Hadísz Eredeti arab alak الحديث / أحاديث Tudományos átírás al-ḥadīth / aḥādīth Magyaros átírás hadísz / hadíszok Műfaj vallási hagyományjelentés, prófétai és korai muszlim tradíció Fő elemei isznád vagy szanad; matn Fő funkciója a szunna, az iszlám jog, rítus és teológiai érvelés egyik alapforrása Kialakulásának fő korszaka 7–9. század; kanonizáció főként a 9–10. századtól Fő szunnita gyűjtemények Szahíh al-Buhári, Szahíh Muslim, Szunan Abi Dáúd, Dzsámi at-Tirmidzi, Szunan an-Naszái, Szunan Ibn Mádzsa Fő síita gyűjtemények al-Káfi, Man lá jahduruhu al-fakih, Tahdzíb al-ahkám, al-Isztibszár
A hadísz (arab: الحديث, többes száma: أحاديث) az iszlám hagyományirodalom egyik alapvető műfaja. Egy hadísz rendszerint olyan rövid közlés vagy elbeszélés, amely Mohamednek (kb. 570–632) tulajdonított mondást, cselekedetet vagy hallgatólagos jóváhagyást tartalmaz. Tágabb értelemben a hadíszirodalom a próféta társaihoz, az első muszlim nemzedékek tekintélyes alakjaihoz, a síita hagyományban pedig az imámokhoz kapcsolt közléseket is magában foglalhatja.
A hadíszok a legtöbb muszlim irányzatban a szunna, vagyis a normatív prófétai példa megismerésének legfontosabb forrásai. A hagyományos szunnita felfogás szerint a Korán után a hadíszok képezik az iszlám jog, rítus, erkölcstan, teológiai érvelés és mindennapi vallásgyakorlat egyik legfontosabb alapját. A Korán például előírja az imát, az alamizsnát vagy a böjtöt, de ezek részletes gyakorlati szabályait a muszlim jogi hagyomány nagyrészt hadíszokból és a szunnából vezeti le.
A legfontosabb szunnita hadíszgyűjtemények Mohamed halála után mintegy másfél-két és fél évszázaddal nyerték el ismert könyvformájukat. A hadíszok történeti értelmezése ezért vitatott. A klasszikus muszlim vallástudomány a hadíszokat a továbbadási láncok, a közlők megbízhatósága és bizonyos esetekben a szöveg tartalma alapján osztályozta. A 19–21. századi történeti-filológiai kutatás ezzel szemben azt vizsgálja, hogy a fennmaradt hagyományok milyen mértékben vezethetők vissza a 7. századi Arábiába, illetve milyen mértékben tükrözik a 8–9. századi muszlim közösségek jogi, teológiai, politikai és társadalmi vitáit.
Összehasonlító vallástörténeti szempontból a hadíszok részben a keresztény evangéliumi Jézus-mondásokhoz, részben a rabbinikus irodalomhoz, részben pedig a késő ókori jogi és tanítói hagyományokhoz hasonlíthatók. A hasonlat nem tartalmi azonosságot jelent, hanem forrástörténeti problémát: a kutatás minden ilyen korpusznál azt vizsgálja, hogy a közösségi emlékezet, a tanítói láncok, a szövegváltozatok, az intézményi tekintély és a későbbi viták miként formálták a fennmaradt hagyományanyagot.
Fogalma és szerkezete
Az arab hadísz szó alapjelentése „közlés”, „hír”, „elbeszélés” vagy „új dolog”. Technikai vallástudományi értelemben a hadísz olyan hagyományjelentés, amely a prófétának tulajdonított kijelentést, cselekedetet vagy jóváhagyást közvetít. Egy hadísz tipikus szerkezete két fő részből áll: az isznádból vagy szanadból (arab: إسناد, سند), vagyis a továbbadók láncolatából, és a matnból (arab: متن), vagyis magából a közlés szövegéből.
+ Egy hadísz sematikus szerkezete Elem Funkció Példa Isznád vagy szanad A továbbadók láncolata, amely a közlést korábbi tekintélyekhez kapcsolja. „A közölte B-től, aki C-től hallotta, aki D-től vette át…” Matn A tényleges tartalmi rész: mondás, elbeszélés, jogi állítás vagy erkölcsi tanítás. „…hogy a próféta ezt mondta: …”
Egy hadísz teljes formája ezért gyakran így írható le: „X közölte Y-tól, aki Z-től hallotta, hogy Mohamed ezt mondta vagy tette.” Az isznád a közlés eredetére vonatkozó tekintélyi szerkezetet adja meg, a matn pedig azt a szöveget, amelyet a hagyomány át akar örökíteni.
