Az 1914. szeptember 22-ei ütközet avagy Weddigen nagy tette (Großtat von Weddigen) az Otto Weddigen sorhajóhadnagy parancsnokolta U 9 jelzésű német tengeralattjárónak a holland partok közelében végrehajtott megsemmisítő támadássorozata volt egy brit cirkálóraj ellen az első világháború elején, aminek során az egység három, elavultnak számító páncélos cirkálója megsemmisült nagy emberveszteséggel. A közelben lévő holland és brit kereskedelmi hajók több száz túlélőt tudtak kimenteni a vízből, de a cirkálók legénységének csaknem kétharmada, 1459 fő a hajóikkal együtt odaveszett.
Nagy-Britanniában nagy felháborodást keltett a veszteség, ami erősen megtépázta a kormányzatba vetett bizalmat és a Királyi Haditengerészet nemzetközi hírnevét. Az esetet követően a világ minden haditengerészeténél újraértékelték az eddig pusztán védelmi és felderítési feladatok ellátására alkalmazhatónak tekintett tengeralattjárók hatékonyságát. Weddigen sikeréhez számos, részben szerencsés körülmény és a britek mulasztásai is hozzájárultak: a brit cirkálókat nem kísérték rombolók és nem tartották be a tengeralattjárókkal szembeni védekezés legfontosabb előírásait, mivel cikk-cakkban való haladás helyett egyenes vonalban, alacsony sebességgel haladtak és a vízzáró ajtókat nyitva hagyták. Ezen túl az elsőként találatot szenvedett cirkáló megsegítésére a két kísérője megállt, és még akkor sem hagyták el a helyszínt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy német tengeralattjáró tartózkodik a közelükben, könnyű célpontot kínálva így Weddigennek.
A küldetéséről visszatérő U 9 legénységét hősöknek kijáró tisztelettel fogadták Németországban. A tengeralattjáró akciója mindössze 90 percet vett igénybe és ez idő alatt hat torpedó kilövésével nagyobb kárt okozott a briteknek, mint azoknak egy egész flottaköteléke okozott a németeknek egy hónappal korábban a helgolandi csatában.
Előzmények A brit haderő és feladatai bélyegkép|jobbra|300px|Az Aboukir Máltán A Weddigen által elsüllyesztett páncélos cirkálók az Arthur Christian ellentengernagy vezette Southern Force-hoz (Déli Különítmény; Déli Haderő) tartoztak, mely egység Anglia északi-tengeri partvidékének déli részén rendelkezett támaszpontokkal. Ez a haderő a 7. cirkálórajból (Campbell ellentengernagy), az Amethyst könnyűcirkálóból, az 1. és 3. rombolóflottillákból valamint a 8. (nagy hatótávolságú) tengeralattjáróflottilla 10 tengeralattjárójából állt, mely utóbbi vezérhajója a Fearless könnyűcirkáló volt.
A Temze torkolatáról bevetéseire induló 7. cirkálórajt már elavultnak minősülő páncélos cirkálók, a Cressy-osztály négy egysége alkotta: a Bacchante, az Aboukir, a Hogue és a Cressy. A szintén ehhez az osztályhoz tartozó Euryalust Christian ellentengernagy saját zászlóshajójaként alkalmazta. (Az osztály hatodik egysége, a Sutlej a 9. cirkálórajhoz lett beosztva és ekkor az atlanti vizeken szolgált). Ezt a Cruiser Force” C („C” cirkálóraj avagy cirkálókülönítmény) is nevezett egységet H. H. Campbell ellentengernagy vezette. A hajók legénysége a rajt az „öngyilkos rajnak” (suicide squadron) illetve „élő csali rajnak” (live bait squadron) nevezte, egyrészt mert a hajók elavultak voltak és tartalékosokból állt a legénysége, másrészt pedig az a szóbeszéd terjedt el köztük, hogy ezeket a régi hajókat azért cirkáltatják lent a déli vizeken, hogy a német flottát kiküldjék ellenük és így az északon állomásozó brit főerők a visszavonulási útvonalukat elvágva lecsaphassanak a németekre – akár a cirkálóraj elvesztése árán is.
Habár egyik páncélos cirkáló sem volt idősebb 15 évesnél és ezzel nem számítottak kimondottan régi egységeknek, a megépítésük óta a hadihajók jelentős technológiai fejlődésen mentek át. Miután kétségek merültek fel e hajóknak a német páncélos cirkálókkal (Prinz Adalbert, Roon) szemben való sebezhetőségét illetően, olyan másodrendű feladatokkal bízták meg őket, amelyek teljesítése közben az ellenséges modern hadihajókkal való találkozás valószínűtlen volt. Ilyennek ítélték meg a harwichi rombolóflottillák (Harwich Force) támogatását.
