Az angliai Bridgewater-csatorna az ipari forradalom egyik kiemelkedő mérnöki alkotása. Létrejötte Francis Egertonnak, Bridgewater 3. hercegének köszönhető, aki elsősorban Manchaster szénellátását kívánta a csatornával biztosítani a közeli Worley-szénbányáiból, ezért 1759-ben megkezdte az építkezést, és két év múlva már vízen szállította a szenet a rohamosan fejlődő városba. A csatornát a következő évtizedekben tovább bővítették, ipari nyersanyag szállítási úttá vált a tömegárút kezelő vállalkozások számára. A szénbányák kimerülését követően, amely egybeesett a vasúti teherszállítás felfutásával, a csatorna forgalma visszaesett. Ma kikapcsolódást szolgáló turisztikai látványosság.
Worsley, szénbányák és az Egerton család A Worsley-uradalmat I. Vilmos hozta létre hűbérese, a Barton család számára. Nevükben egy Elias nevű normann lovag irányította a birtokot, halála után Elias fia lett az intéző. Elias a falu nevét, Worsley-t vette fel vezetéknévként. 1311-ben Hulton-uradalmat is megszerezte. Az uradalmak a tattoni Massey családra szálltak, majd a a cheshire-i Malpas Brereton család kezére kerültek. A Breretonok a Bedford-uradalmat is bekebelezték. Richard Brereton feleségül vette Dorothy Egertont, a férfi halála után került a teljes birtok – és az alatta megbúvó szénmezők – az Egerton család kezére. A Worsley környéki szénbányászat már 1376-ban kimutatható, kezdetben egyszerű „harangaknákkal”. A térség szénrétegei vékonyak és északról dél felé dőlnek, ezért a egyre mélyebb bányászat vált szükségessé.
1617-ben John Egerton megkapta a Bridgewater grófja címet, 1649-es halála után a Bridgewater második és harmadik grófja követte. Birtokuk ugyan jelentős volt, de során a szén kitermelése csak korlátozott mértékben folyt, mert a helyi piac szűk volt, Manchester pedig ekkor még nem volt nagy ipari központ. A Worsley-bányák jól jövedelmeztek, de sem a kitermelt mennyiség, sem stratégiai jelentőségük nem tették őket a kor kiemelkedő vagyonforrásává.
A fordulatot az ipari forradalom előtti évtizedek hozták. Manchester rohamos növekedése drasztikusan megnövelte a szén iránti keresletet, és a korábban „csak egy vidéki birtok” alatt fekvő szénmezők hirtelen rendkívüli gazdasági értékűvé váltak. A probléma az volt, hogy a Worsley-bányákból kitermelt szenet gyakorlatilag lehetetlen volt nagy mennyiségben és olcsón Manchesterbe szállítani. A rossz utak, az időjárási függőség és a szekérszállítás rendkívül magas költségei miatt közepén a szén árában a szállítási díj volt a jelentősebb tétel, ráadásul az aknákat állandó vízbetörések sújtották. Scroop Egerton – a negyedik gróf, 1720-tól Bridgewater hercege – kidolgozott egy csatornaépítési tervet, de azt nem valósították meg.
Amikor Bridgewater 1757-ben örökölte a birtokot, felismerte, hogy a bányák értéke csak akkor aknázható ki, ha megoldja a szállítást. Ebből született meg a Bridgewater Canal terve. A herceg egy Worsleyből Salfordba vezető csatorna megépítését tervezte, valamint egy föld alatti csatornát a Worsley Delph-bányákba. A csatornahajók egyszerre tudtak szállítani, több mint tízszer annyit, mint egy lóvontatású szekér. A herceg és az uradalmai intézője, John Gilbert parlamenti felhatalmazást szereztek a csatornaépítés megkezdésére, és az útvonalat úgy jelölték ki, hogy közvetlenül Salfordba vezessen, elkerülve az Irwell folyót. A herceg 1758-ban megvásárolta a Pemberton-uradalmat, 1765-ben a Hindley-uradalmat, majd 1776-ban a Cadishead-uradalmat is.
James Brindley 130px|bélyegkép|Francis Parsons 1770-ben készült olajfestménye James Brindley mérnökről. A háttérben a Barton Akvadukt James Brindley (1716 – 1772. szeptember 27.) brit csatornaépítés egyik legjelentősebb alakja volt, szerepe meghatározó a Bridgewater-csatorna kivitelezésében. Mérnöki zsenialitása elsősorban abban mutatkozott meg, hogy felismerte: a csatorna eredeti, Salford felé vezető nyomvonalánál előnyösebb lenne Manchesterhez kapcsolni az útvonalat. Ehhez egy merész műszaki megoldástként az Irwell folyó fölött átívelő Barton Akvadukt megépítését javasolta. A projekt 1760 és 1761 között kivételes gyorsasággal valósult meg, és a akvadukt korának egyik legnagyobb mérnöki teljesítménye lett. Brindley ezzel nemcsak a Bridgewater-csatorna sikerét alapozta meg, hanem jelentősen hozzájárult a brit csatornahálózat kibontakozásához.
