Adolf Hitler hatalomra jutása után a Städel igazgatója, Georg Swarzenski az 1933-as zsidótörvények miatt a város igazgatásában betöltött funkcióit elvesztette, de a múzeum élén maradhatott nyugdíjazásáig, majd 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált. A náci pártnak az általa elfajzott művészetnek nevezett modern művészeti irányzatok elleni harca jegyében megrendezett kiállítása céljára (Entartete Kunst, 1937) a Städelből 77 festményt és körülbelül 400 grafikát foglaltak le. Köztük volt Vincent van Gogh Dr. Gachet portréja című műve is, amit aztán Hermann Göring a saját magángyűjteményében helyezett el. 1938-ban Ernst Holzinger lett a múzeum igazgatója, vezetése idején jelentős német festők, mint Victor Müller és Hans Thoma műveit tartalmazó gyűjteményekhez jutott az intézmény. A 30-as évek végétől a múzeum évente rendezett kiállításokat ismertebb frankfurti és környékbeli festők (Joseph Kaspar Correggio, Reinhold Ewald, Peter Paul Etz, Ludwig Enders, Karl Friedrich Lippmann, Lino Salini és Albert Windisch) alkotásaiból Gauausstellung für bildende Künste címmel. A bemutatott művek megfeleltek a rezsim elvárásainak, művészileg konzervatívak voltak. Az intézmény ebben az időszakban számos zsidó gyűjteményhez jutott Németországból és több más országból, így Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából. A háború után ezeket az amerikai művészet-védelmi csapatok (Monuments, Fine Arts, and Archives Section/Monuments Men) visszajuttatták a származási országukba vagy a Wiesbaden Central Collecting Point raktáraiban helyezték el a rablott műkincsek restitúciója érdekében.Monica Kingreen: Wie sich Museen Kunst aus jüdischem Besitz aneigneten, Frankfurter Rundschau, 9. Mai 2000, abgerufen 13. Juli 2015Uwe Fleckner, Max Hollein (Hrsg.): Museum im Widerspruch. Das Städel und der Nationalsozialismus (=Schriften der Forschungsstelle „Entartete Kunst“, Bd. 6), Berlin 2011,
A második világháború idején a festményeket és más gyűjteményeket a város környékének különböző raktáraiba evakuálták, ami megvédte azokat a háborús veszteségektől. A múzeum központi épülete Frankfurtban viszont jelentős bombakárokat szenvedett.
A második világháború után A háború után a múzeum visszakapta a nácik által az „elfajzott művészet” elleni harc jegyében elkobzott műveket, valamint jelentős új alkotásokhoz is jutott. Az épület teljes helyreállítása 1963-ra fejeződött be. 1972-ben nagyszabású gyűjtés nyomán megvásárolhatták Max Beckmann festményét, a Frankfurti zsinagógát. A múzeum vezetője, Klaus Gallwitz ebben az időszakban elsősorban az úgynevezett klasszikus modernek, valamint a kortárs művészek munkáinak beszerzését helyezte előtérbe, de ekkoriban vásárolták meg Jean-Antoine Watteau egyik ismert művét is a régi mesterek gyűjteményének kiegészítésére. A frankfurti régió művészetének felkarolásáról, ami a háború előtti gyűjtés súlypontja volt, azonban lemondtak.
1990-ben Gustav Peichl tervei alapján megindult a múzeum nagyszabású bővítésének valamint a régi épületek felújításának a munkája, ami egészen 1999-ig tartott. 2006-ban Max Hollein lett az intézmény vezetője, aki egyben a Schirn Kunsthalle Frankfurt kiállítóhely és a Liebieghaus múzeum igazgatója is volt. Vezetése alatt megélénkült a kiállítási tevékenység. A beszerzés még erősebben a kortárs művészet irányába tolódott el, valamint a gyűjtést kiterjesztette a fotográfia területére is, ami konfliktusokhoz vezetett az ugyancsak frankfurti Museum für Moderne Kunst vezetésével.Michael Hierholzer: Verwerfungen in der Museumslandschaft. In: FAZ, 9. Juni 2008Niklas Maak: Die Zukunft der Frankfurter Gegenwart. In: FAZ, 19. Juni 2008 Hollein vezetése alatt kezdődtek meg a Städel további bővítésének és modernizálásának munkálatai is 2009-ben, amik aztán 2012-ben fejeződtek be. Ennek során további kiállítóteret alakítottak ki a felszín alatt a jelenkori művészet számára. A 2012. februári újranyitás után nagy kasszasikereket is hozó kiállításokat szerveztek és ennek révén látogatói rekordokat értek el. 2012-ben látogatót jegyeztek fel. 2015. március 15-én egész napos népünnepéllyel, ingyenes belépéssel emlékezett meg a Städel a létrehozását lehetővé tévő végrendelet megalkotásának 200. évfordulójáról. Ezen a napon indult a Digitale Kunstkammer (kb. "Digitális műcsarnok") projekt is, ami internetes hozzáférést biztosít a gyűjteményekhez.
