+ Szentség 320px|A hét szentség – Rogier van der Weyden oltárképe, 1448 körül Más néven sacramentum, sákramentum, szent titok, misztérium Fő vallási környezet kereszténység Katolikus és ortodox szám hét fő szentség vagy szent titok Jellemző protestáns forma többnyire két szentség vagy ordinancia: keresztség és úrvacsora; az anglikán hagyományban részben eltérő rendszer Alapító katolikus és ortodox tanítás szerint Jézus Krisztus Elsődleges cél kegyelem közvetítése, a hívő megszentelése, az Egyház építése, Isten tisztelete Kapcsolódó fogalmak jel, kegyelem, liturgia, egyházi közösség, szentelmény Fontos dokumentumok Tridenti zsinat, II. vatikáni zsinat, Katolikus Egyház Katekizmusa A szentség a keresztény vallásokban Isten kegyelmének látható és érzékelhető jele, illetve olyan szent cselekmény, amelyet a különböző egyházak és felekezetek eltérő módon kapcsolnak Isten üdvözítő működéséhez. Ilyen cselekmény például a vízzel való keresztelés, a kenyér és bor vétele, a kézrátétel, az olajjal való megkenés vagy a házassági beleegyezés.

A szó a magyar teológiai nyelvben két, egymással összefüggő, de megkülönböztetendő jelentést hordoz. A latin sanctitas megfelelőjeként valakinek vagy valaminek a szent voltát, Istenhez tartozását vagy Isten számára elkülönített jellegét jelöli. A latin sacramentum, illetve a görög müszterion (μυστήριον, „titok”) fordításaként olyan szent cselekményt jelent, amelyben a látható jel és az isteni kegyelem közlése sajátos módon kapcsolódik össze.A Trienti Zsinat katekizmusa, II. rész, „A szentségekről”, I–VIII.; Szent Ágoston jel- és szentségteológiájához lásd például: De civitate Dei, X, 5; De doctrina christiana, II, 1.

A katolikus egyház tanítása szerint a szentség Jézus Krisztus által alapított, az Egyházra bízott, érzékelhető és hatékony kegyelmi jel. Nemcsak jelzi vagy emlékezetbe idézi Isten kegyelmét, hanem a katolikus értelmezés szerint valóban közli is azt.A Katolikus Egyház Katekizmusa (a továbbiakban: KEK), 1113–1134.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, II. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1937, a szentségekről szóló rész. Az ortodox teológia gyakran a „szent titok” kifejezést használja, és a szentségeket elsősorban az Egyház liturgikus életében megvalósuló isteni misztériumként írja le. A protestáns hagyományokban a megfelelő cselekményeket többnyire sákramentumoknak, kegyelmi eszközöknek vagy ordinanciáknak nevezik, felekezeti teológiától függően eltérő tartalommal.

A keresztény felekezetek között jelentős egyetértés van abban, hogy a keresztség és az Eucharisztia vagy úrvacsora különleges helyet foglal el. Eltérnek azonban abban, hogy pontosan hány szentséget ismernek el, milyen módon kapcsolják őket Krisztus rendeléséhez, hogyan értelmezik a kegyelem közlését, illetve milyen szerepet tulajdonítanak az egyházi szolgálatnak, az apostoli folytonosságnak és a hívő személyes hitbeli válaszának.

Etimológia és alapfogalmak

A latin sacramentum eredetileg jogi és katonai nyelvben is használatos szó volt: jelenthetett esküt, letétet vagy ünnepélyes kötelezettségvállalást. A keresztény latin nyelvben egyre inkább a görög müszterion megfelelőjeként használták, vagyis olyan szent valóságot jelölt, amely látható formában jelenik meg, de jelentése és hatása túlmutat azon, amit az érzékek közvetlenül megragadnak.

A nyugati teológiai hagyományban Ágoston meghatározása különösen jelentőssé vált: a szentség „szent dolog jele”. A tridenti zsinat katekizmusa az ágostoni hagyomány nyomán a szentséget a megigazulásra rendelt láthatatlan kegyelem látható jelének nevezi.A Trienti Zsinat katekizmusa, II. rész, „A szentségekről”, III–VIII. A szófejlődés ezért két irányt őriz: egyrészt a szent titok gondolatát, másrészt a látható, egyházi cselekmény jogi és közösségi jellegét.