A hadísz nem azonos teljesen a szunnával. A szunna eredetileg követendő gyakorlatot, utat vagy normatív mintát jelent. A klasszikus szunnita iszlámban a szunna fokozatosan egyre inkább Mohamed normatív példájával azonosult, ennek fő írásos forrásává pedig a hadísz vált. A korai iszlám jogtörténetben azonban a szunna fogalma nem mindig kizárólag prófétai hagyományt jelentett: helyi jogi gyakorlatokat, medinai vagy iraki iskolai hagyományokat, illetve a korai közösség normáit is jelölhette.
A szunnita irodalomban a hadíszok legfontosabb tárgya Mohamed. A síita hagyományban a prófétai hagyományok mellett az imámoknak tulajdonított mondások és cselekedetek is kiemelt tekintéllyel bírnak. Emiatt a „hadísz” fogalma a síita vallástudományban szélesebb tekintélyi kört fedhet le, mint a klasszikus szunnita használatban. A síita hadíszkritika számos szunnita láncolatot azért kezel fenntartással, mert a lánc elején álló egyes prófétai társakat politikai-teológiai okokból nem tekint megbízható közvetítőnek, különösen az Alihoz és az imámokhoz való viszony összefüggésében.
Kapcsolódó műfajok
A hadísz a korai iszlám hagyományirodalom egyik műfaja, de nem azonos a többi korai muszlim elbeszélő és tudományos műfajjal. A műfajok közötti határok nem mindig élesek: egy prófétai mondás szerepelhet hadíszgyűjteményben, Korán-magyarázatban, jogi értekezésben vagy Mohamed-életrajzban is.
+ Kapcsolódó korai iszlám műfajok Műfaj Arab név Fő tartalom Kapcsolata a hadísszal Életrajz szíra Mohamed életének narratív elbeszélése. Gyakran hadíszszerű hagyományokból és prófétai életrajzi beszámolókból épül fel. Hadjárattörténet magázi Mohamed hadjáratairól és a korai közösség katonai eseményeiről szóló elbeszélések. Sok esetben azonos vagy rokon hagyományanyagból dolgozik, mint a hadíszgyűjtemények. Koránmagyarázat tafszír A Korán verseinek értelmezése. Gyakran hadíszokat használ az egyes versek alkalmi hátterének vagy jelentésének magyarázatára. Történetírás táríh Egyetemes vagy iszlám történeti elbeszélés. A korai történetírók sokszor isznádos hagyományokat illesztettek történeti narratívába.
A modern kutatás az egyes könyveken túl a hagyományvariánsok teljes hálózatát is vizsgálja: ugyanaz a történet vagy mondás eltérő láncokkal, rövidebb vagy hosszabb szöveggel, más jogi vagy teológiai hangsúllyal maradhatott fenn.
Történeti háttér és korai továbbadás
Mohamed halála után a muszlim közösségnek számos olyan kérdéssel kellett szembenéznie, amelyekre a Korán nem adott részletes szabályozást. Ilyenek voltak például az imarend pontos formái, a házassági és öröklési szabályok részletei, a büntetőjogi kérdések, a kereskedelmi ügyletek, a hadviselés, a közösségi vezetés vagy a nem muszlimokkal való viszony szabályozása.
A korai közösségben Mohamed emlékezete vallási és jogi tekintélyként működött. Ha egy kérdésben ismert volt olyan hagyomány, amely szerint a próféta valamit mondott, tett vagy jóváhagyott, az a későbbi jogi és teológiai érvelésben nagy súlyt kaphatott. A hadíszok ezért nemcsak jámbor történetek voltak, hanem normatív szövegek: olyan elbeszélések, amelyek jogi, rituális vagy erkölcsi következményekkel járhattak.
A hadíszok továbbadása kezdetben erősen szóbeli jellegű volt, de nem kizárólag szóbeli. A korai iszlám kultúrában az emlékezet, a tanítói lánc, a nyilvános felolvasás és az írás együtt működött. A hagyományos beszámolók szerint egyesek óvatosak voltak a prófétai mondások írásba foglalásával kapcsolatban, részben azért, mert a Koránt mint kinyilatkoztatott szöveget el akarták különíteni más közlésektől. Ugyanakkor korai jegyzetek, tanítványi feljegyzések és részleges gyűjtemények is léteztek. Az szóbeliség és írásbeliség ezért nem egymást kizáró kategória: a tanítás, felolvasás, diktálás, jegyzetelés és későbbi szerkesztés egyazon tudósi kultúra részei voltak.
A 7–8. századi iszlám világ gyors politikai és társadalmi átalakulása kedvezett a hagyományanyag növekedésének. Az Omajjád- és Abbászida-korban a jogi iskolák, teológiai irányzatok, városi tudóskörök és felekezeti csoportok gyakran prófétai vagy korai tekintélyekhez kapcsolt hagyományokkal igazolták álláspontjukat. A hadísz ebben a környezetben egyszerre volt vallási emlékezet, jogi precedens, közösségi identitásképző eszköz és tekintélyi érv.
