Az alábbi szócikk a Magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben előfordult jogsértéseket mutatja be. Elforduló kifejezés a börtönártalmak is,https://www.atlantiszkiado.hu/konyv/fogva-tartott-gondolatok/ ez azonban egy nagyobb halmaz, nem csak a jogsértések tartoznak ide, hanem bármilyen, az elítéltre károsan ható impulzus (például maga az elzárás ténye).
Bevezetés A kezdektektől fogva létezett a fogvatartás, a középkorban inkább mellékbüntetésként, Magyarország területén. A mai büntetés-végrehajtási rendszer a 19. században alakult ki a nagy börtönépítési hullámok idején, ekkor jelentek meg a klasszikus fogház, börtön, fegyház kategóriák.
A magyarországi büntetés-végrehajtási intézetekben (továbbiakban egyszerűsítve: börtönök) uralkodó körülményekre az idők során különféle panaszok merültek fel, ezek egy részét az utólagos vizsgálatok igazolták, másokat elutasítottak.
A szócikk nem foglalkozik általában a börtönök történetével, mindössze a bennük uralkodó körülményekkel kapcsolatos panaszokat, jogsértéseket gyűjti össze. Nem érinti ugyanakkor: a börtönbe szállítás során a rendőrségtől elszenvedett bántalmazások körét, a börtönbüntetéshez vezető igazságtalan ítéleteket, a börtönök létjogosultságát (az elzárást, szabadságvesztést) vitató, azt megkérdőjelező jogi álláspontokat, a jogsértésnek tekinthető, de nem a belső börtönélettel közvetlen kapcsolatban lévő rabszökéseket, szökési kísérleteket.
A rabok és a börtönőrök két különböző társadalomhoz tartoznak a börtönben, bár mindketten ismerik egymás szabályait és törvényeit. Nem jó szó, hogy ellenségek, de mindenképpen szembenálló felek.Szarka, i. m.
Kezdetek – 1900
Középkori és kora újkori fogvatartási viszonyok A magyar büntetés-végrehajtás története az államalapítás idejére nyúlik vissza, mivel a jogszabályok már ekkor lehetővé tették a szabadságvesztés alkalmazását. Szent István király rendelkezései először rögzítették, hogy a törvényszegőkkel szemben a fogva tartás is alkalmazható büntetésként. Később I. László törvényeiben a börtönre utaló kifejezések már konkrétabban jelennek meg, így a 11. századtól írott források alapján a fogva tartás mint büntetés ismertté válik. A középkorban a várak és erődítmények pincéi szolgáltak börtönként, a későbbi évszázadok jogalkotása pedig fokozatosan növelte az igényt a kifejezetten fogvatartásra szolgáló intézmények iránt. A 15–16. században már ismertté vált a „életfogytig tartó szabadságvesztés”, amelyet például a nemesek és papok büntetésére is alkalmaztak a Dózsa-féle felkelés idején. Luxemburgi Zsigmond és II. Ulászló király törvényeiben a hamisítók és a hitelesítési helyeken csaló módon eljáró papok, valamint hamis esküt tevők büntetését is szabályozták. Az első magyar joggyűjtemény, amely kifejezetten említi a szabadságvesztést, az 1723-as Corpus Juris Hungarici volt, amely egyben az első magyar törvénykönyvnek is számít. A következő évtizedekben a büntetés-végrehajtásra elsősorban a vármegyei cellák, a városi börtönök, az önkormányzati jogú városok intézményei, valamint a katonai erődítmények és várak szolgáltak.
A középkori Magyarországon a szabadságvesztés nem önálló büntetési nemként működött, hanem elsősorban az ítélet végrehajtásáig tartó fogva tartás eszköze volt. A fogvatartás helyszínei jellemzően várak, vármegyei tömlöcök és városi börtönök voltak, amelyek nem kifejezetten erre a célra épültek. A források szerint ezek az épületek gyakran sötétek, rosszul szellőzők és higiéniailag elhanyagoltak voltak, ami önmagában is súlyos megterhelést jelentett a fogvatartottak számára. A fogvatartás körülményeit jogszabályok csak korlátozottan rendezték, az őrzés és ellátás színvonala jelentős mértékben függött a helyi hatóságoktól és az adott intézmény állapotától.