A szentségtan (szakramentológia) megértéséhez szükséges legfontosabb teológiai alapfogalmak a következők:

+ A szentségtan fontosabb fogalmai Fogalom Magyarázat Jel Olyan érzékelhető valóság vagy cselekmény, amely önmagán túl más valóságra mutat. A szentségi jel nem puszta illusztráció: a katolikus és ortodox felfogás szerint a jelzett kegyelmi valóság közlésének eszköze is. Kegyelem Isten ingyenes ajándéka, amely a keresztény teológia szerint az embert részesíti Isten életében, meggyógyítja és fölemeli a bűntől sebzett emberi természetet. A katolikus teológia megkülönbözteti a megszentelő kegyelmet és a segítő kegyelmeket. Anyag és forma A skolasztikus teológia nyelvén a szentségi jel külső alkotóelemei. Az „anyag” a felhasznált érzékelhető elem vagy cselekmény, például víz, kenyér és bor, olaj, kézrátétel vagy házassági beleegyezés; a „forma” az a meghatározott szó vagy imádság, amely a jel értelmét kijelöli. Nem minden szentségnél alkalmazható ugyanolyan szoros értelemben. Kiszolgáltató Az a személy, aki az adott felekezet tanítása vagy egyházi rendje szerint a szentséget vagy szent cselekményt végzi. A katolikus teológiában Krisztus az elsődleges cselekvő; az emberi kiszolgáltató szolgálati szerepet tölt be. Felvevő Az a személy, aki a szentségben részesül. A szentségi hatás gyümölcsözősége a katolikus tanítás szerint a felvevő megfelelő készségétől is függ, még akkor is, ha a szentség hatékonysága elsődlegesen Krisztus cselekvésén alapul. Érvényesség Azt jelenti, hogy a szentség valóban létrejött. Katolikus értelmezésben ehhez nem pusztán egy formula kimondása szükséges, hanem a megfelelő jel, forma, kiszolgáltató, szándék és — egyes szentségeknél — a felvevő megfelelő szándéka is. Megengedettség Azt jelenti, hogy a cselekmény az adott egyház jogi és liturgikus rendje szerint történt. Egy cselekmény bizonyos esetekben érvényes lehet, de nem megengedett. Gyümölcsözőség Azt jelenti, hogy a felvevő a szentség kegyelmi hatásaiból ténylegesen részesül. A katolikus teológia szerint a bűn, a hitetlenség vagy a bűnbánat hiánya akadályozhatja a szentség gyümölcseinek kibontakozását. Ex opere operato Latin kifejezés, jelentése: „a végbevitt cselekmény erejéből”. A katolikus tanítás szerint a szentségek nem a kiszolgáltató személyes szentsége vagy hangulata miatt hatékonyak, hanem azért, mert bennük Krisztus és a Szentlélek cselekszik. Ez nem jelenti azt, hogy a felvevő hite és bűnbánata közömbös volna: ezek a gyümölcsöző felvételhez szükségesek.KEK 1127–1129. A fogalom történeti hátteréhez hozzátartozik a 4. századi donatista vita, amelyben az Egyház — különösen Ágoston — azt védte, hogy a szentség érvényessége nem a kiszolgáltató erkölcsi méltóságán, hanem Krisztus cselekvésén alapul. Ex opere operantis Latin kifejezés, jelentése: „a cselekvő tevékenysége alapján”. A katolikus teológiában is használatos fogalom a felvevő személyes hitének, bűnbánatának és készségének megjelölésére. A protestáns teológiák rendszerint erősebben hangsúlyozzák a hit által való elfogadást. Szentségi karakter A katolikus teológia szerint a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend eltörölhetetlen lelki jegyet ad. Ezért ezeket a szentségeket nem lehet megismételni.KEK 1121. Szentségi kegyelem Az a sajátos kegyelem, amely az adott szentség céljának felel meg. A keresztség például a keresztény életbe vezet be, az Eucharisztia Krisztussal és az Egyházzal való közösséget táplál, a betegek kenete pedig a betegségben erősít.

A szentség mint jel és kegyelmi cselekmény

A keresztény szentségtan központi gondolata, hogy Isten kegyelme nemcsak belső, láthatatlan módon, hanem történeti, közösségi és érzékelhető jeleken keresztül is megmutatkozik. A vízzel való keresztelés, a kenyér és bor fölötti hálaadó ima, a kézrátétel, az olajjal való megkenés vagy a házassági beleegyezés mind olyan emberi cselekmények, amelyek a keresztény teológia szerint isteni ígérettel kapcsolódnak össze.

