Oroszország földrajza a világ legnagyobb területű országa természeti és társadalmi jellegű térbeli rendszereinek leírása. Az ország Eurázsia északi részén terül el, annak mintegy egyharmadát, az egész Föld szárazföldi területeinek kilencedét alkotja. Területének körülbelül 24%-a van Európában, 76%-a Ázsiában,National Geographic Atlas of the World, 9. kiadás. Washington, D.C.: National Geographic, 2011. és 11 időzónán ível át.
Oroszország méretei miatt felszínére, éghajlatára, élővilágára egyaránt egyszerre jellemző a változatosság és a monotónia. Nagy kiterjedése folytán a Föld felszíni formáinak túlnyomó része (egy nagy kivétel a trópusi esőerdő) előfordul a területén, a sarki örök jégtakarótól a szubtrópusi tájakig vagy a sivatagokig, az 5000 méteres hegyektől a tengerszín alatti mélyföldig, ezért változatosnak is tekinthető. Ezen belül azonban az egyes tájtípusok sokszor több ezer kilométeren át húzódnak szinte változatlan egyhangúságban.
A növényzeti övek északról délre haladva az ország európai részén, a Kelet-európai-síkvidéken északon a tundra, délebbre a tűlevelű erdők zónája, a tajga, ettől délre következik a vegyes erdők zónája, majd a füves sztyepp, végül a Kaszpi-tenger környéki félsivatagok. Az Urálon túl, az ország ázsiai részén, Szibériában az övezetek hasonlóan váltják egymást, de itt a legkiterjedtebb a tajga vidéke.
Oroszországban az UNESCO negyven bioszféra rezervátumot tart nyilván.
Elhelyezkedése, határai
Oroszország a Föld északi félgömbjén, Eurázsia északi részén fekszik. Területének nagy része közelebb van az Északi-sarkhoz mint az Egyenlítőhöz. Az ország európai része volt az orosz nép kialakulásának, etnogenezisének színtere, és a 21. században is itt él a lakosság nagyobb része, itt van az ország gazdasági súlypontja. Az Orosz Birodalom legnagyobb kiterjedése – ami hozzávetőlegesen megegyezett a későbbi Szovjetunió területével – 22 millió négyzetkilométer volt, szemben a mai Oroszországi Föderáció 17 millió négyzetkilométerével.
Az ország kelet-nyugati kiterjedése a Kalinyingrádi területtől a Bering-szorosig mintegy 6800 kilométer, az észak-déli legnagyobb távolság a Ferenc József-földtől Dagesztánig a Kaszpi-tenger partján körülbelül 4500 kilométer.
Az ország határainak teljes hossza kilométer, ebből kilométer a szárazföldi határ. Szomszédos országai nyugatról keletre Norvégia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország (a Kalinyingrádi területnél), Belarusz, Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Mongólia, Kína és Észak-Korea.
Tengeri határai túlnyomórészt az Jeges-tengeren és a Csendes-óceánon húzódnak, és helyenként az Amerikai Egyesült Államok illetve Japán tengeri határaival érintkeznek.
Közigazgatási beosztás
Az Oroszországi Föderáció 85 egyenjogú, de különböző típusú közigazgatási egységből áll, amelyeket a föderáció „alanyainak” vagy „szubjektumainak” neveznek. Ezek közül a szubjektumok közül 46 a típusa szerint „terület” (область); 22 köztársaság (республика); 9 határterület (край); 4 autonóm körzet (автономный округ); 3 szövetségi jelentőségű város (город федерального значения) és 1 autonóm terület (автономная область).
Geológiai felépítés A lemeztektonika tudományának megállapításai szerint a Kelet-európai és a Szibériai-lemez, amelyek a mai Eurázsia északi területeinek nagy részét alkotják, több mint 1,7 milliárd évesek. Ez a két lemez körülbelül 500 millió évvel ezelőtt, a kambriumban találkozott, nagyjából a mai Jenyiszej folyó vonalában. Az Urál-hegység később, 220–280 millió évvel ezelőtt, azaz a triász vagy a perm időszakban emelkedett fel.
A Kola-félsziget és Karélia a Balti-pajzs területén található, a legrégebbi kőzetek itt körülbelül 2 milliárd évesek. A szibériai lemez a Jenyiszej és a Léna között helyezkedik el, a Közép-szibériai-fennsíkon jut a felszínre. Szibéria északi részén az Anabar-pajzs, délkeleten az Aldan-pajzs található, az itteni kőzetek egy része akár 3 milliárd éves is lehet; itt találhatók a leghíresebb arany- és gyémántlelőhelyek.
