260px|bélyegkép|jobbra|A demokratikus szövetségi jugoszláv állam címere. A lenti dátum az alapítás, az AVNOJ második ülésszakának dátuma. Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa (, rövídítve: AVNOJ) egy tanácskozó és törvényhozó testület volt, amelyet 1942 novemberében a jugoszláviai Bihácsban hozott létre Josip Broz Tito, a jugoszláv partizánok és a Jugoszláv Kommunista Párt által vezetett fegyveres ellenállási mozgalom vezetője, hogy a második világháború alatt ellenálljon az ország tengelyhatalmak általi megszállásának.
Az AVNOJ 1943-ban Jajcában, majd 1945-ben Belgrádban, röviddel az európai háború befejezése után ismét összeült. Az ülések között elnökségén, végrehajtó tanácsán és a Jugoszlávia Felszabadításának Nemzeti Bizottságán keresztül működött. Míg a bizottságban Tito elnökölt, addig az AVNOJ üléseit és elnökségét Ivan Ribar vezette. Az AVNOJ második ülése Jugoszlávia új törvényhozó testületévé nyilvánította magát, és úgy döntött, hogy a háború utáni Jugoszlávia többnemzetiségű szövetségi állam legyen.
1944-re a nyugati szövetségesek és a jugoszláv emigráns kormány is elismerte az AVNOJ-t egész Jugoszlávia törvényhozó testületeként. Az AVNOJ harmadik ülésszakát már 1945-ben, az alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítéseként hívták össze. Az AVNOJ határozatai rendelkeztek arról, hogy az államszövetségben hat szövetségi köztársaság lesz, és egyúttal meghatározták azok határait. A szövetségesekkel való kapcsolattartásban a száműzetésben lévő kormánytól átvette Jugoszlávia legitim vezető testületének pozícióját is.
Háttér 260px|bélyegkép|jobbra|Német csapatok Belgrádban 1941. áprilisában A Jugoszláv Királyság a náci Németország nyomására 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ez utóbbi a Szovjetunió tervezett megtámadása előtt igyekezett biztosítani a támadó erők déli szárnyát, miközben biztosította a szállítási útvonalak és a gazdasági erőforrások elérhetőségét a Balkánon, ahol már folyamatban volt az olaszok Görögország elleni inváziója. A paktumra válaszul a jugoszláv királyi fegyveres erők tábornokai puccsot hajtottak végre, amely megbuktatta a kormányt és Pál régensherceget. Jugoszlávia miniszterelnöke Dušan Simović a Jugoszláv Királyi Légierő tábornoka lett, és II. Péter jugoszláv király nagykorúvá nyilvánításával megszüntették a régensséget.
1941. április 6-án a tengelyhatalmak megszállták Jugoszláviát. Az ország egyes részeit szomszédaihoz csatolták, és az Usztasa uralma alá tartozó bábállamként kihasították belőle a Független Horvát Államot (NDH). A Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ) utasította 8000 tagját, hogy a fegyveres ellenállásra készülve halmozzanak fel fegyvereket. Az év végére 1941-ben a fegyveres ellenállás, kivéve Macedóniát az ország minden területére kiterjedt. A titkos hadműveletek tapasztalatait összegyűjtve a KPJ Tito vezetésével hozzálátott a jugoszláv partizánok megszervezéséhez az ellenállási harcra. A KPJ úgy vélte, hogy a Szovjetunió német inváziója kedvező feltételeket teremt egy felkeléshez. A KPJ politikai vezetése Tito főparancsnokságával 1941. június 27-én megalapította a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg Legfelsőbb Főhadiszállását, és a partizánok 1945-ig küzdöttek a megszálló hatalmak ellen.
Az emigráns kormány 250px|bélyegkép|balra|II. Péter király (középen) Simonić miniszterelnök (balra) és Knežević igazságügyminiszter (jobbra) társaságában Angliába érkezésük után 1941 júniusában. II. Péter király és a kormány 1941 áprilisában, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a királyi hadsereg nem tudja megvédeni az országot, elmenekült Jugoszláviából. A szervezett fegyveres ellenállás feladására vonatkozó döntés a száműzetésben lévő kormányt gyenge helyzetbe hozta, amelyet tovább erodáltak a miniszterek közötti politikai nézeteltérések. A kormány a puccs utáni, Simović vezette kormányzat legitimitását az 1931-es jugoszláv alkotmányra alapozta, amely a kormányt királynak rendelte felelőssé. A Horvát Parasztpárt (HSS) miniszterei, köztük a párt vezetője, Vladimir Maček miniszterelnök-helyettes azonban, bár lemondott, az országban maradt. A HSS így elvesztette befolyását. Džafer Kulenović, a Jugoszláv Muszlim Szervezet egyetlen minisztere szintén lemondott.
