Báró Edward Benjamin Britten OM (hivatalos megszólításban Baron Britten vagy Lord Britten), Aldeburgh bárója CH (Lowestoft, Egyesült Királyság, 1913. november 22. – Aldeburgh, Egyesült Királyság, 1976. december 4.) angol zeneszerző, karmester, zongorista.
Zenei tehetsége korán megnyilvánult. Ötévesen kezdett komponálni, első vonósnégyesét kilencévesen írta. Tizennégy éves korában szimfóniát, további vonósnégyeseket, zongoraszonátákat és dalokat írt. Zeneelméletet magánúton, Frank Bridge-től tanult. 1930-ban a Royal College of Music növendéke lett, ahol John Ireland volt a mestere. Első nyomtatásban megjelent műve a Sinfonietta volt (1932). Nagy hatással volt rá W.H. Auden, aki többek közt első operájának, a Paul Bunyannak a szövegkönyvét írta. A háború elől menekülve 1939-től 1942-ig az Egyesült Államokban tartózkodott, ahol megírta Sinfonia da Requiemjét. Opera-zeneszerzőként a Peter Grimes bemutatója után (1945) figyeltek fel rá. 1953-ban II. Erzsébet koronázására írta a Gloriana című operáját. 1947-ben részt vett az Aldeburgh-i Fesztivál megszervezésében, amelyet azóta évente rendeznek. Operahőseinek és dalciklusainak elsődleges ihletője Peter Pears tenorista volt, aki az 1930-as évek végétől szakmai és magánéletében egyaránt központi szerepet játszott.
Pályafutása Fiatalkora Edward Benjamin Britten az angliai Suffolk grófságbeli Lowestoftban született 1913. november 22-én. Apja fogorvos és egyben tehetséges amatőr zenész volt. Anyja énekes, aki éveken át a Lowestofti Kórustársaság titkári teendőit látta el. Benjamin a legfiatalabb volt a Britten család négy gyermeke közül. A zene iránti szeretetét apja nevelésének köszönheti. Érdeklődése és tehetsége korán kibontakozott, és már ötéves korában megpróbálkozott a komponálással. Zongoratanulmányait nyolcévesen kezdte el Ethel Astle helybeli tanárnőnél, két évvel később pedig a norwichi Audrey Alstonnál brácsázni tanult.
Gyermekkorában gyakran elvitték a helyi kórustársaság hangversenyeire valamint a háromévenkénti Norwich-Norfolk Fesztiválra. Az 1924-es fesztiválon hallotta először a neves brit komponistát, Frank Bridge-et, aki saját, Tenger című szvitjét vezényelte. Három évvel később, amikor ismét ellátogatott a fesztiválra, Audrey Alston brácsatanárnő beajánlotta a neves zeneszerzőnek, és ettől kezdve rendszeresen ellátogatott hozzá, sőt vakációit is mellette töltötte tanulással. A szigorú Bridge mellett ismerkedett meg a zeneelmélet alapfogalmaival. Tőle eredeztethető az akkor uralkodó brit zenei stílus elutasítása, hiszen sokkal inkább Bartók Béla és Arnold Schönberg zenéjét kedvelte.
Britten, mire elvégezte tanulmányait suffolki Old Buckenham Hall School fiúiskolában és – tizennégy évesen – bekerült a holti Gresham’s középiskolába, már megírt tíz zongoraszonátát, hat vonósnégyest, három zongoraszvitet, egy oratóriumot, valamint több tucatnyi dalt. Néhány zongoraművet és három dalt később meghangszerelt vonószenekarra.Fiatalkori műveinek anyagát későbbi, érett alkotásaiban is felhasználta. Ebből lett 1934-ben a Simple Symphony (1934). Más dalait, így a Tit for Tat című sorozatot a későbbiekben szintén kiadták. Ezek a korai szerzemények tanúskodnak zenei koraérettségéről.
Két évet töltött a Gresham’s Schoolban (1928 szeptemberétől 1930 júliusáig). Zongorázni Harold Samuelnél tanult Londonban, és a vakációkban, szabadnapokon folytatta a zeneszerzésórákat Frank Bridge-nél.
Londoni tanulmányok Amikor közel tizenhét évesen elhagyta az iskolát, már eldöntötte, hogy végérvényesen zenei pályára lép. Megpróbálkozott ösztöndíjat szerezni a neves londoni intézménybe, a Royal College of Musicba, de a zsűri eleinte nem fogadta el jelentkezését, végül John Ireland közbenjárásának köszönhetően mégis sikerült felvételt nyernie. Az intézményben kevés lehetőség adódott művei bemutatására. Frank Bridge próbált közbenjárni zsoltárkórusainak bemutatása érdekében, mondván: „egy fiatal zeneszerző számára rendkívül fontos, hogy hallhassa is, amit írt”. Tanulóévei alatt mindössze egy műve szólalt meg: a Sinfonietta. Ezt 1933. március 16-án mutatták be, egy kamarazene-hangversenyen. Egy korai D-dúr vonósnégyesből, amelyet 1931-ben komponált, a Stratton Quartet együttes úgynevezett „átjátszó” bemutatót tartott ugyan, de nyilvános előadására csak 1975-ben került sor.
