250px|bélyegkép|jobbra|Kézzel írott, 1407-ben készült latin nyelvű Biblia a Malmesbury-apátság gyűjteményében A bibliatanulmányok, más néven bibliatudomány vagy biblisztika, a Héber Biblia, illetve a keresztény Ószövetség és Újszövetség szövegeinek, történeti környezetének, keletkezésének, hagyományozásának, értelmezésének és hatástörténetének tudományos vizsgálatát összefogó terület. Nem egyetlen módszert vagy egységes elméletet jelent, hanem több, részben önálló tudományág együttműködését: ide tartozik többek között a filológia, a szövegkritika, az ókortörténet, a régészet, az exegézis, a hermeneutika, az irodalomelmélet, a vallástörténet, a szociológia, az antropológia és a teológia.J. W. Rogerson – Judith M. Lieu (szerk.): The Oxford Handbook of Biblical Studies. Oxford University Press, Oxford, 2006, xvii. Steve Moyise: Introduction to Biblical Studies. 2. kiadás. T&T Clark, London–New York, 2004, 11–12.
A bibliatudomány tárgya nem teljesen azonos minden vallási hagyományban. A zsidó kutatás középpontjában rendszerint a Tanakh áll, míg a keresztény bibliatudomány az Ó- és Újszövetséget együtt vizsgálja; a keresztény felekezetek ószövetségi kánonjai részben eltérnek egymástól. A tudományos kutatás megkülönböztetendő az egyéni vagy közösségi, elsősorban vallásgyakorlati célú bibliaolvasástól, bár a két terület történetileg és intézményileg gyakran kapcsolatban áll egymással. A felekezeti és a nem felekezeti kutatók ugyanazokat a nyelvi, történeti és irodalmi módszereket is alkalmazhatják, miközben eltérően ítélhetik meg a szövegek kinyilatkoztatási, kánoni vagy teológiai tekintélyét.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet, „Exegesis, Biblical” szócikk. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
Fogalma és tárgyköre
A bibliatudomány tágabb értelemben a bibliai szövegek teljes kutatástörténetét magában foglalja: az ókori zsidó írásmagyarázatot, a patrisztikus és középkori keresztény exegézist, a rabbinikus kommentárirodalmat, a reformáció kori filológiai munkát, az újkori történeti kritikát, valamint a modern irodalmi, társadalomtudományi és recepciótörténeti megközelítéseket. Szűkebb akadémiai értelemben a Biblia ókori szövegeinek kritikai vizsgálatára és történeti értelmezésére utal.
A terület főbb kérdéskörei a következők:
a bibliai könyvek szövegének lehető legkorábbi elérhető formája; a könyvek nyelve, szerzősége, datálása, földrajzi és társadalmi környezete; a szóbeli és írásbeli hagyományok, források és szerkesztési folyamatok; az egyes műfajok, irodalmi szerkezetek és retorikai eljárások; a bibliai kánonok kialakulása és a kánoni szövegek egymáshoz való viszonya; a zsidó és keresztény értelmezési hagyományok; a Biblia fordításainak, liturgikus használatának, teológiai értelmezésének és kulturális hatásának története.
Az exegézis egy meghatározott szövegrész értelmének módszeres feltárását jelenti, míg a hermeneutika az értelmezés elveit, lehetőségeit és előfeltevéseit vizsgálja. A biblikus teológia a bibliai könyvek és hagyományrétegek teológiai gondolatvilágát rendszerezi. A fogalmak határai nem mindig élesek, és használatuk tudományos iskolánként is eltérhet.
Nyelvek, szövegek és fordítások
Eredeti nyelvek és szövegtanúk
A Héber Biblia könyveinek túlnyomó része bibliai héberül, kisebb része arámiul keletkezett. Az Újszövetség fennmaradt szövege koiné görög nyelvű, bár több könyvének nyelvében szemita hatások és a korai keresztény közösségek arámi nyelvi háttere is kimutatható. A katolikus és ortodox ószövetségi kánon egyes könyvei görög nyelven vagy több nyelvi formában maradtak fenn.