A Harwich Force hajóinak, „az ellenséges torpedónaszádoktól és rombolóktól mentes 54. szélességi körtől délre lévő területen” kellett járőrözniük, ennek során nap közben a „C” cirkálókülönítmény támogatta őket. A harwichi őrjárat (Harwich Patrol) figyelte a Dogger-padot (a Doggerbankot) és az ettől délre lévő Széles Tizennégyesek (Breeveertien) vizeit, hogy a német hadihajók La Manche irányába való esetleges előretörését felderítsék. Az 1914. július 28-ai hadparancsok, melyek a háború előtti doktrína alapján a tengeralattjárók jelentette veszély helyett a rombolók általira helyezték a hangsúlyt, továbbra is érvényben maradtak. Ennek megfelelően a cirkálók nap közben rendszerint közelebb voltak a Dogger-padhoz, míg éjszaka – csökkentve egy rombolók általi támadás esélyét – délebbre hajóztak. A páncélos cirkálóknak a modern rombolóflottillákkal való együttműködése taktikailag azonban nem volt megoldható, ezért ezt a megoldást az admiralitás átmenetinek szánta és az újonnan elkészülő Arethusa-osztályú könnyűcirkálók szolgálatba állításáig tervezték alkalmazni, ami után visszavonták volna őket a térségből.
A cirkálóraj küldetése
Szeptember 16-án Christian ellentengernagy a 7. cirkálóraj egy részével (Bacchante, Cressy illetve Euryalus) a Dogger-pad környékén cirkált. Eközben az admiralitástól üzenetet kapott, melyben felvetették számára azt a lehetőséget, hogy az egyik cirkálóját a déli területre küldhetné át. Christian azonban nem kívánta az erőit megosztani, hanem azokat együtt tartva a Dogger-padtól délre helyezkedett, ahonnan mind az északi, mind a déli bevetési területet elérhette. Aznap este azonban mindkét rombolóflottillát visszarendelték a rossz idő miatt, így ezek támogatására nem lett volna szükség. Ugyanekkor a Cressy és a Bacchante kiváltak az őrjáratból, mivel előbbinek szenet kellett vételeznie, utóbbinak pedig dokkba kellett állnia. A leváltásukra a Hogue és az Aboukir érkezett a zászlóshajóhoz.
Szeptember 19-én délután Doverből útnak indult egy csapatszállítmány Dünkirchenbe, mely egy tengerészgyalogos-dandárt vitt át a kontinensre. Az admiralitás úgy határozott, hogy Christiant délebbre rendeli az általa ideálisnak vélt pozíciójából (a Dogger-pad déli részéről a Hoofdenre), hogy így biztosíthassa a csapatszállítmányt és az újra kifutó rombolóflottillák itt csatlakozhassanak hozzájuk amennyiben az időjárás jobbra fordul. Azzal, hogy délnek tartottak, a brit cirkálók közelebb kerültek a német támaszpontokhoz, így nőtt egyben a tengeralattjárók általi támadás esélye is.
Szeptember 20-án Christian cirkálóraja a Maas világítóhajóhoz érkezett, ahol ismét csatlakozott hozzá a szénfeltöltésről visszaérkezett Cressy. Ezt követően Christian az Euryalusszal kivált a rajból, hogy szenet vételezzen és megjavíttassa a vihar által megrongált szikratávíróját Sheernessben. Christian saját elmondása szerint az erős hullámzás miatt eredeti szándékának megfelelően nem tudott átszállni az Aboukirra, így a vezetést annak parancsnokának, John Drummond kapitánynak adta át az alábbi utasításokkal:
Fél órával később az ellentengernagy felhívta a figyelmet a tengeralattjárók elleni védekezés betartására:
A cirkálórajnak Drummond vezetésével így annak ellenére kellett folytatnia az őrjáratot, hogy továbbra is a tengeralattjárókkal szemben védelmet nyújtó rombolók nélkül volt és a terület sem kínált lehetőséget erős irányváltásokra északon a Königin Luise által telepített aknazár, délen pedig a holland partok közelsége miatt, ami növelte a tengeralattjárók jelentette fenyegetettség kockázatát. Christian úgy vélte, hogy ha a német tengeralattjárók észlelték is eddig a hajóit a Dogger-padnál, az új helyszínen még egy ideig nem találnak majd rájuk. Emellett úgy számolt, hogy a saját rombolói számára is kedvezőtlen időjárás a tengeralattjárók számára teljesen lehetetlenné tenné egy támadás kivitelezését. Az admiralitás üzenetei is azt sugallták, hogy a németek inkább szándékoznak északi irányban hadműveleteket végrehajtani, mint délen. A Christianhoz aznap beérkező egyik jelentés is arra utalt, hogy a dániai Esbjerg előtt északi irányba tartó német könnyűcirkálókat, rombolókat és tengeralattjárókat észleltek. Erre reagálva a brit főerőket tömörítő Grand Fleet a Flamborough Head–Horns Rev vonalig hajózott ki – anélkül, hogy ellenséges erőkkel találkozott volna.
