bélyegkép|jobbra|300px|Légitámadás a kikötőben lévő hajók ellen: középen épp egy torpedótalálat éri az Oklahoma csatahajót (egy japán repülőgépről fényképezve)
A Pearl Harbor elleni japán támadás – avagy Pearl Harbor-i csata – a Japán Császári Haditengerészet által végrehajtott rajtaütésszerű légicsapás volt az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájának Hawaii-szigeteken lévő fő támaszpontja ellen 1941. december 7-én. A japán támadás az amerikai Csendes-óceáni Flotta nagy részét harcképtelenné tette, ami legfőképpen azért történhetett meg, mert a Pearl Harbor-i katonai parancsnokok nem készültek fel egy ilyen támadásra. Válaszul az Egyesült Államok másnap, 1941. december 8-án hadat üzent a Japán Császárságnak.
A kódnevén Ai hadművelet névvel illetett akcióval Japán az 1937 óta folytatott csendes-óceáni háborúját terjesztette ki. A két ország közötti összecsapás az utóbbi években-évtizedekben egyre valószínűbbé vált, ugyanakkor Pearl Harbor, mint a japán flotta és hadsereg számára célpontként már jóval 1941 előtt felmerült. A támadás megtervezésében aktívan résztvevő Genda Minoru kapitány már 1934-ben megvitatta Onisi Takidzsiró akkori admirálissal, hogy háború esetén Pearlben kell lecsapni az amerikaiakra. A hadművelet célja az volt, hogy az amerikai Csendes-óceáni Flottát átmenetileg kiiktassák, és ezáltal zavartalan hozzáférésük lehessen Délkelet-Ázsia nyersanyagkincseihez. Az Egyesült Államok részéről Japánnak küldött hadüzenetet követően pár nappal, december 11-én Németország és Olaszország hadat üzent az Egyesült Államoknak. A Pearl Harbor elleni támadás ennek révén a második világháború egyik döntő fordulópontja lett. Habár az Egyesült Államok már december 11. előtt is nagy támogatást nyújtott a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease) révén Nagy-Britanniának és a Szovjetuniónak, de ez idáig még formálisan független maradt.
A támadás időpontjában az amerikai repülőgép-hordozók nem voltak a támaszponton, ezért őket nem érték károk. A japánok nem támadták az üzemanyag-tárolókat, hajógyárakat és dokkokat, ami később súlyos mulasztásnak bizonyult. A Pearl Harbor elleni támadás előtt pár órával kezdte meg Japán az offenzíváját a délkelet-ázsiai brit és holland gyarmatok ellen. A támadást tekintik annak a csatának, mely a tengeri háborúban a csatahajó helyett a repülőgép-hordozót és magát a repülőgépet tette meg a meghatározó eszközzé.
Habár a támadás az Egyesült Államokat katonailag jelentősen gyengítette, a következményei Japán számára végzetesnek bizonyultak. Az Egyesült Államokban „alattomosnak” tekintett rajtaütés után sikerült a kormányzatnak az eddig főként pacifista vagy izolacionista beállítottságú lakosságot mozgósítania a háborúba való belépés érdekében, ami az USA hatalmas ipari potenciálja miatt a szövetségesek győzelméhez vezetett a háborúban. Az Egyesült Államokban a Pearl Harbor név a minden előzetes figyelmeztetés nélküli megsemmisítő támadás szinonimája lett.
Az amerikai–japán kapcsolatok a támadás előtt 1937 óta Japán háborút folytatott Kína ellen, amelynek megítélésében az Egyesült Államok kezdetben semleges álláspontra helyezkedett, de a következő években a Panay-incidens és a japán kegyetlenkedésekről érkező beszámolók miatt, mint például a nankingi mészárlás, egyre inkább Kína oldalára helyezkedett. Az Egyesült Államok számára a saját befolyásának és gazdasági érdekeinek védelme volt a legfontosabb, ezért nagy mennyiségben szállítottak hadianyagot Kínának.Takuma Melber: Pearl Harbor. Japans Angriff und der Kriegseintritt der USA.München 2016, 15. o. 1940 elején az USA figyelmeztette Japánt, hogy ne vonuljon be Francia-Indokína területére, s ennek nyomatékosítására a Csendes-óceáni Flottáját (Pacific Fleet) a nyugati parton lévő San Diegóból a Hawaii-szigeteken lévő Pearl Harborbe helyezte át. Miután Japán 1940 júliusában az amerikai figyelmeztetés ellenére csapatokat küldött Vietnámba, Franklin D. Roosevelt elnök 1940 szeptemberében korlátoztatta a Japánba irányuló kőolaj és acél exportját. Ez nagyon érzékenyen érintette a szigetországot, mivel a kőolaja 80%-át az Egyesült Államokból importálta.
