Az óperzsa hadszervezet az Óperzsa Birodalom vagy más néven Akhaimenida BirodalomPersian Empire (Evolution of Arms and Armors) hadseregének szervezete volt. A birodalom az i. e. 6. és i. e. 4. században állt fenn Ázsia, Európa és Afrika területén. Az óperzsa hadszervezet gyökerei a Méd Birodalomig nyúlnak vissza és valószínűleg az elámi, asszír és közép-ázsiai harcmodor is hatással volt rá.Ancient Persian Warfare (World History Encyclopedia) Az ókori Perzsia leghíresebb katonai csapata az ún. halhatatlanok elit gyalogsága volt, a perzsa hadsereg legjobban kiképzett és sokáig félelmetes hírnévnek örvendő hadteste.
Az óperzsa hadszervezetről részletes leírásokat Hérodotosz és Xenophón görög történetírók adtak.Achaemenid Army (Iran Chamber Society) A perzsáknál is jellemző volt, hogy a csatákról feljegyzéseket készítettek, amelyekben részletezték a harc menetét és veszteségeket is.
A korabeli források az Óperzsa Birodalom fegyveres erejét illetően gyakran eltúlzottak, mivel Hérodotosz is többmilliós tömegről ír I. Khsajársá i. e. 480-ban vezetett görögországi hadjárata kapcsán. Lehetséges, hogy a birodalom teljes hadereje soha nem haladta meg a 70 ezer főt.
A korai korszak A közel-keleti régió kora ókori fegyveres erőiről írott forrás kevés van, leginkább régészeti feltárások segítenek képet alkotni az akkori hadszervezetről, bár a történelmi források említést tesznek néha az elámiták és sumérok által vívott harcokról. A birodalomalapítás előtt a perzsák nomád törzsei már korábban is voltak egy-egy akkori államalakulatnak segédcsapatai avagy zsoldosai a háborúkban.
A perzsák, akárcsak a médek nomád népként főleg lovas harcosok voltak, s ők terjesztették el a lovas harcmodort a Közel-Keleten. Később hatékonyságukat tovább fokozta a harciszekerek alkalmazása.
A Méd Birodalom az i. e. 7. században jött létre, amely erős lovashadsereggel bírt, vasfegyverekkel (ám páncélzat nélkül) felszerelve. A médek voltak az elsők, akik külön csapatra osztották a lovasságot és külön csapatra gyalogságot. Ebben a seregben a perzsáknak fontos szerepük volt már ekkoriban is, de leginkább csak a médek segéderői voltak.
A médek tovább tagolták seregük szervezetét, a gyalogságon belül pl. elkülönítették a szálfegyvereseket az íjász és parittyás egységektől. Ez a reform Hérodotosz szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a médek le tudták győzni az Asszír Birodalmat. A méd hadsereg viselete, mely a perzsa seregben is tovább öröklődött, ingből, nadrágból, bőrkötényből, fegyverhordó bőrövből és koronaszerű szövetcsúccsal bíró bőrsisakból állt. Lényegét tekintve tehát a méd és perzsa sereg könnyűfegyverzetű volt.
A Perzsa Birodalom haderejének fejlődése A Méd Birodalmat II. Kurus döntötte meg, pontosabban a birodalomban a vezető helyet a perzsák vették át, addig a médeknek másodlagos, de továbbra is fontos szerep jutott mind az állam vezetésében, mind pedig a hadseregben.
Kurus újabb reformokat vezetett be a hadseregben, bár az új birodalom először nem állandó katonaságot tartott fenn. A hadsereg tagjait szabad földművesekből toborozták, s elsősorban olyanokat köteleztek katonai szolgálatra, akik vagyoni helyzetüknél fogva fel is tudták fegyverezni magukat. A társadalom más, katonáskodásra nem kötelezett része az adót fizette.
A haderő kiállítása eleinte a nomád gyakorlat szerint történt: a háború kezdetén harcba hívták a törzsfőket és a különböző vezetőket, akik kiállították területükön a harcosokat. Amikor a birodalom leigázta Babilont, Elámot és Lüdiát, a megnövekedett területek feletti uralom megtartásához elengedhetetlen volt egy állandó hadsereg. A birodalom biztonságára felügyelő állandó hadsereget óperzsa nyelven szpada-nak vagy sztapa-nak nevezték. Ez a háborúk idején kiegészült a kormányzóságokból (szatrapiákból) toborzott segédcsapatokkal. Azoktól az alattvalóktól, akiknek adóját a perzsa király csökkentette, ezen előnyért cserébe minél több harcos kiállítását várták el. Ebben pedig a médek jártak az élen, akik a perzsák után a legnagyobb számban képviseltették magukat a birodalmi haderőben.