A College-ban töltött három esztendő alatt John Ireland irányította zeneszerzés-tanulmányait, zongorázni pedig Arthur Benjamintől tanult. 1933-ban zeneszerzésből elnyerte az Ernest Farrar-díjat, zongorából pedig, mint szólista, a College tagja címet. A College-ban töltött éveinek legfőbb jelentősége, hogy alkalma nyílt betekintést nyerni a kortárs zeneirodalomba, ugyanakkor lehetősége volt barátságot kötni más muzsikusokkal és művészekkel. A klasszikusok közül munkájára Mozart és Schubert volt a legnagyobb hatással. A melódiához és a lírai hangvételhez való vonzódása Mahlerhez vezette, akiben rokon lélekre talált. Meggyőződése volt, hogy az olyan művekben, mint a Des Knaben Wunderhorn és a Kindertotenlieder, Mahler annyira sikeresen fejezte ki a hangok mögötti gondolatot, hogy az már a zenei forma tökélye. A kor zeneszerzői közül különösen Igor Sztravinszkij, Arnold Schönberg és Alban Berg műveinek volt csodálója. Mély benyomással volt rá a Wozzeck hangversenyszerű előadása, amelyet Sir Adrian Boult vezényelt a Queen's Hallban, 1934. március 14-én.
A College-ból való távozásakor kisebb utazási ösztöndíjat kapott, ebből Bécsbe szeretett volna menni, hogy Alban Bergnél tanulhasson tovább, de a College igazgatója, Sir Hugh Allen nem támogatta ötletét, így az meghiúsult.
Első zeneszerzési próbálkozásai A College-on kívül Britten – több-kevesebb sikerrel – kereste a lehetőséget zenéjének megszólaltatására. 1932-ben megismerkedett M. Montagu-Nathannal, a Camargo Society akkori titkárával, akinek figyelmét felkeltette egyik balettpartitúrájával. Ez a partitúra elkerült a neves karmester, Constant Lambert kezébe is, de a mű bemutatására nem került sor. Britten látogatója volt a Macnaghten-Lemare modern zenei hangversenyeknek. Itt szólalt meg először nyilvánosság előtt zenéje 1932. december 12-én: az egytételes Fantázia vonósötösre és a Három kétszólamú női kar, amit Walter de la Mare szövegére írt. 1933. január 31-én az előző nyáron készült Sinfoniettát mutatták be, majd az 1933. december 11-i hangversenyen a Két vegyeskart és egy másik kiadatlan darabját, az Alla Quartetto Serioso – „Go play, boy, play” címmel. 1934-ben írta meg a Phantasy Quartettet oboára, hegedűre, brácsára és csellóra, és írt egy a cappella korálvariáció-sorozatot is A Boy was Born címmel. Ugyancsak ebben az évben írta a Simple Symphony-t, egy zongoraszvitet Holiday Diary címmel; egy szvitet hegedűre és zongorára és a Friday Afternoonst, egy 12 gyermekdalból álló ciklust a prestatyni fiúiskola számára, ahol bátyja volt az igazgató. E műveket is hamarosan bemutatták. A Phantasy Quartetet León Goossens és az International String Quartet játszotta először Londonban, majd az Új Zene Nemzetközi Társasága fesztiválján, Firenzében, 1934. április 7-én. Az A Boy Was Bornt a BBC is bemutatta 1934. február 23-án.
A szükség, hogy zeneszerzésből tartsa fenn magát, elvezette a filmiparba. 1935-ben csatlakozott John Griersonhoz, aki a G.P.O. Filmtársaság számára egy dokumentumfilmet készített. A következő öt évben tizenhat dokumentumfilmhez írt aláfestő zenét a G.P.O. társaságnak, kettőt más társaságoknak, valamint megkomponálta Rowland V. Lee Love from a Stranger című játékfilmjének kísérőzenéjét is. Rövid időn belül kivívta az elismerést ezen a területen. Továbbra is számos megrendelést kapott színházaktól és a rádiótól is, tulajdonképpen bármilyen típusú zene komponálását elvállalta.