Testi fenyítések és kegyetlen bánásmód
A 18. század végéig a büntető igazságszolgáltatás részeként Magyarországon széles körben alkalmaztak testi büntetéseket, például korbácsolást, pálcázást és bilincselést. Ezek a szankciók nemcsak az ítélet részeként, hanem a fogvatartás során is megjelentek. A levéltári és történeti források szerint a szabadságvesztés gyakran együtt járt fizikai szenvedéssel és egészségkárosodással. Bár egyes jogszabályok időről időre korlátozták a testi fenyítések alkalmazását, ezek betartása nem volt egységes, és a gyakorlatban továbbra is előfordultak túlzó vagy kegyetlen bánásmódok.
Az első országos börtönök és a 18. század végi reformkísérletek
1772-ben megnyílt a szempci fenyítőház, amelyet az első országos jellegű magyarországi büntetés-végrehajtási intézményként tartanak számon. Az intézmény célja már nem csupán az őrzés volt, hanem a munkára nevelés is, ugyanakkor a fogvatartottak ellátásának költségeit részben maguknak kellett fedezniük. Ez a gyakorlat tovább növelte a fogvatartottak kiszolgáltatottságát.
A korszak reformtörekvései ellenére az intézmények működését továbbra is a szigorú fegyelmezés és a korlátozott jogi védelem jellemezte.
A 19. századi börtönviszonyok
A 19. században Magyarországon fokozatosan kialakult a modern értelemben vett büntetés-végrehajtási rendszer, azonban az intézmények jelentős része továbbra is alkalmatlan épületekben működött. A források szerint a túlzsúfoltság, a nem megfelelő higiénia és az egészségügyi ellátás hiányosságai gyakori problémát jelentettek, illetve megfelelő műszaki és ellátási követelményeknek, a fenntartás költségei is gond volt.
A fogvatartottak jogainak védelme nem volt egységesen szabályozva, és nem létezett olyan független ellenőrzési rendszer, amely hatékonyan feltárta volna a visszaéléseket vagy a jogsértő bánásmódot. Az egyik korai feljegyzés a magyar börtönök belső állapotára vonatkozóan Eötvös József A falu jegyzője című irányregényében (1845) található. Itt a főhős igazságtalan börtönbe kerülése után megismerkedik a fogvatartottakkal, akik egymás kínozzák, gyötrik, az őrök pedig nem foglalkoznak a problémáikkal. Siklóssy László A régi Budapest erkölcsében megemlékezik a 19. század elején női fogvatartottak túlzsúfoltságáról, azok nyomorúságos sorsáról a börtönökben.
Az 1878-ban elfogadott Csemegi-kódex megteremtette a modern magyar büntetőjog alapjait, és egységes jogi keretet adott a szabadságvesztés alkalmazásának. A jogszabály azonban nem oldotta meg azonnal a börtönökben tapasztalható körülménybeli problémákat, amelyek a század végéig továbbra is fennálltak.
1900 – 1945 A két világháború közötti magyar büntetés‑végrehajtási rendszer működését jelentős mértékben befolyásolta az első világháborút követő gazdasági nehézségek és a trianoni békediktátum miatt kialakult intézményrendszer‑veszteség, ami a fegyintézetek és fogházak számának csökkenéséhez vezetett, és amelyet a korabeli szakirodalom szerint a hazai büntetés‑végrehajtási intézményrendszer nem tudott teljes mértékben helyreállítani a háború előtti szintre.
A trianoni békediktátum után a gazdasági válság és a korábbi büntetés‑végrehajtási reformok visszaszorulása miatt a túlzsúfoltság és a hadsereg leszerelt tisztjeinek börtönvezetői kinevezése miatt a börtönélet jellege sok esetben erőteljesen militarizálódott, ami a szakmai fejlődés lassulását eredményezte. A túlzsúfolt és militarizált börtönökben a fogvatartottak gyakran szembesültek a szigorú rendészeti bánásmóddal, amely csökkentette a humanizált büntetés‑végrehajtás lehetőségét.
A két világháború közötti időszakban — bár jogi és szervezeti szinten történtek kísérletek a büntetés‑végrehajtási gyakorlat korszerűsítésére — ezek a törekvések nem voltak elegendők ahhoz, hogy a trianoni káros hatásokból eredő strukturális problémákat teljesen felszámolják, így az intézményrendszer fejlesztése tovább maradt gyenge pont.
A háborúk közötti időszakban a büntetés‑végrehajtás intézményeiben és vezetésében tapasztalt rendészeti jelleg erősödése mellett a jogi környezet és a politikai viszonyok változása is hatott a fogvatartási gyakorlatra, amelyet a későbbi 1945 utáni átalakulások folytattak.