Tagozódás A perzsa hadsereg egységeit tízes rendszer szerint osztották fel, amely már az asszír seregnél is jellemző volt:
10 ember alkotott egy szakaszt 10 szakaszból állt egy csapat 10 csapat alkotott egy hadtestet 10 hadtestből állt egy seregrész (hadosztály).
Az egységeknek saját parancsnokaik voltak, a karaná-k, míg a sereg felett a király vagy pedig egy perzsa avagy méd főember (mint szpadabati, azaz seregvezér) állt, akit a király nevezett ki.
A gyalogság, amely főként íjászokból és parittyásokból tevődött össze, nem bírt akkora szereppel, mint a lovasság. A lovasság két részre oszlott: az egyik a lovat használó harcosokra, a másik a tevéken ülő harcosokra. A perzsa sereg rendelkezett harci szekerekkel, de alkalmazásuk nem volt minden háborúban egyforma, amely sok mindentől (így az uralkodó elhatározásától is) függött. Nagy Sándor hódító háborúja idején is a perzsák csak a gaugamelai csatában vetették csak be a harci szekereiket.The Battle of Gaugamela, 331 BCE (The World History Encyclopedia) Sokkal jellemzőbb volt, hogy a parancsnokok és a zászlóvivők vitették magukat harciszekereken.
A halhatatlanok
A Perzsa Birodalom elit gárdája, mely uralkodó testőrsége is volt egyúttal, szívós, eltökélt, bátor és hűséges perzsa és méd harcosokat tömörített. Az egységet Kurus hozta létre, eleinte alacsony származású, de tehetséges ifjakból, akik között a perzsákon és médeken kívül elámi nemzetiségűek is akadtak.Olmstead, Arthur T.: History of the Persian Empire, University Of Chicago Press, , 238-239. o. Később már a perzsa és méd nemesség tagjaiból kerültek ki ezek a harcosok, mivel az egységhez tartozás politikai előnyt is jelentett, tekintettel arra, hogy a halhatatlanok parancsnoka, a hazarapatia a király után a második legnagyobb embernek számított a birodalomban.
Hasonlóan más harcosokhoz, ők is könnyű fegyverekkel voltak felszerelve. Viseletük elámi hatást tükrözött, mint a nyolcszögletű pajzs, de a perzsa íjak is éppúgy az elámiaktól származtak.Jantzen, Ulf (1972): Ägyptische und orientalische Bronzen aus den Heraion von Samos. Samos VIII. Bonn. Néhányuk használt bronzpajzsot, de legtöbbjüknek bőr- vagy fonott nádpajzsa volt. Páncélzatuk vékony, pikkelyes mellvért volt mindössze, amit az egyiptomiaktól vettek át. A fejükön nemezsapkát hordtak. Rendelkeztek továbbá rövidke karddal, lándzsával és íjjal is. Mindezek hátránya a thermopülai csatában, a görög hopliták ellen vívott harcban mutatkozott meg, mivel a szűk hágó között nem tudták a halhatatlanok érvényesíteni se a nagy számukat, sem pedig mozgékonyságukat, a talpig páncélozott és hosszabb lándzsákkal, valamint fémpajzsokkal küzdő görögökkel szemben, sőt harciasságuk kevésnek bizonyult.
Az elit katonák gyakran viseltek aranysisakot.
A halhatatlanok mellett volt egy másik személyi testőrgárdája a perzsa királyoknak, a meloforák, egy ezerfős lándzsás hadtest, amely mindig a királyi palotában tartózkodott.Athenaeus, Clearchus and the dress of the Persian apple bearers (Macquarie University) Nagy Sándor állítólag annyira megkedvelte őket, hogy a gaugamelai csatát követően befogadta a meloforákat saját seregébe.ANDREW W. COLLINS (2017): THE PERSIAN ROYAL TENT AND CEREMONIAL OF ALEXANDER THE GREAT (JSTOR)
Kiképzés Az állandó, kiképzett hadsereg toborzása és felkészítése nagyon hosszadalmas volt, mialatt az újoncokat rendszeresen állították ki. A szpada vagy sztapa harcosait már 15 éves koruktól fogva képezték. Ennek az állandó hadseregnek sok esetben katonáskodó perzsa és méd nemesek illetve kisnemesek voltak a tagjai. Az újoncokat ötven különböző csoportba osztották és nevelőket rendeltek föléjük. A kiképzés magában foglalta a lovaglás és a lóval való bánásmód gyakorlatát, vadászatot, futást, úszást, gerelyhajítást, kardforgatás, harci típusok elsajátítását, íjászatot, s a fegyelemhez való szoktatás. Külön oktatták még az ellenség üldözésének a módszerét is. A fegyelmezés erőltetett meneteltetésekkel, hosszú őrszolgálattal, rendszeres gyakorlatozással és túlélési technikák elsajátításával történt. Fejlesztették továbbá a katonák mezőgazdasági ismeretét is (földművelés, szarvasmarha-tenyésztés), hogy maguk is hozzá tudjanak járulni a hadtáp biztosításához, ugyanakkor a nemeseknek adminisztrációs ismereteket is el kellett sajátítaniuk.