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója szerint a szentségek rendeltetése az emberek megszentelése, Krisztus Testének építése és Isten tisztelete; jelek, amelyek tanítanak, feltételezik a hitet, de szavakkal és dolgokkal egyben táplálják, erősítik és kifejezik is azt.II. vatikáni zsinat: Sacrosanctum Concilium, 59. Ez a meghatározás a szentségeket egyszerre látja istentiszteleti, egyházi, tanító és kegyelmi cselekményeknek.

A katolikus dogmatika klasszikus megfogalmazásában az újszövetségi szentség „természetfölötti javaknak Krisztus rendelte hatékony jele”. Schütz Antal szerint a szentség nem pusztán jelenti, hanem közli is a természetfölötti javakat, elsősorban a kegyelmet; ezért a szentségek Krisztus megváltói tevékenységének közvetítő eszközei. Előd István a szentségeket „a kegyelmi találkozás látható jeleinek” nevezi, és külön tárgyalja jelszerűségüket, üdvösségi hatásaikat, hatékonyságuk módját, szerzőjüket, számukat, kiszolgáltatójukat és felvevőjüket.Előd István: Katolikus dogmatika, Szent István Társulat, Budapest, 1978, V. főrész: „A kegyelmi találkozás látható jelei”.

A klasszikus és megújult katolikus szentségtan szerint a szentségi jel három irányba mutat:

visszafelé: emlékeztet Krisztus megváltó halálára és feltámadására; a jelenben: közli az üdvösség kegyelmét; előre: a végső beteljesedésre mutat.

Ez a hármas szerkezet Aquinói Szent Tamás megfogalmazásában a szentség mint signum rememorativum, demonstrativum et prognosticum — emlékeztető, jelenvalósító és előre mutató jel — gondolata.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, III, q. 60, a. 3. A szentség tehát nem pusztán vallási jelkép, hanem olyan cselekmény, amely a keresztény hitben a múlt, a jelen és a jövő üdvtörténeti rendjét kapcsolja össze.

A szentségek nem csupán egyéni kegyelmi források, hanem az Egyház közösségi identitásának kifejezői is:

a keresztelés bevezet az Egyház közösségébe; az Eucharisztia a közösség legmagasabb kifejezése; a házasság a katolikus szóhasználatban a „családi egyház” (ecclesia domestica) alapításának is jele.II. vatikáni zsinat: Lumen Gentium, 11.

Történet

A szentségtan nem egyetlen könyvben vagy egyetlen korszakban született meg. A liturgikus gyakorlat, az újszövetségi szövegek értelmezése, a hitviták és a lelkipásztori szükségletek együtt alakították ki azt a nyelvet, amelyen a különböző felekezetek ma a szentségekről beszélnek. A történeti fejlődés ezért nem egyszerűen újítások sorozata, hanem a keresztény közösségekben már meglévő gyakorlatok és hittartalmak fokozatos fogalmi tisztázása.

Újszövetségi alapok

Az Újszövetségben a későbbi szentségtan alapjául szolgáló cselekmények és kijelentések több helyen megjelennek. A keresztség parancsa a Máté-evangélium végén olvasható: „tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelve őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19). Az Eucharisztia alapítását az utolsó vacsora elbeszélései és Pál apostol első korinthusi levele őrzik (Mt 26,26–29; Mk 14,22–25; Lk 22,19–20; 1Kor 11,23–26). A bűnbocsátó hatalom átadását János evangéliuma köti a feltámadt Krisztushoz (Jn 20,22–23), a betegekért mondott ima és olajkenet pedig Jakab levelében jelenik meg (Jak 5,14–15). A kézrátétel gyakorlata az Apostolok cselekedeteiben és a pásztori levelekben is szerepel.

Az Újszövetség nem használja a későbbi skolasztikus „hét szentség” rendszerét. Olyan alapvető szentségi motívumokat tartalmaz azonban, amelyekre a későbbi teológia épített: a látható jel, az isteni ígéret, a közösségi cselekmény, a bűnbocsánat, az újjászületés, a Szentlélek ajándéka és Krisztussal való közösség.

Ókeresztény kor és egyházatyák

Az ókeresztény korban a keresztség, az Eucharisztia, a bűnbánat és a kézrátétel jelentős liturgikus és kateketikai szerepet kapott. Az egyházatyák gyakran a „misztérium” és a „jel” nyelvén beszéltek ezekről. Szent Ambrus, Szent Jeromos és Ágoston a sacramentum szót többféle értelemben használták: jelölhetett hittitkot, szent jelet vagy olyan liturgikus cselekményt, amelyben Isten kegyelme működik.