Az Uráltól keletre a Nyugat-szibériai-alföld anyaga tengeri üledékekből épült fel a jura és a kréta korszakban, amikor e területen trópusi éghajlat uralkodott, gazdag volt a növényzet és dinoszauruszok éltek. Az ebből a korszakból származó üledékekben keletkeztek a területen a világ legnagyobbjai közé tartozó kőolaj-és földgázlelőhelyek. bélyeg| jobb | 275px | Tipikus táj a Putorana-fennsíkon
Az Altaj, valamint a Szajánok hegylánca a középső paleozoikumból származik, mintegy 450 millió évvel ezelőtt keletkeztek, a Szihote-Aliny és az orosz Távol-Kelet más hegységei valamivel fiatalabbak, körülbelül 225 millió évesek. A Kaukázus és a közép-ázsiai Pamír és Tien-san az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartoznak, nagyon fiatalok és csak mintegy 10-15 millió évvel ezelőtt alakultak ki.
A 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött, és csak éve véget ért jégkorszakok nagy hatást gyakoroltak Észak-Eurázsia jelenlegi felszínének kialakulására. Észak-Amerikával ellentétben a jégsapka nem az egész területet fedte le, hanem csak a skandináv régiót és az onnan a Fehér-tengeren át az Urálig és a Putorana-fennsíkig terjedő területet. Ettől keletre a csekély csapadék és az alacsony páratartalom miatt gyakorlatilag nem volt jégtakaró. A jégkorszakok idején a nagy mennyiségű jéggel megkötött víz miatt a tengerszint lecsökkent, Eurázsia a kanadai északi-sarkvidéki szigetekhez hasonlóan, a Bering-szoros helyén kialakult földhídon keresztül csatlakozott Észak-Amerikához, Szahalinon keresztül pedig Japánhoz. A jégkorszak számos nyomot hagyott hátra, mint például a Valdaj-hátság, a karéliai tavak, az Onyega-tó, a Ladoga-tó. A gleccserek által hátrahagyott finom porból a szél közreműködésével alakult ki az éghajlat változásával Oroszország európai déli részén a termékeny sztyeppei talaj, a csernozjom.
Domborzat Oroszország területét domborzatilag két alapvető részre osztja fel a modern orosz földrajztudomány, a keleti és nyugati részre, melyek között a határt a Jenyiszej folyó medencéjében húzzák meg. A nyugati rész túlnyomórészt síkság vagy alacsony dombvidék, a keletiben viszont a hegyek dominálnak, bár itt is előfordulnak jelentős sík területek. Ettől a kettős felosztástól továbblépve, az ország domborzatát hat nagy tájegységre bontják: északnyugaton Fennoskandia nyúlik be Oroszország területére, az ország nyugati részének legnagyobb tájegysége a Kelet-európai-síkvidék, majd az Urál hegység következik, ettől keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, amit a Közép-szibériai-fennsík követ. A hatodik egységnek az ország keleti és déli részén, nagy megszakításokkal húzódó hegyvidékeket tekintik.
Fennoskandia A Balti-ősföld vagy Fennoskandia Oroszország északnyugati sarkába nyúló része tulajdonképpen egybeesik a Kola-félszigettel és Karéliával, a finn-orosz határ és a Fehér-tenger között. Az ős- és előidőben kristályos kőzetekből kialakult terület az ó- és középidőben, valamint az újidő harmadidőszakában folyamatosan szárazföld volt, felszíne lepusztult, különösen az utolsó jégkorszakban, amikor az eljegesedés központja volt. A legnagyobb tengerszint feletti magasság 1190 méter, de a terület túlnyomórészt 200 méter alatt fekszik, alacsony hegyek váltakoznak a mocsaras dombvidékkel. A Finn-tóvidék Karéliában is folytatódik. A Kola-félsziget ásványi anyagokban gazdag.
Kelet-európai-síkvidék thumb|250px|Közép-orosz-hátság. Az Oszjotr folyó völgye Oroszország európai területének legnagyobb része a Kelet-európai-síkvidékhez tartozik, és viszont, e síkvidék túlnyomó része Oroszországban található. A síkság oroszországi része a kelet-nyugati irányban a lengyel határtól az Urálig 1600 km, észak-déli irányban a Jeges-tengertől a Kaukázusig 2400 km hosszan húzódik. A kainozoikum földtörténeti idejében, mintegy 65 millió éve ezen a területen nem történtek jelentősebb geológiai változások. A síkvidék legnagyobb része a 200 méteres tengerszint feletti magasság alatt fekszik, legmagasabb pontja 343 méterrel a Valdaj-hátságon található. Ennek ellenére e felszín meglehetősen összetett. Moszkva szélességi körétől északra a jégkorszaki keletkezésű formák az uralkodók, többek között a morénahalmok, mint a Valdaj-hátság és a Szmolenszk-moszkvai-hátság, amik között a gleccserek által legyalult mélyedések, sík területek találhatók, tavakkal, mocsarakkal.
