A Sáhnáme, (perzsa nyelven:شاهنامه átírásokban: Šāhnāmeh, Shahnama, Šahname, Shaahnaameh, Şahname) azaz a Királyok Könyve költői epikus mű, amelyet Firdauszí perzsa költő írt kb. 977 és 1010 között, körülbelül 50 000 kétsoros versben. A Sáhnáme a világ egyik leghosszabb epikus verse. Elsősorban a Perzsa Birodalom mitikus, és bizonyos mértékig történelmi múltját mutatja be a világ teremtésétől egészen Irán 7. századi arab hódításáig. A modern Irán, Azerbajdzsán, Afganisztán és a perzsa kultúra által befolyásolt nagyobb régió (például Grúzia, Örményország, Törökország és Dagesztán) ünnepelt nemzeti költeménye. A mű központi jelentőséggel bír a perzsa kultúrában és a perzsa nyelvben, és mint irodalmi remekmű meghatározó Irán etnikai-nemzeti kulturális identitásában. Fontos a zoroasztrizmus kortárs hívei számára is, mivel nyomon követi a vallás kezdete és az utolsó perzsa szászánida uralkodó halála közötti történelmi kapcsolatokat a muszlim hódításig, amely véget vetett az iráni zoroasztriánusok befolyásának. Zarathustra követőinek könyve, az Aveszta tartalmazhatott az iráni hősökről olyan legendákat, amelyeket Firdauszí is feldolgozott.
Mondaanyagát még a Szászánidák idejében jegyezték fel. Költői feldolgozásukra számos kísérlet történt. A nagy nemzeti mű megalkotására először egy Dakíkí (935?–976?) nevű költő kapott megbízást. Őt azonban korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Csupán 1000 verspárig (2000 sorig) jutott el.
Félbemaradt művét Firdauszí (934–1027) folytatta tovább. Tiszteletben tartotta Dakíkí hagyatékát: töredékét beolvasztotta eposzába, és formai téren is követte elődjét. Kb. 977-től, több mint 30 évig dolgozott a hatalmas művön. Már elmúlt 70 éves, amikor 1010-ben befejezte.
Az egyes mondák csak lazán függenek össze egymással, de végighúzódik rajtuk Irán (Perzsia) ősi harca a nomád türk népek hazájával, Túránnal, egyúttal körképet adnak a térség több évezredes mítoszairól, helyenként történetéről. Iszkandar mondakörében a hódító Nagy Sándort ismerhetjük fel, legnagyobb hőse Rusztem, akinek meséje több önálló mondának is keretet ad.
A mű az univerzum létrehozásával kezdődik, később az első iráni királyok uralkodását írja le, akik az emberiség jótevői voltak. Firdauszí több mint ötven uralkodót és uralkodónőt említ művében, akikről eltérő terjedelemben emlékezik meg. Káósz uralkodása – akinek regnálása alatt a vers leghíresebb legendáinak cselekménye játszódik – az általában kilenc kötetes kiadás három kötetére terjed ki. Az eposz jelentős részének etikai vonatkozásai amellett, hogy azok egyfajta krónikák is, morális tükröt tartanak az uralkodóknak, de minden olvasónak is.
Az első királyok megteremtették a közösségi élet különféle elemeit, miközben harcoltak a világot megrontó démonok és a történelem során betörő nomádok ellen. A csaták az eposzban évszázadokat ölelnek föl. Árulás, hősiesség és nemes eszmények költői leírása mellett a mű tartalmaz néhány csodálatos szerelmi történetet, amelyek okán Firdauszít nemcsak a páratlan középperzsa nemzeti eposz alkotójának tartják, hanem a romantikus narratív vers megteremtőjének is. Az utolsó rész a vers nagy részének legendás, mitikus, hősies jellegével szemben történelmibb, és a Szászánida uralkodók tetteiről szó. Ez a rész már a költő életművének kései szakaszához tartozik, amiben számos erkölcsi, politikai és metafizikai tanulság tükröződik.
Az eposzt részleteiben először Fiók Károly, majd Radó Antal fordította magyarra a 19. század végén, az arab hagyományos versmértéket, a mutaqáribot Devecseri Gábor ültette át a legsikeresebben 1959-ben megjelent szemelvényes fordításában.
