Pieter Cornelis Mondriaan, 1912-től Piet Mondrian (Amersfoort, 1872. március 7. – New York, 1944. február 1.) holland festő, a geometrikus absztrakció képviselője, a Theo van Doesburg által alapított De Stijl művészcsoport fontos tagja. A posztimpresszionizmus szellemében indult, majd megismerkedett a kubizmussal, és ezután a tárgyi világ plasztikai jellé absztrahálása foglalkoztatta.
Életpályája Ifjú kora right|250px|thumb|Piet Mondrian gyermekkorának színhelye Az Északi-tenger és a német határ között félúton fekvő kisvárosban, Amersfoort-ban született. Apja, a hágai származású Pieter Cornelis Mondriaan, a szigorú, mélyen vallásos kálvinista tanító már-már zsarnoki keménységgel irányította családját, amely parókakészítő, kereskedő, prédikátor-tanító ősökkel dicsekedhetett, múltjával és jelenével, puritán, szélsőségektől mentes életével tökéletesen példázta a holland eszményeket. Anyja a szintén hágai Johanna Cristina Kok volt.
Mondrian szüleivel 1880-ban Winterswijkbe költözött, ahol a család legkisebb, egyben ötödik gyermeke, Carel világra jött. Winterswijkben születtek Mondrian első rajzai is, amelyek az iskolában rendezett vallási ünnepekre készültek és biblikus jeleneteket ábrázoltak.
Tizennégy éves volt, amikor kijelentette, hogy festő akar lenni. Apja ellenezte döntését, és ragaszkodott ahhoz, hogy fiából is tanító váljék, és ne csak a neve, de hivatása is gyermekére szálljon. Mondrian még túl fiatal volt, nem szegülhetett szembe a családi akarattal, de megőrizve valamit elhatározásából, 1889-ben rajztanítói oklevelet szerzett. 1892-ben magasabb fokú rajztanári képesítést szerzett, rövid ideig tanított is, bár semmi ambíciót nem érzett a pálya iránt. Tanári okleveleit azonban élete végéig megőrizte, egyik legjobb monográfusa és barátja, Michel Seuphor szerint azért, hogy ha sor kerül rá, bizonyíthassa: akadémikus modorban is tud festeni.
Az első, bár igen rövid ideig tartó, és nem is túlságosan mély hatást, amely festői tanulmányait befolyásolta, apai nagybátyjától, Frits Mondriaantól kapta. A nagybácsi a 19. századi holland festészet egyik jelentős alakjának, Willem Marisnak volt tanítványa, és nyaranta gyakori vendég lévén Winterswijk-ben, a tájképfestés rejtelmeibe igyekezett bevezetni unokaöccsét. A két ember között semmiféle szellemi rokonság sem lehetett, de talán még a legcsekélyebb megértés is hiányzott. Ezt példázza, hogy Frits Mondriaan később, 1909-ben újságközleményben tartotta szükségesnek leszögezni: Piet Mondrian művészetéhez semmi köze sincs.
1892-ben szakított Winterswijkkel, tanári állásával, és Amszterdamba ment a Képzőművészeti Főiskolára. Apja most sem értett egyet döntésével, Mondrian azonban ragaszkodott elhatározásához. Élete vége felé, egy amerikai újságírónak adott nyilatkozatában így emlékezett: „Amikor világossá vált, hogy életemet a művészetnek akarom szentelni, apám megpróbált elbátortalanítani. Nem volt annyi pénze, hogy fedezhesse tanulmányaim költségeit, s azt akarta, vállaljak állást. Én azonban kitartottam művészi ambícióim mellett, ami erősen elszomorította apámat.”
Alkotói kora és a beérkezés 1892-ben beiratkozott az amsterdami Képzőművészeti Akadémiára. 1909-ben Kiállított a Stedelijk Múzeumban Jan Sluijters, Cornelis Spoor, Jan Toorop társaságában. Érdeklődött a teozófia iránt.
1910-ben a Teozófiai Társulat tagjaként kiállított a Szt. Lukács céh kiállítótermében a luministák kiállításán. 1911-ben részt vett a Moderne Kunstkring (=Modern Művészkör) alapításában és kiállításain, majd Párizsba utazott, ahol Conrad Kickert műtermében alkotott. 1912–13-ban kubista hatás érvényesült festészetében.
1914-ben visszatért Hollandiába, a világháború kitörése miatt, 1919-ig ott élt. Ebből az időszakból Móló és óceán c. sorozata a mólóhoz és a parthoz verődő hullámok ritmikus mozgását érzékelteti; ez a sorozat Mondrian utolsó olyan munkáit tartalmazta, amelyeknél még konkrét természeti jelenségből indult ki. A formai kifejezés vízszintes és függőleges egyenesekre korlátozása már a De Stijl képi eszköztárának alakulását jelzi.