Moszkva szélességétől délre általában kelet-nyugati csapásirányú hátságok váltakoznak sík területekkel. Nyugatra található a Közép-orosz-hátság (legmagasabb pontja 293 m), ami elválasztja egymástól a Dnyeper, az Oka és a Don felső folyásait. A kisebb folyók völgyei élesen kirajzolódnak; a nagyobbak ártere széles. Helyenként karakteresen mutatkozik meg a szél felszín-formáló hatása, megjelennek a dűnék is.
Keletebbre terül el a Volga-menti-hátság (legmagasabb pontja 329 méter), ami meredeken szakad le a Volga völgyébe. A Volga alsó szakasza a Kaszpi-mélyföld területén halad, aminek egyes részei 90 méter mélyen vannak a tenger szintje alatt. A Kelet-európai-síkvidék a Kaukázus nyúlványaiig ér. A Kaukázus előterében található részeit, a Kubáni-alföldet és a Kumi-mélyföldet Sztavropoli-hátság választja el egymástól, amelynek egyes részei már elérik 300–600 méteres magasságot is.
Urál thumb|250px|A Ljapin folyó Szaranpaul település mellett az Urálban A kelet-európai-síkvidék keleti határán, az Urál előterében 350—460 méteres magaslatokból álló láncolat fekszik. Az Urál maga 2100 km hosszan húzódik a Jeges-tengertől Kazahsztánig. A földrajztudósok megállapodása szerint ez a hegylánc tekinthető Európa és Ázsia határának, de ennek a konvenciónak nincs különösebb természeti alapja. Legmagasabb csúcsa a Narodnaja 1895 méterrel, de a hegység egészében véve nem képez jelentős akadályt, nagyrészt 900-1500 méter maximális magasságú párhuzamos, de sok helyen megszakított láncokból áll. Széles és alacsony hágóin, különösen Perm és Jekatyerinburg között kényelmesen haladnak át az autóutak és vasúti fővonalak.
Nyugat-szibériai-alföld Az Uráltól keletre terül el a Nyugat-szibériai-alföld, ami 2,6 millió négyzetkilométeres területével a világnak legalábbis az egyik legnagyobb, legegységesebb síkvidéke. Kiterjedése kelet-nyugati irányban, az Uráltól a Jenyiszejig 1900 km, észak-déli irányban, a Jeges-tengertől az Altájig 2400 km. Túlnyomó része 100 méternél alacsonyabban fekszik a tengerszint felett, csak a legdélebbi részein emelkedik 200 méter fölé. Legjellemzőbb felszíni formái a hatalmas árterületek és mocsarak. A terület északi része jégkorszaki gleccserek és tengeri transzgresszió hatása alatt formálódott. Északnyugaton az Északi-Urál, északkeleten a Putorana-fennsík felől érkeztek gleccserek a területre. A nagy folyók völgyeiben teraszok alakultak ki. A Jamal és a Gidan-félszigeten szélfútta dűnék jöttek létre. A Nyugat-szibériai alföld gyér lakossága az 55. szélességi körtől délre, és egyúttal viszonylag magasabban fekvő, szárazabb területeken telepedett le.
Közép-szibériai-fennsík thumb|230px|Kilátás az Alsó-Tunguszka folyótól a Putorana-fennsíkra A Jenyiszej és a Léna folyók között fekvő Közép-szibériai-fennsík 320—740 méter magas, erősen szétdarabolódott platókból tevődik össze. A legmagasabb közülük a Putorana-fennsík, 1700 méteres maximummal. A kiemelkedő platókat folyó- és U alakú gleccservölgyek választják el egymástól. A táj legnagyobb hegyvonulatai a Jenyiszej- (1104 méter) és az Angara-hegyvonulat.
A Közép-szibériai-fennsík délen Keleti-Szaján hegységhez, valamint a Bajkál-hegységhez csatlakozik. Északon a területet az Észak-szibériai-alföld határolja, majd még északabbra a Birranga-hegyvidék (1146 méter) található a Tajmir-félszigeten. Keletre az alacsonyabb Léna-felföld fekszik. A folyóvölgyekben lekopott teraszok, karszt jellegű és gleccserek által létrehozott felszíni formák találhatók.
Oroszország déli és keleti hegyvidékei