Együttműködése W. H. Audennel 200px|bélyegkép|W. H. Auden
Négy esztendővel azelőtt, hogy Britten a Gresham’s középiskola növendéke lett, az iskola egyik idősebb tanulója, W. H. Auden közzétette első költeményét Woods in Rain (Fák, esőben) címmel. Költőként való révbeérkezése után a film iránt is érdeklődni kezdett, és így került a G.P.O. Filmtársasághoz valamint Grierson csapatába. Megbízást kapott két filmforgatókönyv, a Coal Face (Szénporos arc) és a Night Mail (Éjszakai postavonat) megírására. Ilyen körülmények között találkozott először 1935. július 4-én Brittennel, akit a két film zenéjének megírásával bíztak meg. Ezek után szó volt még egy filmről, amelyben Audennek és Brittennek együtt kellett volna működnie – tanulmánykísérlet lett volna a négerek helyzetéről a nyugati civilizációban –, de ezt a tervet elejtették. Egyetlen filmnél dolgoztak még együtt, ennek The Way to the Sea (Út a tengerhez) volt a címe, a Strand Film Company készítette, és a Portsmouth-vasútvonal villamosításáról szólt.
Britten 1936-ban megbízást kapott egy zenemű szerzésére a Norwich-Norfolk Fesztivál számára, és Audent kérte fel a szöveg megírásra. A költő az ember és az állatok viszonyát választotta tárgyául, s három költeményt szemelt ki alapul. Ezekben az állat mint előbb mint kártékony romboló, majd mint az ember társa, és végül mint áldozat jelenik meg; az első egy ismeretlen szerzőtől származó könyörgés a patkányoktól való szabadulásért, a második is ismeretlen szerző siratója egy kimúlt majomért, Messalina címmel, a harmadik Thomas Ravenscroft Hawking for the Partridge (Solymászás fácánra) című verse. Ezeket keretezte a saját prológusával és epilógusával. Audennak nem sikerült az anyagot tökéletesen megírnia, így Brittennek sem volt könnyű dolga a megzenésítéssel. Az eredmény helyenként szatirikus, metsző és vad lett. Scott Goddard szerint az Our Hunting Fathers (Vadász eleink) első előadása Norwichban, 1936. szeptember 25-én „szórakoztatta a vájt fülűeket, megbotránkoztatta a dzsentrik közül azokat, akik félreértették Auden szövegét és zavarba ejtette a muzsikusokat, hogy ennyi tehetséget minek ilyen szikkadt témába beleölni, s nem tudták Britten merész stílusát minek tulajdonítani: bátorsága eredményének-e, vagy őrült veszélybe rohanásnak?” Frank Bridge, akinek valójában nem tetszett a mű, mégis melegen védelmezte. A bemutató után hosszasan elbeszélgetett a fiatal szerzővel a szerinte nem elég hatásos hangszerelésről, noha az egyes hangszerek egyedi kezelését helyeselte. Az utolsó tétellel szemben szigorú volt, mondván: „túlságosan idegtépő”. Bridge tanácsait megfogadva Britten végül átdolgozta a darabot.
Britten első dalciklusa On this Island (Ezen a szigeten) címmel, 1937-ben született meg. A mű alapját öt Auden-vers képezte. Ezt a sorozatot két vagy több másiknak kellett volna követnie, de Britten úgy ítélte meg, hogy a harmincadik évében levő Auden versei túlságosan is regényesek, neurotikusak és nehezen ültethetők át zenére.
Auden The Ascent of F6 című darabját Londonban, a Group Theatre társulat mutatta be 1937. február 26-án. Az On the Frontiert pedig 1938. november 14-én, Cambridge-ben, az Arts Theatre-ben mutatták be. Mind a kettőhöz Britten írt kísérőzenét. A Group Theatre más fellépéseiben is közreműködött: írt zenét Westminster-színházi előadásaikhoz is (Athéni Timon 1935, Aiszkhülosz; Agamemnon 1936; Louis MacNeice verses drámája: Out of the Picture 1937).
Az együttműködés Auden és Britten között 1938 elején szakadt meg, amikor Auden a Távol-Keletre utazott riportot készíteni a japán-kínai háborúról. Amikor Londonban egy fogadáson búcsúztatták, Hedli Anderson elénekelte Auden szövegeire akkor frissen komponált három kabarédalát. Az egyetlen Auden–Britten-mű, ami abban az évben készült, a Hadrian’s Wall (Hadrianus fala) című BBC-rádiójáték.
Auden Kínából való visszatérése után ismét akadt alkalom, hogy együtt dolgozzanak. Londonban zenei fesztivált rendeztek a nép számára „az angliai haladó mozgalom muzsikusai”; ennek harmadik hangversenyére, amelyet 1939. április 5-én tartottak a Queen’s Hallban, Britten megírta Ballad of Heroes (Hősök balladája) című művét, azoknak a férfiaknak az emlékére, akik a spanyol polgárháborúban, mint a Nemzetközi Brigád angol ezredének tagjai estek el.