John Gilbert John Gilbert (1724–1795) a Bridgewater-birtok uradalmi intézőjeként a csatorna gyakorlati megvalósításának és a worsley-i bányák fejlesztésének központi alakja volt. Ő dolgozta ki azt a föld alatti csatornarendszert, amely Worsley Delphből kiindulva mintegy át kötötte össze a bánya különböző szintjeit, és lehetővé tette a StarvationerA starvationer a Bridgewater-csatorna worsley-i bányarendszerében használt, különleges kialakítású, keskeny csónaktípus volt. Ezeket kifejezetten a föld alatti csatornák szűk járataihoz tervezték: rendkívül alacsony oldalfalúak voltak, hogy a bányajáratokban is elférjenek, és lapos fenekük lehetővé tette a sekély vízben való közlekedést. A starvationer elnevezés a csónakok emberi meghajtására utal. A föld alatti csatornákban a hajókat nem lehetett evezni vagy vontatni, ezért a bányászok a hátukon fekve, lábbal „lépkedve” tolták előre őket a járat falához vagy mennyezetéhez támaszkodva. Ez rendkívül fárasztó, lassú és fizikailag kimerítő munka volt, gyakran rossz levegőjű, hideg, nedves környezetben, ezért a csónakokat és az ezt végző embereket a korabeli szóhasználat „éhezésközeli” állapottal társította. Innen ered a beszédes, nem hivatalos starvationer („éhező”) elnevezés. csónakokkal történő szállítást. Gilbert tervezte és irányította a felszíni létesítmények többségét is, valamint ő készítette elő azokat a részletes műszaki adatokat és logisztikai javaslatokat, amelyek nélkül Brindley nem tudta volna végrehajtani a teljes építési programot. Munkássága a csatorna működési hatékonyságának alapját jelentette, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Bridgewater-csatorna fordulójának egyik legsikeresebb ipari vállalkozásává váljon.
A csatorna ötlete és építése 260px|bélyegkép|A Worsley Delph volt a herceg föld alatti bányáinak bejárata. A különböző időben épült két nyíláson át juthattak be a Starvationer nevű hajók, amelyek közül a legnagyobb szenet tudott szállítani. A bejáratok hosszú, négy szinten futó föld alatti csatornarendszerhez vezettek. A föld alatti csatornarendszer különböző szintjei között nem lehetett zsiliprendszert kialakítani. Ezért száraz rámpákat alakítottak ki, amelyeken a keskeny, könnyű Starvationer csónakokat kötéllel és csörlővel húzták fel vagy engedték le egyik csatornaszintről a másikra. A Worsley Delph akkor még egyetlen bejárata, ahogy Arthur Young 1771-es könyvében, a "Hat hónapos utazás Észak-Anglián keresztül"-ban bemutatta. A - a vízfelület B - az alagút szája C - a kőbánya D - a daru E - kötelek a daru függőleges rögzítéséhez és egy Starvationer hajó
Manchaster M betűjénél levő letörésnél voltak a Worsley-bányák, a Manchasterbe vivő szakaszt 1761-ben nyitották meg. A Manchesterből nyugatra vezető hosszabbítás 1776-ban érte el a Trent–Mersey-csatornát (alsó kék vonal baloldali vége), amely kapcsolatot termetett a Mersey felé. A harmadik jelentős bővítés a Worsley–Leigh irányába vezető szakasz volt, Leigh a bal felső kék csík vége. James Brindley mérnököt műszaki szakértelme miatt vonták be a munkába. Ő javasolta, hogy a csatorna tervezett útvonalát módosítsák: Salford helyett az Irwell folyón át vezessék Manchester felé. Ehhez újabb parlamenti felhatalmazást szereztek, amely magában foglalta egy, az Irwell fölött átívelő akvadukt építését is. Ez a korban szokatlanul gyorsan készült el: az építkezés 1760 szeptemberében kezdődött, és az első hajó 1761. július 17-én kelt át rajta. A csatorna 1761-es megnyitása, valamint a barton-upon-irwelli kőből épült akvadukt korának egyik legnagyobb mérnöki teljesítményének számított. Egy kortárs író így jellemezte: „ha elkészül, ez lesz a királyság, sőt talán Európa legkülönlegesebb létesítménye. A hajók helyenként a föld alatt haladnak majd, másutt pedig egy hajózható folyó fölött, anélkül hogy vizével érintkeznének…”.