Max Hollein után 2016. október 1-jétől Philipp Demandt lett a Städel Museum, a Liebieghaus és a Schirn Kunsthalle Frankfurt igazgatója. Kezdeti munkásságában elsősorban a múzeum digitális archívumainak fejlesztésére helyezte a hangsúlyt.
A múzeum épülete bélyegkép|Az épületkomplexum modellje bélyegkép|A felszín alatti kiállítóhelyek "tetőzete" a régi épületből nézve Az 1878-ban megnyitott múzeumi épületet Oskar Sommer tervezte neoreneszánsz stílusban, kissé emlékeztet a firenzei reneszánsz épületeire. Ez a ház egyben a frankfurti régi opera (Alte Oper) illetve a Frankfurt Hauptbahnhof építészeti előfutárának is számít.Cynthia Saltzman: Das Bildnis des Dr. Gachet. Biographie eines Meisterwerks. Insel-Verlag, Frankfurt 2000. Seite 158. A homokkőből épült homlokzaton a főbejáratot Hans Holbein és Albrecht Dürer szobrai fogják közre.
Az épület belseje visszafogottan díszített, a kiállított műveknek biztosítja az elsőbbséget. Az egyetlen jelentős építészeti díszítő elem a főlépcső. A földszinten található balra a grafikai gyűjtemény, jobbra a múzeumi könyvesbolt, kávézó és könyvtár. Az első és a második emeleten helyezkedik el a régi mesterek (1300–1800) valamint a modernek művészete (1800–1945) részlege. Az első emeletről nyílik az átjáró a Gustav Peichl tervezte és 1990-ben megnyitott új szárnyba. Itt rendezik meg a Städel időszaki kiállításait.
A múzeum legújabb bővítésére 2008-tól került sor. A nemzetközi pályázatot a zsűri egyhangú döntése szerint a frankfurti Schneider + Schumacher építészeti iroda terve nyerte meg. Az 1945 utáni műalkotások elhelyezésére szolgáló 3000 négyzetméteres bővítést a felszín alá süllyesztették. A nagy csarnok a Städel kertje alatt helyezkedik el, és tetőablakokon át kap természetes megvilágítást. Az építkezés 2009 szeptemberében kezdődött és az új csarnok 2012 februárjában nyílhatott meg. Az 52 millió eurós költséget fele arányban magángyűjtésekből, másik felét költségvetési forrásokból finanszírozták.
Gyűjtemények bélyegkép|Feljárat a 2. emeletre: Régi mesterek („Alte Meister“, 1300–1800) A Städel gyűjteményei hét évszázad európai mestereinek munkáit tartalmazzák a 14. század elejétől, a késői gótika, a reneszánsz, a barokk valamint a német művészettörténetben Goethe-kornak nevezett időszakon át a klasszikus modernekig majd a jelenkorig.
Késő középkor A késő középkori gyűjtemény mindenekelőtt itáliai és német alkotásokat mutat be. Közöttük van Deodato di Orlando 1300 körül keletkezett munkája, a Gyászoló Szent János, egy táblakép részlete, a Städel egyik legrégebbi kincse. Itt látható még Barnaba da Modena bizánci hatásokat mutató Madonnája, ami 1830-ban került a múzeum tulajdonába. 1400 körül keletkezett Gherardo Starnina három oltárképe, amelyek közül a középső az Atyaistent ábrázolja országalmával a kezében, amelyre az akkor ismert világrészek, Európa, Ázsia és Afrika nevei vannak írva.