1915–16-ban találkozott Theo van Doesburggal, Larenbe költözött, ahol barátságot kötött Schoenmaekers filozófussal és Bart van der Leckkel. Schoenmaekers – a teozófia lelkes híve – két könyvet jelentetett meg ekkoriban A világ új képe (1915) és A képi matematika (1916) címmel, melyek döntő hatást gyakorolnak Mondrian neoplaszticizmusára. Schoenmaekers a teozófia tanából vette át azt a gondolatot, hogy a valóság lényege ellentétes erők sorozataként kifejezhető, és hangsúlyozta a függőleges és vízszintes egyenesek, valamint az alapszínek fontosságát. Azt állítja, hogy a világ új képe kontrollálhatóan pontos, értelmezi a valóságot, egzakt szépséget nyújt. Van Doesburg bátorítására Mondrian teoretikus rendszerét írásba foglalta.
1917 Részt vett a De Stijl csoport és folyóirat létrehozásában, cikksorozatot indított a lapban Neoplaszticizmus a festészetben címmel. Schoenmaekers és más teozófusok hatására Mondrian a neoplaszticizmust, mint az univerzum alapstruktúráját alkotó ellentétes erők kiegyenlítését definiálta. E kettősség feloldásával a neoplaszticista alkotások tökéletes harmóniát sugároznak, abszolút, egyetemes értékeket fejeznek ki. Az abszolút harmónia a kiegyenlített viszonylatok konstrukciójában jut érvényre... „a színes négyszögű síkok és függőleges-vízszintes egyenesek helyzete, mérete és képi értéke által.”
Bart van der Leck hatására váltak színessé Mondrian négyszögű síkjai, főként az alapszínárnyalatokat vette át tőle. Mondrian és Theo van Doesburg eljutott a tökéletesen nonfiguratív képekhez, ahol a formák nem a természeti tárgyak absztrakciói.
1918–19-ben festette első rombusz kompozícióit és következetesen használta a vízszintes és függőleges egyeneseket, mint a festmény alapvető szerkezeti elemeit. 1919-ben visszatért Párizsba. 1920-ban Párizsban Le néo-plasticisme című írását Leonce Rosenberg jelentette meg. Mondrian a műtermét neoplaszticista belső térként fogta fel és ennek szellemében rendezte el a bútorokat és a színes négyszögű síkokat a falakon. 1921-től képein kizárólag tiszta alapszíneket (vörös, sárga, kék) és fekete, fehér, szürke színeket használ. Így elérkezik kiforrott, érett stílusához: fehér alapon négyszögű síkok fekete egyenesekkel elválasztva egymástól – ez jellemzi ekkor készült festményeit.
1925-ben a Bauhaus könyvsorozatában Le néo-plasticisme írása német nyelven, Neue Gestaltung címmel jelent meg. Kilépett a De Stijl csoportból, mert nem értett egyet Van Doesburg elementarizmus elméletével. right|250px|thumb|Emléktábla születési helyén 1929-ben tagja lett a párizsi Cercle et Carré csoportnak. 1931-ben csatlakozott az Abstraction-Création csoporthoz. 1938-ban áttelepült Londonba. 1940. októberben New Yorkba érkezett, ahol a művészeti élet centrumába került. Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. 1944. februárban New Yorkban érte a halál.
Mondrian és a művészet – összefoglaló
„Gyűlölök mindent – mondja Theo van Doesburg –, ami temperamentum, ihletettség, szent tűz, és a zsenialitás egyéb hasonló kellékeit, amelyek elleplezik az értelem tisztátalanságát.” Mondhatta volna ugyanezt Mondrian is, bár saját alkotásaiban, sőt még írásaiban is felvillan a szent tűznek nem egy gyújtó szikrája. Minden egyes művében és alkotó munkája teljes egészében tagadhatatlanul megmutatkozik összhangra, intenzitásra, pontosságra és egyensúlyra irányuló szenvedélyes és állhatatos törekvése. Mondrian humanista volt, és hitt abban, hogy az új, konstruktivista művészet, melynek ő volt az előfutára, megteremti „a mélységesen emberi, gazdag szépséget”, de újfajta szépséget.