A mű létrejötte és fogadtatása A királyokról szóló mondák összefoglalására a Szászánida uralkodók is több kísérletet tettek. Már 632–651 között, Jazdagird uralkodása alatt egy Dánisvar nevű helyi uralkodó pehlevi (középperzsa) nyelven állított össze egy gyűjteményt Hvadai-námak (Királyok könyve) címmel. Ez a mitikus Gajómarsztól II. Huszrau szászánida király (590–628) uralkodásáig foglalta össze a királyok történeteit. Ezt arabra 731-ben fordították le Hisám omajjád kalifa (724–743) számára. Eközben megjelentek ennek újperzsa (dari) nyelvű változatai is. Valószínüleg Firdauszí is az Ibn al-Mukaffa vagy Abu al-Balhi által dari nyelven írt szövegeit használta fel művéhez.
A legenda szerint Firdauszí Mahmúd gaznavida szultán megrendelésére és annak támogatásával írta meg művét, azonban a kutatások szerint azt csak 1010 körül ajánlotta fel az uralkodónak, és a munkát saját bevallása szerint is már 975–976-ban elkezdte. Az abbászidák felé forduló új politikai irányvonal miatt az alapvetően szászánida hagyományokat dicsőítő, az iráni múlt hősies alakjait kiemelő mondaanyag szellemisége már nem felelt meg az elvárásoknak, ezért korabeli fogadtatása az udvarnál kudarcra volt ítélve.
Firdauszí harmincöt éven keresztül írta az eposzt, és az akkori legnagyobb befolyású török kormányzónak, a gaznavida Mahmúdnak ajánlotta, aki Közép-Ázsiában hatalmas területet birtokolt Horaszán tartományban, Afganisztánban és Észak-Indiában. Mint a kutatók megjegyezték, Firdauszí eredetileg azt tervezte, hogy művét az egyik számánida uralkodó oltalmába helyezi, akik az arab invázió óta Irán első őslakos iráni uralkodói.Firuza Abdullacva és Charles Mclvillc, A Perzsa Királyok könyve: Ibrahim Sultan „Shahnama” (Oxford: Rodleian l.ibrary, 2008), 17. o. Mire azonban a vers elkészült, a számánidák hatalma gyengült és a gaznai Mahmúd került hatalomra. Mivel a türkök a műben főként negatív ábrázolással szerepelnek, nem volt meglepő, hogy Mahmúd a kívántnál kevesebbet fizetett Firdauszínak a munkájáért, ennek ellenére támogatta a költőt, mivel felismerte Firdauszí teljesítményének jelentőségét.
Bár Firdauszí hithű muzulmán volt és a Bujidákéhoz hasonló nacionalista érzelmeit kombinálta síita szimpátiával; művében nem tett kísérletet a Korán kozmológiájának beillesztésére, de még a perzsa legendák kronológiáját sem egyeztette a Korán időrendjével, ezeket figyelmen kívül hagyva a perzsa teremtési mítoszokat helyezte a középpontba.
Firdauszí a mű kezdeti, mitikus korszakokat tárgyaló szakaszában feltehetőleg a szájhagyományt dolgozta föl,Davis, D., 1996. The Problem of Ferdowsî's Sources. Journal of the American Oriental Society, 116(1), p.48. a későbbi korszakokról írásos forrásanyag is rendelkezésére állt, bár ezek többsége mára nem lelhető föl. Iszkandar (Nagy Sándor) színre lépésétől kezdve az írásos forrásanyag dominált, amelyek némelyike máig fönnmaradt. A Gusztápsz király alatt megjelenő zoroasztrizmussal foglalkozó anyagot Dakiki írta, ennek szerkezetét Firdauszí átvette.
A történetről és néhány szereplőről Az eposz színtere Irán, bár az mint földrajzi kifejezés a Sáhnáméban jelentősen eltér egy konkrétan meghatározott régiótól. Egy homályosan körülhatárolt területről van szó, amelynek jellemzője, hogy egyetlen király irányítja földi helytartóin keresztül. A mai Irán egy modern nemzetállam, amely egy 19. századi ideológiára épül, és amely a nyelvet a nemzet legmeghatározóbb jellemzőjének tekinti, míg a Sáhnáme Iránja a hódítások és veszteségek következtében instabil és változó földrajzi fogalom.