A csatorna első szakaszának sikere után gyorsan felmerült az igény a hálózat bővítésére. A Manchester felé vezető folytatás megnyitotta az utat a nagyváros piacaihoz, majd ettől nyugatra megépült a Runcorn irányába vezető hosszabbítás, amely 1776-ra érte el a Mersey torkolatát. A növekvő ipari térség kiszolgálására további mellékágak is készültek: a Sale és Stockport közötti ág 1800-ban nyílt meg a helyi manufaktúrák igényeire válaszul, míg a Worsleyből Leigh felé vezető bővítés 1795-ben tette lehetővé a a Lancashire-i szénbányavidék hatékonyabb feltárását. A Rochdale-csatornához 1800-ban kiépített összeköttetés a Bridgewater-csatornát egy szélesebb regionális vízi úthálózatba kapcsolta, ami jelentősen növelte a forgalmat. A worsley-i bányák a felszíni és föld alatti csatornáknak köszönhetően addig nem látott hatékonysággal működtek, a végére pedig a csatorna térség egyik legfontosabb ipari szállítási útvonalává vált.
1791-ben a worsley-i bányák szenet termeltek, amelyből szállítottak a csatornán keresztül. Emellett kősót is fuvaroztak Cheshire-ből. A szénértékesítés bevétele volt, míg egyéb áruk szállítása majdnem hozott. Az utasforgalom 1791-ben további bevételt eredményezett.
260px|bélyegkép|A Bridgewater-csatornán 1806 és 1871 között lebonyolított kereskedelem értéke Worsley, a gyorsan növekvő falu kereskedelmi központtá vált. A herceg számos iparág kiszolgálására alkalmazott mestereket, többek között hajóépítőket, vakolókat, kovácsokat és bányászokat. A helyi kőfejtő mészkövet adot. A Delph mészkő-kőfejtője, amelyhez égetőkemencét is építettek, az egész térség építkezéseit ellátta. A növekvő munkaerő befogadására a herceg további házakat és munkástelepeket építtetett. Josiah Wedgwood 1773-as naplójában így írt a vidékről: „Ellátogattunk Worsley-be, amely úgy fest, mint egy jelentős tengeri kikötőváros. Őméltósága több száz házat építtetett, és minden évben jelentősen növeli a számukat.”
A csatorna későbbi története A herceg 1803-as halála után birtokait unokaöccse, George Leveson-Gower örökölte, aki később Sutherland hercege lett. Ő 1836-ban megvásárolta a Tyldesley-uradalmat. Worsley-t így jellemezte: „Isten háta mögötti hely, tele részeg, durva emberekkel és siralmas erkölcsökkel.” A csatorna és a szénbányák irányítását a Bridgewater Trust vette át, míg a birtok többi részét 1833-ban a herceg fia, Francis Leveson-Gower kapta meg, aki felvette az Egerton nevet, és 1846-ban az Ellesmere grófja címet nyerte el.
A Bridgewater Trust szokatlan jogi–gazdasági konstrukciónak számított, mivel a csatornát és a hozzá kapcsolódó bányászati, szállítási és ipari vállalkozásokat nem közvetlen családi irányítás, hanem kijelölt vagyonkezelők (trustees) működtették. Erre azért volt szükség, mert George Leveson-Gower már hatalmas, több ágra kiterjedő birtokokkal rendelkezett, így a Bridgewater-vagyon elkülönített, üzemszerű működtetése indokolt volt. A Trust célja a csatorna folyamatos jövedelmezőségének biztosítása volt, nem pedig a ranghoz kötődő reprezentáció.
A Trust élén három vagyonkezelő állt, akiket a herceg végrendelete jelölt ki. A testület összetétele tudatos volt: jogi, pénzügyi és műszaki szempontokat egyaránt képviseltek, hogy a csatorna és a bányák üzleti vállalkozásként működhessenek tovább. A Trust irányítása alatt a Bridgewater-csatorna első felében is rendkívül nyereséges maradt, amit az éves forgalmi adatok is igazolnak: a csatornán lebonyolított kereskedelem értéke 1806 és 1871 között tartósan magas szinten mozgott. A Trust nemcsak fenntartotta, hanem korszerűsítette is a működést, és rugalmas díjszabással reagált a piaci igényekre.