A genfi nyilatkozat () egy politikai egyezmény volt az egykori Ausztria-Magyarország és Szerbia területén élő délszlávok jövőbeni uniójának ideiglenes politikai rendszeréről. Szerbia nevében Nikola Pašić szerb miniszterelnök, a szerb parlamenti ellenzék képviselői, az Ausztria-Magyarországból nemrégiben kivált Szlovének, Horvátok és Szerbek Államtanácsának képviselői, valamint a Jugoszláv Bizottság képviselői fogadták el. A svájci Genfben 1918. november 6–9-én folytatott megbeszélések az 1917-es korfui nyilatkozatra épültek, és azt hivatottak felülírni, amelyben Pašić és Ante Trumbić Jugoszláv Bizottság elnöke akkor megállapodott. A tárgyalások alapját az Antant Legfelsőbb Haditanácsa nevében Elefthériosz Venizélosz görög miniszterelnök biztosította. A megbeszélésekre Jugoszlávia létrehozásának folyamatában volt szükség, hogy megmutassák az antant hatalmainak, hogy a különböző kormányok és érdekcsoportok együttműködhetnek egy életképes állam létrehozása érdekében. 250px|bélyegkép|jobbra|Az egykori Hôtel National (ma Palace Wilson) a nyilatkozat aláírásának helye Genfben
Trumbić és Anton Korošec a Jugoszláv Bizottság, illetve a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának vezető küldöttségei általában közös platformon bonyolították le a tárgyalásokat. A szerb ellenzék, hogy aláássa Pašić hatalmát, a Jugoszláv Bizottság pártjára állt. A megállapodásban elfogadták Trumbić javaslatát a konföderációs rendszer létrehozására. Az egyezmény a külügyekkel, a védelemmel, a közös pénzügyekkel, a hírközléssel és a közlekedéssel, valamint számos más részterülettel kapcsolatban közös kormányt irányzott elő. A javaslat azt is meghatározta, hogy a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államában a két állam szempontjából lényeges ügyek külön-külön intézésére végrehajtó hatalomként a szerb kormányt és a Nemzeti Tanácsot tartsák meg. Pašić beleegyezett abba is, hogy a Nemzeti Tanácsot legitim kormányként ismerje el, és ugyanerre kérje az antantot. Pašić csak azután fogadta el a genfi nyilatkozatot, hogy Raymond Poincaré francia elnök személyesen szólt bele a vitába mondván, hogy értsen egyet a Jugoszláv Bizottsággal.
A szerb kormány először elfogadta a nyilatkozatot, és csak napokkal később fordított álláspontján, amikor Pašić pénzügyminiszterének, Stojan Protićnak küldött üzenetében azt javasolta, hogy Sándor régensherceg használja fel jogkörét a kormány átalakítására. A kormány végül elutasította a genfi nyilatkozatot és lemondott – csak két nappal később váltotta fel a Pašić vezette koalíciós kormány, amely a korábbi ellenzéket is bevonta soraiba. A Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának legnagyobb politikai pártja, a Horvát-Szerb Koalíció vezetője, Svetozar Pribićević ugyancsak elutasította a genfi nyilatkozatot. A zöld káderek által okozott belső zavargások, a parasztlázadások és a katonalázadások hatására, valamint az olasz hadsereg közeledtére, amely a londoni egyezmény értelmében a villa giusti fegyverszünetet követően olasz területi követeléseket próbálta érvényesíteni, a Nemzeti Tanács küldöttséget küldött, hogy a mielőbbi egyesülés érdekében sürgősen keresse fel Sándor régensherceget – ami 1918. december 1-jén a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulásához vezetett.
Előzmények A korfui nyilatkozat
Az első világháború idején Szerbia kormánya Nikola Pašić miniszterelnök vezetésével találkozott a Jugoszláv Bizottság elnevezésű ad-hoc érdekcsoporttal. A részben Szerbia által finanszírozott bizottság elnöke Ante Trumbić volt, és állítólag az Ausztria-Magyarországon élő délszlávokat volt hivatott képviselni. A konferenciát 1917-ben hívták össze a görögországi Korfu szigetén, hogy megvitassák Szerbia és a délszlávok által lakott Habsburg területek jövőbeni uniójának kormányzati rendszerét. 200px|bélyegkép|jobbra|Anton Korošec a Nemzeti Tanács elnöke
A találkozó célja a délszlávok egyesítésével kapcsolatos jugoszláv eszmék tekintetésen a politikai kezdeményezés visszaszerzése és a niši nyilatkozatban megfogalmazott szerb expanziós háborús célok elérése esélyeinek megőrzése volt, ugyanis mindkettő veszélyben volt az Osztrák Birodalmi Tanács Anton Korošec vezette délszláv képviselőcsoportjának májusi nyilatkozatában javasolt trialista reform nyomán, miközben Szerbia antant szövetségesei továbbra is támogatták Ausztria-Magyarország fennmaradásának gondolatát. Pašić, akit a februári oroszországi forradalom megfosztott az orosz támogatástól, kénytelen volt tárgyalni a Jugoszláv Bizottsággal.