Christian távozása előtt részletes útmutatást adott Drummondnak arról, hogy a tengeralattjárók elleni védelem érdekében miképpen kell vezetni a cirkálórajt. Tyrwhitt a cirkálók biztosításához azonnal készen állt a kifutásra, amint az idő jobbra fordult. A kedvező idő beálltával – majd szeptember 22-én hajnalban – a Falmouth-szal és nyolc rombolóval azonnal ki is futott.
Az U 9 küldetése bélyegkép|jobbra|300px|Otto Weddigen sorhajóhadnagy … bélyegkép|jobbra|300px|… és tengeralattjárója, az U 9 A brit csapatszállítmány előkészületei rejtve maradtak az Admiralstab előtt és csak szeptember 16-án küldte el a következő üzenetét – téves desztináció megadásával – a Nyílttengeri Flotta parancsnokságához: „Jelenleg nagyobb csapatszállítás zajlik Ostende irányába. Megzavarása nagy jelentőséggel bír a szárazföldi hadsereg vezérkara számára. Megfontolásra ajánlom egy tengeralattjáróval való támadás lehetőségét a nehéz navigáció ellenére.” A flottavezetés kérdésére, hogy honnan indulnak ezek a szállítmányok, az Admiralstab a következő információkat adta meg: „Behajózási kikötő nem ismert bizonyosan, feltehetőleg Portsmouth, Folkestone, Dover. A Temze egyes vízi útjainak az admiralitás általi lezárása a kereskedelmi forgalom elől szeptember 15-től kezdődően a Temze igénybevételére utal.” Ez alapján a tengeralattjárók számára a lehető legjobb kilátások biztosítása érdekében egy a West-Hinder világítóhajó és Ostende közötti várakozási területet jelöltek ki, ami még éppen a kikötő előtti veszélyes homokpadok előtt húzódott és amely területen mind a La Manche felől, mind a Temze felől érkező hajóknak át kellett haladnia.
Tengeralattjáró kiküldésére először csak szeptember 19-én kerülhetett sor a kedvezőtlen időjárás miatt és a feladatra Otto Weddigen sorhajóhadnagyot szemelték ki. A 33 éves tiszt a feleségének a soron következő bevetéséről röviden a következőket írta:
Helgoland, 1914. szeptember 19. Holnap vasárnap, reggel 5 órakor az „U 9” teljesen egyedül, meghatározatlan időre kifut a tengerre. Egy megtisztelő megbízatást kell teljesítenie.
A tengeralattjárókhoz amúgy a német hadvezetés a háború elején nem fűzött vérmes reményeket. Az első hat hét során a fegyvernem 10 egységét küldték ki bevetésre, és kettő veszett oda közülük, miközben sikert a Pathfinder cirkáló elsüllyesztésén kívül nem tudtak felmutatni. Weddigen hajója, az hosszú, alámerülve vízkiszorítású, még petróleum-elektromos meghajtású U 9 1910-ben állt szolgálatba. Négy torpedóvetőcsővel rendelkezett, kettő-kettővel az orrba és a tatba beépítve, ezekhez hat torpedóval rendelkezett. Az U 9-nek először csak 1914 júliusában sikerült víz alatt utántöltenie egy torpedóvető csövet. Összesen 29 fő teljesített rajta szolgálatot.Gröner 1991: U-boats and Mine Warfare Vessels. German Warships 1815–1945. 4–5. o.
Az U 9 szeptember 20-án 05:15-kor futott ki Helgoland szigetéről, épp akkor, mikor a brit cirkálóraj a Maas világítóhajóhoz ért. Az erős északnyugati szél és hullámzás miatt a tengeralattjáró olyannyira hánykódott még ekkor is, hogy az iránytű használhatatlanná vált és emiatt a délután folyamán már mélységmérő segítségével igyekeztek navigálni. A navigálás bizonytalan volt, ezért Weddigen déli irányba, a szárazföld felé vezette a hajóját, hogy így állapítsa meg merre jár. Szeptember 21-én 08:30-kor pillantotta meg Amelandot.