A bibliai könyvek eredeti kéziratai, az úgynevezett autográfok nem maradtak fenn. A kutatás másolatokra, idézetekre és ősi fordításokra támaszkodik. A Héber Biblia legfontosabb szövegtanúi közé tartozik a maszoréta szöveg, a holt-tengeri tekercsek, a szamaritánus Pentateuchus és az ókori fordítások. Az Újszövetség szövege papiruszokon, pergamenkódexekben, minuszkulákban, lekcionáriumokban, korai fordításokban és egyházatyák idézeteiben maradt fenn. A másolás során keletkezett eltérések között vannak egyszerű íráshibák, kihagyások, szórendi változatok, magyarázó betoldások és párhuzamos helyekhez való igazítások.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 2. kötet, „Bible (Texts)” szócikk. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
A Septuaginta
A Septuaginta a héber Szentírás és további zsidó vallási könyvek ókori görög fordításainak gyűjtőneve. Fordítása hosszabb idő alatt, nagyjából a Kr. e. 3–1. században készült. Nem pusztán nyelvi közvetítő szerepet töltött be: az alexandriai és más görög nyelvű zsidó közösségek szent szövege volt, az Újszövetség szerzői gyakran ebből vagy hozzá közel álló szövegformából idéztek, és az ókeresztény teológia egyik alapvető ószövetségi szövegévé vált.
A Septuaginta a szövegkritika számára is jelentős, mert egyes helyeken a későbbi maszoréta szövegtől eltérő héber előzményt tükrözhet, másutt viszont a fordítók értelmező döntéseit őrzi. A Kivonulás könyve 3,14 héber ’ehje ’aser ’ehje formuláját például a görög szöveg egó eimi ho ón alakban adja vissza. A héber igealak idő- és aspektusértéke, valamint a görög létigei megfogalmazás különbsége miatt a hely a zsidó és keresztény értelmezéstörténetben többféle filozófiai és teológiai olvasatot kapott. Az ilyen példák azt mutatják, hogy a fordítás nyelvi megfeleltetés mellett szükségképpen értelmezési döntéseket is tartalmaz.Paul Ricoeur – André LaCocque: Bibliai gondolkodás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002.
A Vulgata
A Vulgata a Biblia latin szöveghagyományának meghatározó változata. Szent Jeromos a 4. század végén és az 5. század elején részben átdolgozta a korábbi latin fordításokat, részben pedig héberből és görögből új fordításokat készített. A középkori Nyugat bibliaolvasása, liturgiája, teológiája és művészete nagyrészt e latin szöveghez kapcsolódott, bár a kézirati hagyományon belül jelentős változatok alakultak ki.
A tridenti zsinat 1546-ban a Vulgatát a latin egyházi nyilvános használatban „hitelesnek” nyilvánította. A határozat nem azt jelentette, hogy a latin fordítás minden filológiai részletében felülmúlja a héber és görög szövegeket. A későbbi katolikus tanítóhivatali magyarázatok kifejezetten támogatták az eredeti nyelvek és az ősi fordítások vizsgálatát, valamint a modern nyelvekre közvetlenül az eredeti szövegekből készített fordításokat.Denzinger–Hünermann: Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai, DS 1506; 3794; 3825–3826.
A bibliatudomány fő módszerei
Szövegkritika
A szövegkritika célja nem egy elveszett eredeti kézirat mechanikus visszaállítása, hanem a rendelkezésre álló szövegtanúk történetének feltárása és az elérhető legkorábbi, illetve legjobban indokolható szövegforma meghatározása. A kutató összeveti a kéziratok olvasatait, figyelembe veszi korukat, földrajzi elterjedésüket, rokonságukat, a másolási szokásokat és azt, hogy melyik változatból magyarázhatók meg valószínűbben a többiek.
A „lower criticism”, magyarul olykor „alsó kritika” elnevezés hagyományosan a szövegkritikát különbözteti meg a szerzőség, datálás, források és szerkesztés kérdéseit vizsgáló „felső kritikától”. A megkülönböztetés történeti eredetű; a mai kutatásban a részterületek szorosan összekapcsolódnak.New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 6. kötet, „Higher Criticism” szócikk. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
A modern kritikai kiadások az eltérő olvasatokat apparátusban közlik. A Héber Biblia kutatásában ilyen kiadás a Biblia Hebraica Stuttgartensia és a készülő Biblia Hebraica Quinta, az Újszövetség esetében pedig a Novum Testamentum Graece és a Greek New Testament. A kritikai kiadás nem egyetlen kézirat egyszerű lenyomata, hanem dokumentált tudományos rekonstrukció.