„A nonfiguratív művészet véget vet a régi művészeti kultúrának, ezért most már biztosabban tekinthetjük át és ítélhetjük meg az egész művészeti kultúrát. Mi magunk jelenleg ennek a kultúrának fordulópontján állunk: az egyéni, speciális formák kultúrája végéhez közeledik, és kezdetét veszi a határozott viszonylatok kultúrája.” Az ihletett látomásnak kissé száraz megfogalmazása ez, de idézzük emlékezetünkbe dr. Georg Schmidt találó megállapítását, amely szerint „Mondrian művészete […] rácáfol Mondrian elméleteire. Festményei formai kísérletezéseknél lényegesen többek, ugyanolyan szellemi teljesítmények, mint bármely más igazi műalkotás. Egy Mondrian-festmény a Mondrian szellemében megtervezett ház szobájának falán, sőt itt inkább, mint másutt, alapvetően más, magasabb színvonalat képvisel minden egyéb anyagi használatra szánt tárgynál. Egy szellemi tartalom vagy magatartás legfenségesebb kifejezője, a fegyelem és szabadság közötti egyensúly megtestesítője, az egyensúlyban az alapvető ellentétek megtestesítője, és ezek az ellentétek nem kevésbé szellemiek, mint testiek. Az a szellemi energia, amelyet Mondrian befektetett művészetébe, szellemileg és érzékileg egyaránt minden festményéből minden időkben sugározni fog.”
A De Stijl első éveiben élénk művészi párbeszéd folyt a tagság körében. Ennek Piet Mondrian is aktív részese volt. Állandó levelezésben állt Theo van Doesburggal, elméleti, filozófiai és művészeti kérdésekről cseréltek eszmét. Az egyes De Stijl művészekkel konkrét művészeti kérdéseket vitatott meg. Huszárral(?) például a képsík felosztásáról, Bart van der Leck-kel a négyszögű geometrikus forma használatáról, Georges Vantongerloo-val a színekről, Oud-dal az építészetről levelezett. Ezek a párbeszédek természetesen az ő festészetét is gazdagították. Ugyanakkor Mondrian mindig is kívülálló maradt. Művészetelméleti rendszere – eltérően a többi De Stijl festőtől – elsősorban a késő XIX századi ezoterikus filozófiákra, különösen a teozófiára épült. A neoplaszticista építészet közeli megvalósulási lehetőségeit például azért vetette el, mert hitt a teozófia evolúcióelméletében: a dolgokat nem lehet megtörténésre kényszeríteni. Minden csakis a maga idejében történik meg. Mondrian szerint még nem jött el az ideje az építészet és festészet integrációjának.
Mondrian nem sokkal az amszterdami képzőművészeti akadémia elvégzése után kezdett érdeklődni a teozófia iránt a századforduló körül. 1909-ben pedig a Teozófiai Társaság tagja lett. Ekkor készült művei, köztük a jól ismert Evolúció triptichon, 1911) direkt módon kapcsolódtak ehhez a filozófiához. Később a teozófia hatása sokkal rejtettebb módon nyilvánult meg, nehezebben volt észrevehető.
A francia kubizmus megismerésével Mondrian eltávolodott a hagyományos teozofista szimbolizmustól. Létrehozta függőleges és vízszintes egyenesekre, a vörös, sárga, kék és szürke, fehér, fekete síkokra épülő rendszerét, amely megfelelőnek tűnt számára a feszültségekkel terhes, de ugyanakkor harmonikus viszonyrend kifejezésére az anyag és szellem egységében.
Érthető, hogy Mondrian „konzervatívabb” volt kollégáinál, és 1917-ben már kész rendszerrel állt elő. 1872-ben született; több mint tíz évvel volt idősebb a többieknél. Munkássága a kilencvenes évek elején kezdődött, 1917-ben már sok mindenen túl volt. Festészetében az impresszionizmustól a divizionizmuson keresztül a kubizmusig és tovább, az absztrakcióig jutott el. Filozófiai nézetei is elrendeződtek, a De Stijl alapításakor már többé-kevésbé befejezett egészet alkottak.
Az első világháború kitörése előtt Párizsban vázlatkönyveibe jegyezgette gondolatait. Feldolgozásukra azonban csak később, 1914 és 1917 között Hollandiában került sor. Először a De Stijl első számaiban cikksorozat formájában adta közre őket Neoplaszticizmus a festészetben (Die Nieuwe Beelding in de Schilderkunst) címmel. Jegyzetein és megjelent írásain kívül kiterjedt levelezése is fontos forrást jelent. Egy-egy levélben olyan kérdéseket tárgyal részletesen, amelyek megjelent tanulmányaiban csak utalásszerűen vannak jelen. Ilyen például a művészi lét kérdése.