Ez az intézkedés nem érte el a kívánt hatást, és 1941. július 24-én – némi Japán által a Vichy-Franciaországra kifejtett diplomáciai nyomás után – japán katona szállta meg Francia-Indokínát. Ezzel a lépéssel Japán el tudta vágni a Kínába irányuló utánpótlás útvonalát, és szabaddá vált számára az út Holland Kelet-India kőolajlelőhelyei felé.Ian Kershaw: Wendepunkte. Schlüsselentscheidungen im Zweiten Weltkrieg. Deutsche Verlags-Anstalt, München 2008, , 418ff. A japán lépésre válaszul az Egyesült Államok másnap, 1941. július 25-én teljes olajembargót vezetett be Japán ellen, és befagyasztott minden japán számlát. Mivel Nagy-Britannia és Hollandia is csatlakozott az embargóhoz, Japán a külkereskedelmének 75%-át, kőolajimportjának 90%-át elveszítette.
A japán hadsereg és ipar csak pár hónapra elegendő kőolajtartalékkal rendelkezett, ezért a japán vezetésnek Tódzsó Hideki miniszterelnök vezetésével ezen idő alatt helyre kellett állítania az olajimportot az ország összeomlásának elkerülése érdekében. A japán kormányzat erre csak két lehetőséget látott:
A Washingtonnal folytatandó tárgyalások során koncessziókat ajánlva az amerikai félnek elérik az embargó megszüntetését. Japán saját maga biztosítja a kőolajjal és más nyersanyagokkal való ellátását a nyersanyagokban gazdag délkelet-ázsiai brit és holland gyarmatok elfoglalásával.The Japanese Monographs – The Strategy Prior to the Outbreak of War (A japán Hadtörténeti Részleg összeállítása az 1937 és 1941 közötti japán politikáról.) A japán vezetők többsége valószínűtlennek ítélte meg az Egyesült Államokkal való olyan megegyezés lehetőségét, mely Japán számára is elfogadható lenne. Emellett Japán egy megegyezés esetén továbbra is függene a külföldi kőolajszállítmányoktól. Ezen függőség következményei azonnal jelentkeztek, de Japán ennek ellenére tárgyalásokba kezdett az amerikai féllel, ami az 1941. november 26-ai Hull-jegyzékhez vezetett, amit Todzsó miniszterelnök és a japán kabinet ultimátumként értelmezett.Testimony by Prime Minister Tojo before the International Military Tribunal for the Far East (Tōjō miniszterelnök vallomása a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt) (Ibiblio.org)
Eközben a japán hadsereg előkészítette a déli brit és holland gyarmatok elleni támadást. Japán szemszögéből az alkalom megfelelő volt, mivel Hollandia nem rendelkezett említésre méltó haderővel, míg a briteket lekötötte az európai háború. Ezenkívül az Automedon brit kereskedelmi hajóról megszerzett iratok révén tudomást szerzett a brit vezérkarnak a Távol-Kelettel kapcsolatos titkos stratégiai direktíváiról. Ezek nemcsak a háború esetén követendő brit stratégiáról és az ázsiai brit csapatokról szolgáltattak részletes kimutatásokkal, hanem információkkal szolgáltak arról is, hogy Nagy-Britannia milyen mértékben hajlandó más frontokról Ázsiába átcsoportosítani haderejéből. Ennek révén a japán főparancsnokság jobban volt informálva a britek sebezhetőségéről, mint a legtöbb brit parancsnok.
Japán és a megszerzendő területek között volt a Fülöp-szigetek, ekkoriban az Egyesült Államok félautonóm gyarmata. Egy Japán elleni háború esetén az USA itteni bázisairól támadhatta volna a Délkelet-Ázsia és Japán közötti útvonalat, és nyersanyaghiányt okozva megbéníthatta volna annak ipari termelését. Az Egyesült Államok lakosságának izolacionista és pacifista hozzáállása miatt valószínűtlen volt, hogy egy délkelet-ázsiai japán háború hatására a közvélemény az országuk hadbalépése mellett foglalt volna állást, ennek ellenére a japán katonai vezetők az amerikai politika utóbbi években tett lépései alapján úgy ítélték meg, hogy a konfliktus elkerülhetetlen, és ezért követelték a Fülöp-szigetek megszállását az offenzíva részeként. Felhívták arra a figyelmet, hogy a Fülöp-szigetek és a Csendes-óceán nyugati részének több más amerikai birtoka, mint például Guam és a Wake-sziget, csak gyengén vannak védve, de ez a helyzet gyorsan megváltozhat. Az Egyesült Államok Ázsiai Flottája (Asian Fleet) mindössze 3 cirkálóval és 13 régi építésű rombolóval rendelkezett ekkor, ugyanakkor az USA az európai háború kitörésekor a flottája erőteljes bővítésébe kezdett, melynek keretében 10 darab South-Dakota- és Iowa-osztályú csatahajó, valamint 9 darab Essex-osztályú repülőgép-hordozó építésének látott neki. Csak maga ez az építeni kezdett mennyiség nagyobb erőt képviselt volna elkészültekor, mint az elmúlt harminc év alatt felépített japán flotta. Ezenfelül Japán 1941-ben remélhette azt, hogy az európai háború le fogja kötni az amerikai erőforrások egy részét, míg egy későbbi időpontban már egyedül kellene szembeszállnia vele.