A Jugoszláv Bizottság tagjai azt is megtudták, hogy az antant az 1915-ös londoni szerződés értelmében, annak érdében hogy Olaszországot az antanthoz való csatlakozásra csábítsa, megígérte Olaszországnak az Osztrák–Magyar Monarchia délszlávok által lakott részeinek átadását. A bizottsági tagok többsége ezt olyan fenyegetésnek tekintette, amelyet csak Szerbia segítségével lehetett ellensúlyozni, ami arra késztette őket, hogy elfogadják Pašić korfui meghívását. Frano Supilo, a Horvát-Szlavónországban vezető politikai párt, horvát–szerb koalíció (HSK) társalapítója, a Jugoszláv Bizottság legkiemelkedőbb tagja és a délszláv szövetség szószólója azonban tiltakozásul lemondott bizottsági tagságáról. Lemondásának oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták a szerb szándékok előzetes meghatározása nélkül folytatott megbeszélésekre óvatosságra vonatkozó intelmeit.
A korfui konferencia csak növelte a konfliktust Pašić és Trumbić között, mivel előbbi a központosított államot, míg az utóbbi, félve a szerbek hegemóniájától, mint a javasolt állam legnépesebb etnikumától, szövetségi kormányrendszert akart. Trumbić követeléseire válaszolva Pašić azt mondta, hogy ha a horvátok ragaszkodnak a föderációhoz, a szerb kormány felhagy az egyesülési tervvel, és egy Nagy-Szerbia létrehozása érdekében fog cselekedni. Végül a kormányzati rendszerről nem született megállapodás, és az elfogadott korfui nyilatkozat a jövőbeli alkotmányozó nemzetgyűlésre hagyta a döntést az ügyről.
A Pašić-Trumbić konfliktus A korfui konferenciát követően nyilvánvalóvá vált, hogy Pašić és Trumbić viszonya 1918-ban tovább romlott. A két Trumbić által szorgalmazott kérdésben nyíltan nem értettek egyet, egyfelől a Jugoszláv Bizottságnak az Ausztria-Magyarországon élő szerbek, horvátok és szlovének, mint szövetséges népek képviselőjeként történő elismerése, másrészt a Szerbek, Horvátok és Szlovének Önkéntes Hadtestének, mint az Ausztria-Magyarországon élő szerbek, horvátok és szlovének szövetséges haderejének elismerése kérdésében. Mivel Trumbić egyedül nem tudta elérni ezek antant általi elismerését, azt akarta, hogy Pašić segítsen rávenni az antant hatalmakat kérésének teljesítésére. Kapcsolatuk továbbra is feszült maradt, de a Pašićhoz intézett kérések figyelmen kívül hagyása ellenére a háború végéig tartották a kapcsolatot. Pašić és Trumbić október 30-án Párizsban találkozott újra. Pašić ismét elutasította Trumbićot, de ezúttal Trumbić arra kérte a Jugoszláv Bizottság többi tagját, hogy hatalmazza fel, hogy Pašićot megkerülve, közvetlenül az antant hatalmaitól kérje korábbi kérései teljesítését, melybe a bizottság másnap beleegyezett. 180px|bélyegkép|balra|Nikola Pašić szerb kormányfő Trumbić követeléseinek elutasítása mellett Pašićnak bosszúságot okozott az antant válasza is Ausztria-Magyarország lehetséges fennmaradásával kapcsolatban. Az Egyesült Királyság, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok 1918 elejéig különbékét akart Ausztria-Magyarországgal, elszakítva azt a szövetséges Németországtól. Ezt az álláspontot nem befolyásolták a niši vagy a korfui nyilatkozatok. 1918 januárjában az Egyesült Királyság miniszterelnöke, David Lloyd George megerősítette, hogy támogatja Ausztria-Magyarország fennmaradását. Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke a tizennégy pontos beszédében Ausztria-Magyarország népeinek autonómiáját szorgalmazta. Áprilisban ez arra késztette Pašićot, hogy utasítsa Szerbia egyesült államokbeli nagykövetét annak kivizsgálására, hogy a háború előtti területének minimális kiegészítéseként Szerbia befogadhatja-e Bosznia-Hercegovinát.