A mű nem időrendi áttekintésben meséli el Irán történelmét, de fellelhető egy általános mozgás az időben. A karakternek egy része több száz évig él (csakúgy, mint a Biblia néhány szereplője), de többségük normális élettartammal rendelkezik. Számtalan uralkodó, hős, jó és gonosz karakter története kavarog az elbeszélés során, az egyetlen maradandó kép maga a színhely, a középkori Irán képe. A múló idő emlékeztet a halál és a veszteség tragédiájára, de új reményt is hoz. A teremtés első ciklusában a gonosz külső ellenfél, egy démon, azaz az ördög. A második ciklusban családi viszályok és a gonoszság megjelenését látjuk az emberi természetben. Firédún fiainak viszálya, a testvérgyilkosság, majd megölt öccsük fiának bosszúja évszázadokra meghatározza a térség politikai viszonyait és véres háborúkat generál Irán szerte. Később a történetek személyesebbé válnak, az emberi természet jellegét, lélektani oldalát boncolgatják, sőt megjelenik egy Phaedra-szerű történet Kaj Kavuszról, a feleségéről, Szudábéről, valamint mostohafiáról, Szijávusról, akibe szerelmes a mostohaanyja, de a fiú elutasítja őt. A következő ciklusban minden szereplő antipatikus, önző és gonosz. Ez a része az eposznak összességében sötétebb, mint a többi történet, amelyek többségének van valamilyen kifutása, tanulsága és katarzisa. Ez a hangvételi változás két dolgot tükrözhet: a perzsák arabok általi meghódítását és a perzsa zoroasztrianizmus utolsó napjait.
A régi iráni hősök történetei már valószínűleg az Aveszta első változataiban is megjelennek, de később ezeket a papság kigyomlálhatta. A zoroasztriánusok nézete az ember választási képességéről ellentmondásba került az iszlám tanításával, a sors eleve elrendeltségének tanával. Balszerencse és katasztrófák között csak a mű számos férfi és női alakjának egyedi megjelenésében fedezhető fel Zoroaszter eredeti nézete az emberi választásról, ezekben a jellemekben hangsúlyozza az emberi szabad akarat fontosságát. Firdauszínál a szereplők jelleme összetett, egyik sem archetípus. A legjobb karaktereknek is vannak rossz tulajdonságai, a legrosszabbaknak pedig emberi pillanatai.
Rusztem, az eposz főhőse a mű központi alakja, aki a sokszor uralkodásra alkalmatlan királyokat védi, de nem tör hatalmukra, noha erejénél fogva megtehetné. Rusztem annak a ritka hősnek a perzsa megfelelője, aki kötelességét kizárólag belső elhivatottságból teljesíti. Páratlan bajnok, egyik sahot szolgálja a másik után, de a hatalom megszerzésének vágya nem tölti el. Ez igaz rá még akkor is, amikor lázadásra buzdítják a király ellen. Rusztem a jó meggyőződéses védelmezője a gonosz ellen (ez zoroasztriánus nézőpont), lázadás helyett megpróbálja királyait a helyes úton tartani, uralkodói egyszerre függnek és félnek tőle. Néha a királyok meggondolatlan katonai hódításokba kezdenek, amelyekben Rusztemnek segítenie kell őket. Ezek a sahok hiúak és gyakran ostobák, de Rusztem sem hibátlan. Hiú ő is és sértődős. Habzsolja az életet, de nem veszti szeme elől fő kötelességét, királya hű szolgálatát. A Sáhnáme népszerű történetei, a hősi mesék mellett a műben románcok, komikus epizódok és lenyűgöző karaktertanulmányok is találhatók. A románcok közül a legkiforrottabbak a szászánida korszak, a független Perzsia utolsó korszakából származnak.
A feldolgozott legendák nem mentesek a politikai áthallásoktól sem. Egy iráni számára kiemelkedő jelentőségű történet Kava kovács lázadása. A gonosz és szörnyű királynak, Zahnak kígyók nőttek ki a vállából, amelyeket naponta alattvalói fiataljainak vérével kell táplálni. Amikor a helyzet elviselhetetlenné válik, egy közönséges kovács felkelést szervez a szörnyű király megbuktatására. Ez a mese Reza Pahlavi uralkodásának vége felé nagyon népszerű volt, hiszen összecsengett azzal, hogy a népnek joga van fellázadni az "igazságtalan" király ellen. Később azonban, akik megpróbálták feléleszteni ezt a történetet egy még szörnyűbb diktátor, Khomeini ajatollah uralkodása idején, azok börtönbe kerültek. Abban a közegben ez a mese már nem működött.
A Sáhnáme perzsa tudósai összehasonlították Firdaúszít Shakespeare-rel és számtalan hasonlóságot találtak; műveikben mindkét szerző együttérzést mutat a szegények és az elesettek iránt, mindkét szerzőnél fellelhető a társadalmi igazságosság iránti igény, a zsarnok uralkodók bátor és hangos elítélése, megtalálhatjuk mindkettőnél az önzetlenség és az idealizmus dicséretét. A konzervatív földbirtokos Firdaúszí és a középosztálybeli városi ember, Shakespeare is osztotta az uralkodói legitimitás értékeit, irtózott az anarchiától, félt az eretnekségtől.