A Fehérterror (1919–1921) idején a Tanácsköztársaság bukása után szerveződő jobboldali, ellenforradalmi fegyveres egységek politikai és antiszemita indíttatású erőszakot követtek el, amelynek keretében tömeges letartóztatások, fogva tartás, fizikai bántalmazás és kivégzések történtek a feltételezett kommunista vagy radikális ellenfelekkel szemben.
A második világháború végén, 1944 novemberétől 1945 áprilisáig több kényszermukatábor működőtt Magyarországon. Ez egy speciális fogvatartási forma volt: bár nem hagyományos börtönnek számított, funkcióját tekintve a büntetés-végrehajtáshoz hasonlóan a foglyok kényszerű elzárására és munkára kényszerítésére szolgált, és a táborokban gyakran alkalmaztak erőszakot, fizikai bántalmazást és szigorú felügyeletet. A kényszermunka nem korlátozódott egyetlen helyre: a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatos egységei különböző helyszíneken – például útépítésen és erődítések építésén – dolgoztak rossz körülmények között, bizonyos esetekben koncentrációs táborokra jellemző bánásmóddal és fizikai megpróbáltatásokkal. A katonai munkaszolgálati rendszer keretében több tízezer férfit köteleztek kényszermunkára, elsősorban zsidó származásúakat és „megbízhatatlannak” minősített személyeket, akik fegyver nélküli munkára voltak beosztva és gyakran rossz ellátással, veszélyes munkakörülmények között dolgoztak. A munkaszolgálatos alakulatokat nem látták el katonai felszereléssel, gyenge élelmezést kaptak, és sok egységet hadműveleti területekre, például a Don‑menti frontra vezényeltek, ahol a megerőltető munka, éhezés és betegségek miatt jelentős veszteségek keletkeztek. Magyarországon például Sopronbánfalva (Balf) környékén működött egy kényszermunkatábor, ahol a foglyokat erődítési munkákra kényszerítették, huzatos pajtákban és istállókban szállásolták el, minimális ellátással, ami súlyos fizikai megterhelést és haláleseteket okozott. A táborparancsnok és az őrség erőszakos cselekményeket is elkövetett: 1945 márciusában legalább 180 foglyot agyonlőttek, és a táborban dolgozók közül sokan haltak meg a rossz körülmények, a járványok és az erőltetett munka következtében. A foglyok embertelen körülmények között éltek és dolgoztak, hidegben és hosszú munkaidőkkel, ami tovább növelte a fizikai megterhelést és a halálozás kockázatát.
1945 – 1990 A kommunizmus idején, főleg annak első évtizedében a politikai okokból letartóztatott foglyok szenvedéseiről készültek nagyobb tanulmányok. Tomka Ferenc Halálra szántak, mégis élünk! című könyvében az egyházüldözéseket dolgozta fel.https://www.antikvarium.hu/konyv/halalra-szantak-megis-elunk-412062-0 Érinti a börtönkérdést A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989 – Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye is.https://www.antikvarium.hu/konyv/a-magyar-katolikusok-szenvedesei-1944-1989-111061-0
Az 1945-ben létrehozott úgynevezett Népbíróságok tevékenysége során az internálás és a kényszermunka hivatalos büntetési formává vált, amelyet a jogi keretek szabályoztak. A politikai megtorlás ugyanakkor nem minden esetben végződött bírósági kivégzéssel. Ries István volt igazságügy-minisztert 1950-ben letartóztatták, majd fogva tartása alatt, a váci börtönben halt meg. A források szerint őrizetben bántalmazták, kihallgatásoknak vetették alá, és gyógyszermegvonásnak is ki volt téve. Halála ezért nem jogerős halálos ítélet végrehajtásaként, hanem a politikai fogvatartással összefüggő halálesetként kezelendő.
A Kádár-korszak börtönvilágát az 1956-os forradalom utáni politikai foglyokkal való megtorlások, majd később a köztörvényes bűnözők tartási körülményeit érő kritikák jellemzik. Utóbbira példa Moldova György, aki számos riportot készített az 1980-as években különböző magyarországi börtönökben, ezeket Szabadíts meg a gonosztól! címmel gyűjtötte össze és adta ki 1990-ben. Könyve a szocializmus végének mintegy enciklopédikus börtönkrónikája. Művében megemlékezik a foglyok egymással való brutális viselkedéséről, beleértve a: