Az 1920-as horvát parasztfelkelés más néven Križi Köztársaság () a horvát parasztok lázadása volt 1920. szeptember 4–12-én a nem sokkal korábban megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Zágráb városától északnyugatra és nyugatra fekvő vidékén. A Križ városa körül összpontosuló lázadás túlnyomórészt gazdasági sérelmekkel és a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás eredménye volt Horvát-Szlavónországban. A lázadás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a Szerb Királyi Hadsereg az első világháború befejezése után a térség közrendjének fenntartásával kampányt indított az állatok katonai célú nyilvántartásba vételére és megjelölésére.
Az első fegyveres összecsapások Gerzence (Garešnica) és Grobosinc (Grubišno Polje) környékén zajlottak, és gyorsan átterjedtek Križre. Innen a lázadás északnyugatra, Zágráb felé terjedt, különösen Dugo Selo, Kloštar Ivanić és Szentivánzelina (Sveti Ivan Zelina) területére. Az erőszak terjedésének másik iránya a délkeleti Popovača és Kutenya (Kutina) városokra irányult. Összecsapásokról számoltak be Belovár (Bjelovar) és Sziszek (Sisak) térségében is. Miközben a lázadó parasztok lefegyverezték a csendőrség helyőrségeit, és több városban és faluban átvették az önkormányzati épületeket, a katonaság által küldött erősítéseknek sikerült visszaállítaniuk a terület feletti kormányzati ellenőrzést.
Az eseményeket Matko Laginja horvát bán korabeli jelentése részletezte, amely a gazdasági sérelmeket jelölte meg a lázadás fő okaként, de emellett legalább részben a Stjepan Radić vezette Horvát Népi Parasztpártnak tulajdonította az erőszakot. Nincs bizonyíték arra, hogy az akkor börtönben lévő Radić vagy a párt szervezte volna a lázadást, de tagjai támogatták, részt vettek benne és – legalábbis bizonyos területeken – vezették is azt. Különösen hangos vezetője volt a križi lázadásnak Filip Lakuš. A lázadással való kapcsolat a horvátok körében a közelmúltban megtartott helyhatósági és a Szerb, Horvát és Szlovén Királyságban még abban az évben megtartott parlamenti választások között hozzájárult Radić pártja népszerűségének növeléséhez. Így a korábban viszonylag kisebb párt a két világháború közötti időszak legnagyobb horvát politikai pártja lett.
Előzmények Az első világháború utolsó évében a Horvát-Szlavóniai Királyságban – mely akkor Ausztria–Magyarország része volt – besorozott újoncok körében elterjedt az osztrák–magyar hadseregből való dezertálás. A zöld káderek néven ismert dezertőrök a banditizmusra és az államhatalmat, mint igazságtalant elutasító parasztok önkéntes támogatására hagyatkoztak. A katonai és polgári hatóságokkal szembeni ellenállásként a zöld káderek és a parasztság nagy része különösen ellenezte a katonai szolgálatot és az adózást.
Ausztria-Magyarország 1918-ban vereséget szenvedett és szétesett. A monarchia veresége után az egykori monarchia délszláv lakta területeiből a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államaként (SSCS) megszervezett rövid életű képződmény az újonnan megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. Az új ország a háború előtti Szerb Királyság köré épülő unióként jött létre. Az egyesülésről szóló döntést felgyorsították, mivel az SSCS Nemzeti Tanácsa egyre jobban félt a vidéki zavargásoktól, a londoni szerződésben megfogalmazott olasz területi követelésektől, valamint azoktól az állításoktól, amelyek szerint Anton Lipošćak gyalogsági tábornok Habsburg-párti puccsot tervezett. Mivel a Lipošćak-ügy utóhatásaként az egykori osztrák-magyar területeken létrehozott katonai egységeket, mint megbízhatatlanokat, feloszlatták,a Nemzeti Tanács behívta a Szerb Királyi Hadsereget az egykori osztrák-magyar területekre.Ott a közrend védelme volt a feladata. Ebben a feladatban a hadsereget 1919 elején az újonnan felállított fegyveres csendőrség váltotta fel.
Az új állam létrehozásának politikai ellenfelei közé tartozott Horvátország-Szlavóniában a Horvát Népi Parasztpárt (HPSS) – ez a háború előtt viszonylag kis létszámú párt, amely részben pacifizmusa és (végső soron) republikanizmusa miatt került előtérbe. A HPSS népszerűségének növekedése egybeesett a horvát-szlavón vidéken 1918–1919 telén felerősödő erőszakkal, valamint az 1918-as zágrábi tiltakozással, amelyet brutálisan lefojtottak. Miután a „semleges horvát parasztállam” létrehozását támogató, párt által indított petíció hat hét alatt több mint 115 ezer aláírást gyűjtött össze, a párt gyűléseit betiltották, vezetőjét, Stjepan Radićot pedig 1919 márciusában letartóztatták, és csaknem egy évig börtönben tartották. A hatóságok azzal vádolták a HPSS-t, hogy aláássa az állami tekintélyt, és törvényen kívülieket támogat. Ennek során a hatóságok nem tettek különbséget a HPSS militarizmusellenessége és az 1919-ben az orosz hadifogságból hazatérő katonák Mariborban, Varasdon és Eszéken lezajlott lázadásaival kapcsolatos bolsevizmus között. A HPSS a parasztokat igyekezett megszólítani, mivel vezetői a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot Ausztria-Magyarországgal azonosították, rámutatva, hogy mindkettőt csak az adók kivetése és a parasztok besorozása érdekli. 1919-re a horvát hátország lakossága megszálló erőnek tartotta a szerb hadsereget. Ez a felfogás nagyrészt a Koszovó jugoszláv gyarmatosításával összefüggésben az albánok elleni harcra küldött katonák behívásával, valamint a hadsereg és a csendőrség általi, bírósági eljárás nélküli büntetésként végrehajtott önkényes akciókkal szembeni ellenállásra épült. A dezertáció végül eléggé általánossá vált ahhoz, hogy a zöld káderek korlátozott újjáéledését idézze elő.
A felkelés lefolyása 1920. augusztus végén a hadsereg kampányba kezdett a magántulajdonban lévő igásállatok megjelölésére azzal a céllal, hogy a katonai felhasználásra alkalmas állatokat megjelöljék egy lehetséges besorozáshoz, valamint lovakat és kocsikat biztosítsanak a katonai kiképzéshez. A kampány közvetlen okot adott a Zágrábtól keletre fekvő vidéken kiújuló erőszakhoz de a zavargások még mindig gazdasági kérdésekben gyökereztek. Míg Ausztria-Magyarországban a horvát parasztok számára ismert eljárás volt az állat-nyilvántartás, a megjelölés azonban újdonságnak számított. Aggályok merültek fel, hogy az állatok fizikai sérülést szenvednek, vagy a katonai szolgálatra alkalmatlannak minősített állatok elveszítik piaci értéküket. A hatóságok figyelmen kívül hagyták az aggodalmakat, így elősegítették a téves információk és a kampány motivációiról szóló pletykák terjedését.
A megkezdett jelölő kampány elleni lázadás előkészítése augusztus végén zajlott a HPSS tagjainak részvételével. A Zágrábtól délre fekvő terület helyi hatóságai először augusztus 27-én értesültek a kampány megzavarásának szándékáról, a hónap végére pedig már megjelentek az ellenállásra felszólító, a zöld káderek segítségét ígérő szórólapok. Voltak pletykák, hogy a „szerbek jönnek, és elviszik az összes állatot Szerbiába” vagy Franciaországba és az állatokat „K” és „A” betűkkel látják el jelezve, hogy átadják őket Karađorđevićéknek, illetve Sándor régensnek. Egyes esetekben a végrehajtással megbízott katonatisztek is hozzájárultak a pletykák terjedéséhez. Az egyik feljegyzett példa szerint Ivanovo Selóban a hadsereg egyik őrnagya megfenyegette a parasztokat, megkérdőjelezve ezzel a parasztok szemében a hadsereg indítékait, és a parasztok Albániába való deportálással és falujuk elpusztításával vádolták meg őket.
Szeptember 2-án a környező falvakból származó parasztok tömege gyűlt össze mintegy 80 kilométerre Zágrábtól keletre, a Grobosinc közelében fekvő Nagygordonyán (Veliki Grđevac). A felszólalók arra kérték az összegyűlt parasztokat, hogy ne fogjanak be lovaikba. Erre csendőrök védelmében a Belovár-Kőrös megyei jegyző és a megyei titkár érkezett a településre, hogy megnyugtassák a tömeget. Ezt másnap megismétlődött. Szeptember 3-án parasztok fegyveres tömege próbálta megzavarni a közeli Gerzencén a lovak megjelölésével megbízott tisztviselők munkáját, és a Matko Laginja horvát bán által készített korabeli jelentés szerint az incidensben két paraszt életét vesztette. A hatóságok Laginja felszólítására szeptember 4-én befejezték a jelölési kampányt.
A csázmai és križi összecsapások Szeptember 4-én Nagygordonyán ismét összegyűlt a tömeg, ahol az előző két naptól eltérően bántalmazták az érkező megyei tisztviselőket kísérő 15 csendőrt. A Laginja beszámolója szerint az összecsapásban egy paraszt meghalt és többen megsebesültek, mire a Janko Milčić százados vezette csendőrök szétszóródtak és elfutottak. Milčić eldobta egyenruháját, és a mintegy 20 kilométerre lévő Belovárba menekült. Ugyanazon a napon további összecsapásokra került sor a Belovár környékén fekvő Récse (Rača) faluban, ahol egy önkormányzati épületet foglaltak le, és felgyújtották az iratokat, valamint Ivanskában, ahol két parasztot öltek meg, amikor a 300 fős tömeg összecsapott csendőrökkel. Ugyanezen a napon a parasztok átvették az irányítást a Zágrábtól mintegy 50 kilométerre keletre fekvő Csázma város felett. Laginja szerint a mintegy 400 fős tömeg kilenc csendőrrel szállt szembe a városban, és arra kényszerítette őket, hogy mielőtt a parasztok hozzáfértek volna a kerületben és az önkormányzat épületeiben talált fegyverekhez, elmeneküljenek és bujkáljanak. Válaszul a hadsereg másnap Zágrábból egy géppuskás századot vezényelt a településre. A szeptember 8-iki halálos áldozatokat követelő fegyveres összecsapás után az erősítésnek sikerült visszaállítania a kormány ellenőrzését Csázma felett.
Szeptember 5-én egy fegyveres tömeg elfoglalta a Csázmától mintegy 15 kilométerre délre fekvő Križ város csendőrállomását, amely a lázadás központjává vált. A lázadók elvitték az ott talált fegyvereket, levágták a távíró- és telefonoszlopokat, és elfoglalták a közeli Novoselec falu vasútállomását. A következő két napon a lázadók elvitték az összes Križben fellelhető lőfegyvert, betörtek az önkormányzat épületeibe, felgyújtották I. Péter király és Sándor régens irodákban talált képeit. Szeptember 7-én Novoselec állomáson megállítottak egy vonatot, amely a hadsereg erősítését szállította Zágrábból Kutenyába, itt a lázadók és a katonák közötti összecsapás mindkét oldalon követelt halálos áldozatokat. A vonatot a parasztok irányították azzal a céllal, hogy segítsék a felkelés elterjedését a közeli városokban. A kulcsfontosságú területek járőrözésére parasztőröket állítottak fel, míg a helyi HPSS-tagok „népbíróságokat” állítottak fel. Szeptember 5-én további összecsapásokra került sor a Belovár melletti Severin és Nagypisznice (Velika Pisanica) falvakban. Ugyanezen a napon a hadsereg és a csendőrség erősítést küldött a Belovártól nyugatra és északra fekvő Farkaševac és Trojstvo falvakba, hogy elfogják a közeli magyar határon túlról érkező segítséget. A Križ térségében szeptember 9-én véget ért lázadást Križi Köztársaságnak (horvátul: Križka Republika) is emlegetik.
Dugo seloi és szentivánzelinai összecsapások Szeptember 6-án a nyugtalanság továbbterjedt Zágráb felé. Oborovo faluban egy körülbelül 600 parasztból álló tömeg támadta meg a csendőrséget, mielőtt (Zágrábtól körülbelül 10 kilométerre keletre fekvő Bregi és Ježevo falvakon keresztül) továbbmentek volna Dugo Selo városába. Dugo Selo csendőrcsoportjával tűzharc alakult ki, ami több órán keresztül tartott és halálos mindkét oldalon áldozatokat követelt, mire a városban helyreállt a nyugalom. Szeptember 7-én a Dugo Selo és Križ között félúton fekvő Kloštar Ivanić csendőrállomást támadták meg és foglalták el. A harcok során két vámtiszt meghalt, a közjegyzőt pedig megtámadták. A hadsereg két nappal később, szeptember 9-én visszafoglalta a várost.