Könyves Kálmán (horvátul és ; Székesfehérvár, 1074 körül – Székesfehérvár, 1116. február 3.) 1095-től haláláig Árpád-házi magyar király, 1102-től horvát, 1106-tól pedig dalmát király. I. Béla unokája, I. Géza király és első felesége, Zsófia királyné idősebbik fia.

Nagybátyja, I. (Szent) László eredetileg egyházi pályára szánta; teológiai és kánonjogi tanulmányai után püspökké szentelték. Kiemelkedő, az európai uralkodók körében is ritkaságnak számító műveltsége miatt kapta a „Könyves” ragadványnevet. László halála után lépett a trónra, míg öccse, Álmos herceg a királyság egyharmadát jelentő dukátust kapta meg. Uralkodásának első komoly próbatétele az első keresztes hadjárat fegyveres tömegeinek átvonulása volt 1096-ban, amelyet kiváló diplomáciai és katonai érzékkel, az ország épségét megóvva irányított.

Külpolitikájában befejezte nagybátyja déli hódításait: 1102-ben horvát királlyá koronázták (ezzel vette kezdetét a nyolcszáz évig fennálló magyar–horvát perszonálunió), 1105-re pedig megszerezte a gazdag dalmát tengerparti városokat. úUralkodását végigkísérte az öccsével, Álmos herceggel vívott hatalmi harc. Kálmán 1107-ben felszámolta a dukátus intézményét, majd miután Álmos többször is külföldi fegyveres segítséggel lázadt fel ellene, a törvényes öröklés biztosítása érdekében 1115-ben megvakíttatta őt és kiskorú fiát, a későbbi II. Bélát. Halála után a trónon fia, II. István követte. Mivel azonban István utód nélkül halt meg, a korona végül mégis Álmos leszármazottaira szállt, így a hatalomra kerülő Álmos-ág alatt íródott középkori krónikás hagyomány gyakran torzítva, testi és lelki torzszülöttként ábrázolta Kálmánt.

A mai történettudomány értékelésében kormányzása a magyar jogtörténet és kultúra egyik legfontosabb korszaka. Törvényeiben enyhítette Szent László drákói szigorát, szabályozta a gazdaságot, és bevezette a háramlási jogot. A pápaság szövetségeseként lemondott az invesztitúra jogáról, és zsinatokon reformálta meg a magyar egyház belső életét. Udvara szellemi központtá vált: uralkodása alatt íródott Szent István és Szent Gellért legendája, valamint ekkor kezdték el összeállítani a korai magyar történeti krónikákat is.

Trónra lépése 264x264px|bélyegkép|bal|Könyves Kálmán királlyá koronázása Székesfehérvárott (Képes krónika)

Kálmánt atyai nagybátyja, I. László egyházi pályára szánta, és komoly teológiai képzés után püspökké is szenteltette (feltehetően Egerben vagy Váradon). A király ezzel a lépéssel kívánta törvényesen kizárni idősebb unokaöccsét a trónöröklésből – a felszentelt egyházi személyek ugyanis nem viselhettek koronát –, hogy Kálmán öccsét, a lovagi ideálnak jobban megfelelő Álmos herceget tehesse meg utódjának. Kálmán püspöki felszentelésének tényét egyértelműen bizonyítja, hogy később pápai felmentésre (diszpenzációra) volt szüksége az egyházi rendből való kilépéshez és a koronázáshoz; II. Orbán pápa egy 1096-ban kelt levelében kifejezetten utal is arra, hogy Kálmánt korábban püspökké ordinálták („in episcopum ordinatum”). Kálmán nem törődött bele a hatalomból való kirekesztésébe, és néhány főúr támogatásával Lengyelországba szökött. A krónikás hagyomány szerint a halálos beteg László békülni kívánt a korábbi horvátországi hódításait el nem ismerő pápával, ezért hazahívta a pápaság és a gregorián reformok híveként ismert Kálmánt és őt tette meg utódjának. A modern történetírás azonban valószínűbbnek tartja, hogy Kálmán a király halálakor, jelentős lengyel fegyveres segítséggel a háta mögött tért vissza a hatalom átvételére.

Mivel az 1130-as évektől az Árpád-ház királyai kivétel nélkül Álmos leszármazottai közül kerültek ki, a későbbi krónikás hagyomány ellenséges képet festett a rivális ágat képviselő Kálmánról. A 14. század közepén készült Képes krónika hírhedt passzusa például így írta le az uralkodót:

Ezt a torzító leírást a történettudomány egyértelműen dinasztikus propagandának tartja. Egyrészt a korabeli egyházjog szigorúan tiltotta a súlyos testi hibával rendelkezők felszentelését, másrészt a testi épség az uralkodói alkalmasságnak is alapfeltétele volt. Testi fogyatékosságok helyett Kálmán valójában kiemelkedő – a korabeli európai uralkodók között is ritkaságnak számító – műveltségével, teológiai és egyházjogi felkészültségével tűnt ki. Innen a krónikás hagyományban Cunues vagy Qunwes alakban megőrződött „Könyves” ragadványnév.

I. László 1095. július 29-én bekövetkezett halála után rövid trónviszály fenyegetett, amelyet végül egyezség zárt le. Kálmánt 1096 elején Székesfehérvárott királlyá koronázták, míg Álmos megkapta a királyság egyharmadát jelentő dukátust, benne a László által még korábban rá bízott Horvátország kormányzatával. Kálmán első uralkodói feladata és külpolitikai próbatétele az 1096 tavaszán meginduló első keresztes hadjárat Magyarországon átvonuló, gyakran fosztogató fegyveres tömegeinek kezelése volt.