Ezzel a megközelítéssel helyezkedett szembe a tisztek és politikusok egy kisebb csoportja, mely óva intett az Egyesült Államokkal vívandó háborútól. Ők az USA hatalmas ipari teljesítőképességét emelték ki, mely nemcsak ezt a hatalmas flottát volt képes felépíteni, hanem ezzel egy időben óriási mennyiségű hadianyaggal volt képes ellátni Nagy-Britanniát és a Szovjetuniót a kölcsönbérleti törvény keretében anélkül, hogy ez a polgári fogyasztási javak termelésében bármiféle korlátozást tett volna szükségessé. A két ország ipari termelése közötti különbséget jól szemlélteti, hogy 1940-ben az Egyesült Államok 4,5 millió tehergépjárművet állított elő, míg Japán mindössze darabot.Walter Lord: Midway: The Incredible Battle. Wordsworth Editions Ltd., 2000, . Az Egyesült Államok elleni háború egyik legfőbb ellenzője Jamamoto Iszoroku tengernagy volt, a japán Kombinált Flotta főparancsnoka, aki korábban Washingtonban teljesített szolgálatot Japán haditengerészeti attaséjaként. Egy az USA elleni háború győztes megvívásának esélyeiről ő így nyilatkozott: „Amennyiben azt a parancsot kapom, hogy tekintet nélkül a következményekre háborút folytassak, úgy 6 hónapig vagy 1 évig vadul vagdalóznék magam körül. Ha azonban a háború elhúzódna egy második vagy egy harmadik évig is, úgy nagyon sötétnek látnám a jövőt!”Forrás: Dan van der Vat: Pearl Harbor. Der Tag der Schande.
Azt senki nem gondolta, hogy a háború egy éven belül megnyerhető. Ennek ellenére a japán vezetőség 1941 novemberében végérvényesen az USA elleni háború mellett döntött. Jamamotó volt mégis az, aki az ellenkezések ellenére keresztülvitte, hogy az amerikai Csendes-óceáni Flottára mérjenek megsemmisítő csapást, hogy ezzel időt nyerjenek a délkelet-ázsiai területek meghódításához.
Washingtonban a diplomáciai tárgyalásokat megtévesztésként még ezután is folytatták egészen december 7-e reggeléig. December 6-án Tokió a washingtoni nagykövetségének egy 14 részből álló jegyzéket kezdett küldeni, amit az amerikai külügyminiszternek washingtoni idő szerint pontban 13:00-kor (30 perccel a tervezett támadás megkezdése előtt) kellett átadni. Ezzel a jegyzékkel közölte Japán az Egyesült Államokkal, hogy az amerikai kormány által tanúsított magatartás okán nincs értelme tovább folytatni a tárgyalásokat, ezért ezeket megszakítják. A jegyzékJapanese Fourteen Part Message of December 7, 1941 (Az 1941. december 7-ei „tizennégy részes” japán jegyzék) (Ibiblio.org) a később elterjedt tévhitekkel ellentétben nem tartalmazta Japán Egyesült Államoknak küldött hadüzenetét. A döntő 14. rész, mely a tárgyalások megszakítását tartalmazta, csak december 7-én este lett elküldve. Habár a jegyzék szövegét Tokióból már angolra lefordítva küldték el, és már csak dekódolni kellett a vételezés után, a jegyzék előkészítése mégis túl hosszú ideig tartott. Ennek jórészt az volt az oka, hogy a nagykövetség éjszaka szolgálatot teljesítő munkatársa, akinek a szöveget a dekódolás után még egyszer le kellett gépelnie írógéppel, az elején olyan sok elütést ejtett, hogy végül úgy döntött, az első oldalakat eldobja, és majd később újra megírja őket. Azonban a dekódolás is tovább eltartott, mint azt Tokióban várták, ezért a jegyzéket csak órákkal a támadás után nyújtották át.David Kahn: The Codebreakers.