Október 15-én Lloyd George és Pašić Londonban találkozott, hogy megvitassák az egységes délszláv állam létrehozását Szerbiával vagy anélkül – utóbbi esetben potenciálisan a megreformált Ausztria-Magyarországon belül. Pašić ragaszkodott ahhoz, hogy minden Szerbia nélkül létrejött délszláv állam értelmetlenné teszi a szerbek veszteségeit, mire Lloyd George azt válaszolta, hogy a háború végén minden a körülményektől függ: rámutatott, hogy ha a szerb hadsereg a fegyverszünet megkötése előtt elfoglalja az általa megszerezni kívánt területeket, Szerbia annektálni tudja azt. Ellenkező esetben tárgyalások folynának az érintett lakosság kívánságainak figyelembevételéről. Október 12–17-én Pašić több interjút adott a brit sajtónak. Az interjúban az imperializmussal vádolt Pašić a vádakra azt válaszolta, hogy Szerbia felszabadítja a horvátokat és a szlovéneket, akik lehetőséget kapnak arra, hogy csatlakozzanak Szerbiához, vagy saját államokat alapítsanak. Nem említette azonban annak lehetőségét, hogy egyenrangú felek délszláv politikai uniója jöhessen létre.
Wickham Steed és Arthur Evans brit történészek támogatásával Trumbić sikertelenül kérte Wilsont, hogy telepítsen amerikai csapatokat Horvát-Szlavónországba a zöld káderekkel kapcsolatos zavargások elfojtására és a bolsevizmus megfékezésére. Trumbić kifejezetten kérte, hogy ne engedjenek be olasz vagy szerb csapatokat a területre. Pašić és Trumbić viszonya politikai, sőt személyes ellenségeskedésig fajult. 1918 végére Trumbić úgy gondolta, hogy Pašićot, mint oligarchát el kell távolítani a hatalomból.
A Nemzeti Tanács megalakulása Október 5–6-án az ausztria-magyarországi horvát, szerb és szlovén politikai pártok képviselői a függetlenség elérésére céljából megszervezték a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsát. Október 18-án a testület az újonnan kikiáltott Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának központi szervévé nyilvánította magát, amely magában foglalta a szlovén földeket, Horvát-Szlavónországot, Dalmáciát és Bosznia-Hercegovinát. A Nemzeti Tanács Korošecet választotta elnökének. A tanácsnak két alelnöke lett. Az egyik Svetozar Pribićević, a kormányzó HSK társalapítója és Supilo 1917-es halála óta a koalíció egyetlen vezetője, a másik alelnök Ante Pavelić, a Jogok Pártja Mile Starčević vezette frakciójának vezetője volt. 200px|bélyegkép|jobbra|Ante Trumbić a Jugoszláv Bizottság elnöke
Október 26-án a Nemzeti Tanács úgy határozott, hogy felhatalmazza a Jugoszláv Bizottságot, hogy a tanács nevében felszólaljon. Ugyanezen a napon Korošec Bécsben találkozott Heinrich Lammasch osztrák miniszterrel, és Gregor Žerjav jugoszláv klubtitkárral együtt Svájcba utazott, ahol október 29-én Melko Čingrija, egy másik volt jugoszláv klubtag találkozott velük. Korošec a Nemzeti Tanácstól azt a feladatot kapta, hogy „felderítse a nemzetközi helyzetet, és kapcsolatot létesítsen a Jugoszláv Bizottsággal”. A horvát Szábor még aznap kimondta az Ausztria-Magyarországgal fennálló kapcsolatok végét, és megválasztotta Korošecet a szlovének, horvátok és szerbek államának elnökévé. Pavelićet és Pribićevićet alelnöknek választották meg.
Korošec érkezéséről értesülve Pašić és Trumbić is megkeresték őt. Trumbić október 31-én írt Korošecnek, amelyben felvázolta Pašićtyal folytatott tárgyalásait, és kérte, hogy ismerjék el a Jugoszláv Bizottságot az újonnan kikiáltott államban élő népek érdekeit képviselő testületként. Pašić úgy látta, hogy Korošec egy lehetséges alternatíva Trumbić számára, hogy legitim képviselő legyen. Milorad Drašković és Marko Trifković szerb ellenzéki képviselőkkel Svájcba készült, hogy találkozzon Korošeccel. November 1-jén Korošec meghívta Trumbićot és Pašićot, hogy külön tárgyalásokat folytassanak Genfben. Korošec nem utazhatott Párizsba, mert csak a semleges Svájcba kapott vízumot.
A novemberi konferencia A párizsi megbeszélések