A sztapa katonái ötéves képzést követően 20 esztendős korukban álltak szolgálatba, s 50 évesen leszerelhettek. Békeidőben egy részük otthon tartózkodhatott, de háború esetén mindegyiküknek kötelezően fegyvert kellett fognia. Bár nagyon fegyelmezettnek, hűségesnek és szívósnak számítottak, könnyű fegyverzetük miatt később alulmaradtak a jobban felszerelt görögökkel szemben, bár készségüket és erejüket még így sem lehetett alábecsülni, hisz a harcokban gyakran puszta kézzel törték el a görögök lándzsáit.
A szpada bátorságát mutatja, hogy még a tisztek is együtt harcoltak a többi katonával a csatákban, s nem bújtak ki azok alól rangjukra hivatkozva.
A birodalomban csak a nagyobb, központi jellegű városoknak volt helyőrsége, amely a szpada erőiből került ki. Mellettük szolgált egy irreguláris haderő is a helyőrségekben, a takabara, amely hosszú lándzsákkal és nagy pajzsokkal rendelkezett. A csatákban többnyire ők alkották az elővédet.Nicholas Sekunda (1992): The Persian Army 560-330 BC. Osprey Publishing. , 30. o.
A hágókat is katonaság őrizte, ahol nemcsak az ellenséggel szembeni védekezés folyt, de megvámolták az arra haladó kereskedőket is.
A perzsáknak igen gyors és hatékony volt a hírközlő rendszerük, amely az igen gyorsan mozgó lovasokra támaszkodott. A futárok időközönként gyakran cserélték a lovaikat pihentebb jószágokra, hogy minél hamarabb célba érjenek. Jeleket továbbítottak még magaslati pontokról vagy őrtornyokból tűz vagy tükrök nyújtotta fényjelzésekkel is.
Harcászat és taktika A perzsa hadvezérek minden csata előtt haditanácsot ültek és elkészítették a haditervet. A csaták menetét magaslati pontokon állva figyelték. A hagyományos perzsa hadrendben a gyalogság állt középen, a lovasság pedig a szárnyakon. A gyalogság főleg íjászokból állt, őket támogatták a köveket vagy ólomgolyókat hajító parittyások. A halhatatlanokon kívül csekély volt a szálfegyveresek aránya, akiknek többnyire páncélzat nélkül, egy 5 láb hosszú fapajzzsal és egy rövidebb lándzsával kellett, hogy küzdjenek.
A gyalogság feladata csupán annyi volt, hogy minél több nyilat lőjön ki az ellenségre. A meggyengült és összezavart ellenfelet azután a lovasság heves támadásával rohanta le. A lovasoknak mindig két dárdájuk volt: az egyiket az ellenség soraiba hajították, a másikat kézitusában használták. A lovasságot arra is kiképezték, hogy minden fegyvert (kardot, lándzsát, nyilat) egyformán tökéletesen használjanak, így előre és hátra is tudtak nyilazni, tegezükben pedig akár 120 db nyíl is lehetett.
A lovasság rendkívül gyorsan mozgó alakulat volt. A nomád törzsek lovasait lehetett a leghamarabb hadrendbe állítani.
A perzsák éjszaka általában sose meneteltek, mindig csak nappal. Mozgásukat jelentősen lassította a nagy mennyiségű málha, amelyek között a sereg tisztjeinek (akik többnyire előkelők voltak) vagy magának a királynak a számtalan luxustárgya és seregnyi szolgálója is ott volt.
Az íjászaikat, így a leigázott területekről toborzott segédcsapatok gyalogságát is szkíta íjászok képezték ki, akik esetenként még zsoldosként is harcoltak a háborúkban. Azonban a perzsa íjak, a szkítákkal ellentétben jóval egyszerűbbek és rugalmasabbak voltak, így messzebbre vittek, a nyilak hegye pedig bronzból volt, míg maximális lőtávolsága körülbelül 120 méter lehetett.
A folyami átkeléseknél a sereg tutajokat vagy csónakokból, esetleg tömlőkből szerkesztett pontonhidakat használt. A foglyokkal, különösen az előkelőkkel nagy tisztelettel bántak és mindig nagyra értékelték a személyes bátorságot, még ha ellenségről is volt szó. A legbátrabb perzsa harcosok családját komoly megbecsülés övezte.