A száműzetésben lévő kormány egy etnikai vonal mentén szakadt szét, amely elválasztotta a HSS-t a több pártból álló szerb miniszterek blokkjától. A megosztottság tovább mélyült, mert a HSS miniszterei vonakodtak nyilvánosan megvitatni és elítélni a szerbek elleni 1941 végén elkövetett usztasa atrocitásokat. 1942 januárjában Simovićot Slobodan Jovanović váltotta fel, és döntésére a csetnikek tovább szélesítették a szakadékot a HSS-miniszterekkel. Jovanović a csetnikeket a háború utáni monarchia helyreállítását ígérő gerillacsapatnak tekintette. Ez a kommunizmustól való félelemmel párosulva arra késztette, hogy figyelmen kívül hagyja a csetnikeknek a tengelyhatalmakkal való együttműködéséről szóló információkat, és vezetőjüket Draža Mihailovićot kinevezte hadügyminiszterévé. Ezzel egy időben a kormány Mihailovićot hadseregtábornokká léptette elő, és a csetnikeket formálisan „jugoszláv honi hadsereg” névre keresztelte. 1943 júniusában Jovanović, miután nem tudta újra egyesíteni a minisztereket lemondott, majd a helyére lépett Miloš Trifunović kevesebb mint két hónap után szintén lemondott. Augusztusban Božidar Purićot, bár Mihailović megtartotta miniszteri pozícióját, egy jórészt köztisztviselőkből álló, nagyrészt adminisztratív kormányzat miniszterelnökévé nevezték ki..
Az AVNOJ első ülése 1942 novemberében a partizánok elfoglalták Bihácsot, és biztosították az irányítást Nyugat-Bosznia, Dalmácia és Lika nagy része felett, amelyeket Bihácsi Köztársaságnak neveztek el. November 26-án és 27-én a városban alakult meg Tito és a KPJ kezdeményezésére Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ). Az AVNOJ alapító ülésén az ország leendő kormányának alapjául a többnemzetiségű szövetségi állam elvét fogadta el, de nem határozta meg hivatalosan, hogy a háború után milyen kormányzati rendszert valósítanak meg. Bizonyos fokú kétértelműség volt a jövőbeni szövetségi egységek számát illetően, és azt illetően, hogy mindegyikük egyenlő státuszban lesz-e képviselve a szövetségen belül. 260px|bélyegkép|jobbra|Az AVNOJ első ülése Bihácsban 1942 novemberében.
Az AVNOJ nem foglalkozott a nyugati szövetségesek által támogatott, londoni székhelyű jugoszláv emigráns kormány nemzetközi elismerésével, a szovjet vezető Sztálin pedig nem akarta a szövetségeseket a partizánok támogatásával szembeállítani. Nem sokkal a bihácsi ülés előtt, hogy hangsúlyozza ideiglenes és tengelyellenes jellegét, Tito az AVNOJ eredeti nevét az „antifasiszta” jelzővel egészítette ki. Ezek a lépések a KPJ és Moszkva közötti 1942. július–novemberi levelezésben kifejtett szovjet álláspontokra reagálva történtek. A Komintern sürgette Titót, hogy kizárólag az ország felszabadítása érdekében hozzon létre egy politikai testületet, és ne szálljon szembe a jugoszláv monarchiával. A szovjetek arra kérték az AVNOJ-t, hogy elkerülje a nyugati szövetségesek ellenzését, ne hirdesse nyíltan a kommunista terveket, és óva intették Titót az AVNOJ elnökévé történő megválasztásától.
Az AVNOJ-ban Bosznia és Hercegovinát tizethét, Horvátországot tizenöt, Szerbiát és Montenegrót tizennégy, Szlovéniát nyolc, a Szandzsákot hat, a Vajdaságot pedig három küldött képviselte. Ez az eloszlás a fegyveres harcban az ország egyes részeiről részt vevő partizánok számát tükrözte. A kiválasztott küldöttek egy része, köztük a Szlovénia és a Vajdaság képviselői, valamint tizenkét másik személy nem érkezett meg. A szlovén delegáció táviratban tájékoztatta az AVNOJ-t támogatásáról. Macedónia egyáltalán nem képviseltette magát. Az AVNOJ elnöke Ivan Ribar, alelnökei pedig Pavle Savić és Nurija Pozderac lettek. Ribar volt Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amelyet később Jugoszláviára kereszteltek alkotmányozó nemzetgyűlésének az első elnöke.