Történeti-kritikai módszerek
A történeti-kritikai módszer a szövegeket keletkezésük történeti körülményei között vizsgálja. Alapkérdései közé tartozik, hogy egy szöveg mikor, hol, milyen közösségben, milyen célból és milyen korábbi hagyományok felhasználásával keletkezett. A módszercsoport több részterületet foglal magában:
a forráskritika az írott források és hagyományrétegek elkülönítésére törekszik; a műfajkritika és a formatörténet az irodalmi formákat, valamint azok feltételezett közösségi használatát vizsgálja; a hagyománytörténet azt kutatja, hogyan alakultak a szóbeli és írásbeli hagyományok; a redakciókritika a végső szerkesztő vagy szerző teológiai és irodalmi munkáját elemzi; a történeti Jézus kutatása a Jézusról szóló hagyományok történeti értékelésével foglalkozik; a vallástörténeti összehasonlítás a bibliai hagyományokat az ókori Közel-Kelet, a hellenisztikus világ és a korai zsidóság szövegeivel veti össze.
A módszer nem egyetlen eredményrendszerhez kötődik. Az azonos módszereket alkalmazó kutatók eltérő következtetésekre juthatnak a Pentateuchus forrásairól, az evangéliumok egymáshoz való viszonyáról vagy egy történeti esemény rekonstruálhatóságáról. A 19. század egyes nagy elméletei, köztük a klasszikus dokumentumhipotézis, jelentős hatást gyakoroltak, de későbbi kutatások részben módosították vagy újrafogalmazták őket.Ernest W. Nicholson: The Pentateuch in the Twentieth Century: The Legacy of Julius Wellhausen. Clarendon Press, Oxford, 1998.
Irodalmi, narratív és retorikai elemzés
A 20. század második felétől egyre nagyobb figyelmet kaptak a bibliai könyvek végső irodalmi formáját vizsgáló módszerek. A narratív kritika a történetvezetést, a szereplők ábrázolását, az elbeszélő nézőpontját, az időkezelést és az olvasóra gyakorolt hatást elemzi. A retorikai kritika az érvelés, a meggyőzés, a beszédhelyzet és az ókori retorikai hagyományok szerepét vizsgálja. A költészeti elemzés a párhuzamosságokat, képeket, ritmust és kompozíciót tárja fel.
Ezek a megközelítések nem feltétlenül váltják fel a történeti kérdéseket. Gyakran a történeti kutatással együtt alkalmazzák őket, mivel egy szöveg jelentéséhez mind keletkezési környezete, mind végső irodalmi alakja hozzátartozhat.
Kánoni és teológiai megközelítések
A kánoni megközelítés a bibliai könyveket nemcsak feltételezett korábbi rétegeikben, hanem a zsidó vagy keresztény kánon végső összefüggésében is vizsgálja. A kánoni sorrend, a könyvek egymásra olvasása és a vallási közösségben betöltött szerep e módszerekben önálló jelentőséget kap. A biblikus teológia az egyes könyvek és hagyományok teológiai fogalmait, egységét és különbségeit elemzi.
A felekezeti teológiai exegézis a történeti és irodalmi módszereket a hitközösség hagyományával és tanításával együtt alkalmazhatja. A katolikus hermeneutikában például a szöveg történeti értelmének kutatása mellett szerepet kap a teljes Szentírás egysége, az egyházi hagyomány és a „hit analógiája”. A protestáns hagyományokban a Szentírás önértelmező egysége és elsődleges normatív szerepe, az ortodox hagyományban pedig a liturgikus és patrisztikus befogadás kap rendszerint nagy hangsúlyt. E megközelítések belsőleg is sokfélék.
Régészet és társadalomtudományok
A bibliai régészet településeket, tárgyi emlékeket, feliratokat, pecséteket, pénzeket és környezeti adatokat vizsgál. A régészeti lelet önmagában ritkán azonosítható közvetlenül egy bibliai eseménnyel; jelentősége inkább a társadalmi, gazdasági és kulturális környezet rekonstruálásában áll. Az ókori történeti források és a Biblia viszonyának megítélésében a kutatók között módszertani és értelmezési viták vannak.
A szociológiai és antropológiai megközelítések a rokonsági rendszereket, a tisztasági szabályokat, a gazdasági viszonyokat, a csoportidentitást, a hatalomgyakorlást és a rituális életet elemzik. Ezek a modellek segíthetik az ókori társadalmak megértését, de csak akkor használhatók megbízhatóan, ha nem helyettesítik a történeti források vizsgálatát.
Recepciótörténet és újabb irányzatok