Gyűjtés és kodifikáció
A hadíszok nagyobb gyűjteményekbe rendezése főként a 8–9. században gyorsult fel. A folyamat nem egyetlen központi döntéssel történt, hanem több város, iskola és tudósi hálózat munkájának eredménye volt. A hadíszgyűjtők utaztak, tanítóktól hallgattak hagyományokat, összevetették a láncolatokat, és saját szempontjaik szerint rendezték az anyagot.
A korai gyűjtemények közé tartozik Málik ibn Anasz medinai jogtudós műve, a Muvatta, amely jogi hagyományokat, medinai gyakorlatokat és prófétai, illetve nem prófétai közléseket is tartalmaz. A 9. században jelentek meg azok a szunnita gyűjtemények, amelyek később különösen nagy tekintélyre tettek szert.
A szunnita hagyományban a legismertebb hat gyűjteményt gyakran a hat könyvnek nevezik (arab: al-kutub asz-szitta). A táblázatban szereplő dátumok azt is érzékeltetik, hogy a kanonikus szunnita gyűjtemények szerzői több mint másfél-két évszázaddal Mohamed halála után éltek.
+ A hat legismertebb szunnita hadíszgyűjtemény Gyűjtemény Szerző Halálozási dátum Származási vagy működési közeg Megjegyzés Szahíh al-Buhári al-Buhári 256 AH / 870 Buhara; tágabb keleti iszlám tudóshálózat A szunnita hagyomány egyik legtekintélyesebb gyűjteménye. Szahíh Muslim Muslim ibn al-Haddzsádzs 261 AH / 875 Nísápúr al-Buhári művével együtt „a két hiteles gyűjteményként” említik. Szunan Abi Dáúd Abu Dáúd asz-Szidzsisztáni 275 AH / 889 Szidzsisztán; Bászra, Bagdad és más központok Főként jogi hadíszokat tartalmazó gyűjtemény. Dzsámi at-Tirmidzi / Szunan at-Tirmidzi at-Tirmidzi 279 AH / 892 Termez A hadíszok minősítéséről és jogi használatáról is közöl megjegyzéseket. Szunan Ibn Mádzsa Ibn Mádzsa 273 AH / 887 Kazvin A hat könyv részeként később vált általánosan elfogadottá. Szunan an-Naszái an-Naszái 303 AH / 915 Naszá; Egyiptom és Szíria A szunnita hagyományban nagy tekintélyű szunan-gyűjtemény.
A szunnita felfogásban al-Buhári és Muslim gyűjteménye a legnagyobb tekintélyű. A „hiteles” megjelölés ezekben az esetekben belső hadísztudományi kategóriát jelent: azt, hogy a szerkesztők és a későbbi hagyomány szerint a közlések megfelelnek bizonyos isznád- és megbízhatósági feltételeknek. Ez nem azonos azzal, hogy minden egyes hadísz modern történeti értelemben közvetlenül visszavezethető Mohamedhez.
A hadíszok számával kapcsolatban a hagyományos életrajzi irodalom gyakran igen nagy számokat közöl. Al-Buháriról például azt tartják, hogy több százezer hagyományt ismert vagy vizsgált, és ezek közül válogatta ki a gyűjteményébe kerülő anyagot. Az ilyen számadatok gyakran nem önálló szövegeket, hanem láncolati változatokat, ismétléseket, töredékeket vagy hagyományvariánsokat is tartalmaznak.
A síita iszlámban más gyűjtemények váltak meghatározóvá. A tizenkét imámos síita hagyomány legfontosabb négy könyve a következő:
+ A tizenkét imámos síita hagyomány négy fő hadíszgyűjteménye Gyűjtemény Szerző Halálozási dátum Megjegyzés al-Káfi al-Kulajni 329 AH / 941 A tizenkét imámos síita hagyomány egyik legfontosabb gyűjteménye. Man lá jahduruhu al-fakih Ibn Bábavajh, más néven asz-Szadúk 381 AH / 991 Jogi és gyakorlati vallási kérdésekre összpontosító gyűjtemény. Tahdzíb al-ahkám at-Túszi 460 AH / 1067 A síita jogi hagyomány egyik meghatározó forrása. al-Isztibszár at-Túszi 460 AH / 1067 Ellentmondó hagyományok jogi összehangolására is törekvő mű.
A síita hadíszokban az imámok központi szerepet játszanak. A síita hagyomány szerint az imámok különleges vallási tekintéllyel bírtak, ezért a nekik tulajdonított mondások és döntések jogi és teológiai szempontból is fontosak. A síita hadíszkritika saját továbbadói hálózatokat, saját tekintélyeket és saját osztályozási módszereket alakított ki.
A nők szerepe a hadíszok továbbadásában