Az AVNOJ egy végrehajtó tanácsot is kinevezett Ribar elnökletével. Ennek három alelnöke (Edvard Kocbek, Nurija Pozderac és Pavle Savić), és további hat tagja volt: Mladen Iveković (szociális ügyek), Veselin Masleša (tájékoztatás), Simo Milošević (egészségügy), Ivan Milutinović (gazdaság), Mile Peruničić (belügyek), ill. Vlada Zečević (vallási ügyek). A végrehajtó tanács formálisan nem számított kormánynak, és Tito az AVNOJ bihácsi ülésén azt mondta, hogy nemzetközi okokból nem is lehet kormányt alakítani, ehelyett a végrehajtó tanácsot az emberek mozgósításának politikai eszközeként jellemezte.
A bihácsi találkozót követően a területi tanácsokat politikai testületekként hozták létre, amelyek a leendő szövetség egyes részeit képviselték. 1943 januárjában az AVNOJ végrehajtó tanácsa meghirdette a „népfelszabadítási kölcsönt”, amely félmilliárd kuna összegyűjtését irányozta elő a partizánok ügyének támogatására. Az AVNOJ hiteltelenítésére és a partizánok harcának szerbbarátként és horvátellenesként való bemutatására 1942 novemberében megindult az NDH usztasa rezsimjének propagandakampánya. A kampány, amely 1943 márciusa után alábbhagyott, brosúrák és újságcikkek megjelentetését, valamint több gyűlést is magában foglalt. A felkelők között kiemelték a szerbek részvételét, míg a horvát vagy bosnyák AVNOJ résztvevőket vagy nem említették, vagy árulónak bélyegezték, illetve rosszul nevezték el. Ribar nevét például tévesen a szlovén hangzású „Janez Ribar”-ként tüntették fel.
Az AVNOJ második ülése Miután Olaszországban Mussolini megbukott és az ország átpártolt a szövetségesekhez, és a nyugati szövetséges erők Jugoszlávia felé nyomultak, Tito bejelentette az AVNOJ újabb ülésének összehívását. Az előző ülés óta a nyugati szövetségesek támogatni kezdték a partizánokat, és Tito valószínűnek tartotta a britek Jugoszláviában való partraszállását. 1943 októberében éppen a második ülésszak előtt a KPJ központi bizottsága létrehozta Jugoszlávia Felszabadításának Nemzeti Bizottságát (NKOJ), egy összjugoszláv végrehajtó testületet, amelynek az ideiglenes kormány szerepét szánta.
Az AVNOJ 1943. november 29-én és 30-án Jajcában ismét összeült; az ülést a végrehajtó tanács elnökeként Ribar vezette. A KPJ eredetileg azt tervezte, hogy az AVNOJ második ülésén 250, a regionális tanácsok által választott küldött vesz részt. A küldöttek számát ezt követően, hogy Macedónia és Szandzsák küldöttei is szerepeljenek benne, 53-mal növelték. 78 küldöttet választottak Horvátországban, 53-at Bosznia-Hercegovinában, 53-at Szerbiában, 42-t Szlovéniában, 42-t Macedóniában, 16-ot Montenegróban, 11-et Szandzsákban és 8-at Vajdaságban. A tervezett 303 főből 142 küldött érkezett meg az ülés kezdetéig, és 163 helyettes küldött is részt vett az ülésen. Nem volt jelen sem szandzsákbeli, sem macedón képviselő. A Szerbia Nemzeti Felszabadítási Bizottsága Szerbia német megszállása miatt nem tudott választásokat tartani, ehelyett a szerb küldötteket a szerbiai származású partizán egységek választották meg; ennek eredményeként Kelet-Jugoszlávia alulreprezentált volt.
Az új Jugoszlávia alapjainak lefektetése 250px|bélyegkép|jobbra|Az AVNOJ második ülésszaka Jajcában, az első sorban balról jobbra Josip Broz Tito, Josip Vidmar, Edvard Kocbek, Josip Rus és Moša Pijade ülnek.