A keresztesek átvonulása

1096 tavaszán megérkeztek Magyarország nyugati határára az első keresztes hadjárat – jórészt fegyelmezetlen közemberekből álló – „népi” előőrsei. Kálmán keresztény uralkodóhoz méltóan először békés átvonulást és élelmezést biztosított a Nincstelen Valter vezette sereg számára, ám amikor azok a déli határnál fosztogatni kezdtek, egy csoportjukat Zimonynál a helyi erők lefegyverezték, fegyverzetüket pedig elrettentésül kifüggesztették a várfalra. A hamarosan megérkező, Amiens-i (Remete) Péter vezette második sereg ezeket meglátva fellázadt: megostromolták Zimonyt, és mintegy négyezer magyar védőt gyilkoltak le. Amikor Kálmán a királyi fősereggel a helyszínre sietett, Péter csapatai a Száván átkelve sietve elmenekültek az országból.

A keserű tapasztalatok nyomán a király radikálisan szigorított a határvédelmen. Amikor bizonyos Folkmar páter és Gottschalk újabb rablócsapatai engedély nélkül betörtek az országba, a magyarok kíméletlenül felmorzsolták őket: Folkmar seregét Nyitra mellett a helyi lakosság, Gottschalkét pedig Mosonnál maga a királyi haderő verte szét. A Rajna-vidéki zsidópogromokról hírhedt Leiningeni Emich gróf fegyelmezetlen lovagseregét Kálmán ezt követően már be sem engedte az országba. A keresztesek erre ostrom alá vették Moson várát, de az uralkodó megsemmisítő vereséget mért rájuk, maga az elbizakodott gróf is csak nehezen tudott elmenekülni.

A lovagi derékhad vezére, az 1096 szeptemberében a határhoz érkező Bouillon Gottfried alsó-lotaringiai herceg a pusztítások hírét hallva diplomáciai úton, személyes találkozót kért az uralkodótól. A Sopronban (majd Pannonhalmán) lezajlott tárgyalások során Kálmán kiváló államférfiúi érzékkel kezelte a feszült helyzetet. Az átkelés engedélyezéséért cserébe nemcsak a fegyelmezett vonulást kötötte ki, hanem biztosítékként túszokat is követelt: Gottfried kénytelen volt átadni öccsét, Balduint (a későbbi jeruzsálemi királyt) és annak családját. A szigorú megállapodás tökéletesen működött: a királyi seregtől árnyékként kísért és bőségesen ellátott lovagok fegyelmezetten vonultak át az országon, majd 1096 novemberének végén a Szávánál békésen búcsúztak el Kálmántól.

Külpolitikája és hódításai bélyegkép|jobbra|400px|Magyarország az 1090-es években

Kálmán legfőbb külpolitikai és katonai célja Horvátország teljes integrációja, valamint a tengerparti Dalmácia meghódítása volt. Mivel ehhez elkerülhetetlennek tűnt a konfliktus a térséget uraló Velencei Köztársasággal, a király a velenceiek dél-itáliai riválisával, a szicíliai normannokkal lépett szövetségre: 1097-ben feleségül vette I. Roger szicíliai gróf leányát, Felíciát.

A dinasztikus házasság és Kálmán délvidéki térnyerése miatt a hatalmát és a trónöröklést féltő öccse, a horvát hercegi címet korábban birtokló Álmos herceg 1098-ban fegyverrel támadt bátyjára. A Várkonynál felsorakozó magyar seregek vezérei azonban megtagadták a testvérharcot, és kikényszerítették a békét a felek között. A belső stabilitást biztosítva Kálmán befejezte a déli expanziót: 1102-ben Tengerfehérvárott (ma Biograd na Moru) horvát királlyá koronázták. Ezzel a közjogi aktussal jött létre a nyolcszáz évig fennálló magyar–horvát perszonálunió.

A déli terjeszkedéssel párhuzamosan a királynak északon és keleten is rendeznie kellett a határokat. 1099 tavaszán II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem hívására beavatkozott a Kijevi Rusz fejedelmeinek belviszályába. Seregével átkelt a Kárpátokon, és ostrom alá vette a lázadó fejedelmek egyikének, Volodar Rosztyiszlavicsnak a székhelyét, Przemyślt. A hadjárat azonban katasztrófával végződött: a vár közelében megvívott Viar menti csatában a felmentő seregként érkező, kun lovassággal kiegészült ellenség megsemmisítő vereséget mért a magyar királyi hadra. A súlyos keleti kudarc után Kálmán nyugaton békés kompromisszumra törekedett, hogy elkerüljön egy kétfrontos háborút. Még abban az évben, 1099. május 29-én találkozott II. Břetislav cseh fejedelemmel. Bár elődje, Szent László korábban fegyveres konfliktusban állt a csehekkel, Kálmán békét és szövetséget kötött, egyúttal elismerte Břetislav öccsét, Bořivojt törvényes cseh trónörökösnek.

A horvát uralom és a cseh határok stabilizálása után Kálmán a dalmát tengerparti városok megszerzésére fókuszált. A diplomáciai előkészítés jegyében 1104-ben szövetséget kötött a Bizánci Birodalommal: nagybátyja, I. László leányát, Piroskát férjhez adta I. Alexiosz császár legidősebb fiához, Ióannész társcsászárhoz és trónörököshöz (aki később II. Ióannész néven maga is bizánci császár lett). A bizánci és normann hátországgal biztosított Kálmán seregei 1105-ben vonultak be Dalmáciába. A komolyabb ostromok elkerülése érdekében az uralkodó okos reálpolitikát alkalmazott: széles körű önkormányzatot és kiváltságokat garantált a városoknak. Ennek hatására Zára, Trau, Spalato és a szigetek többsége vérontás nélkül, önként hódolt meg a magyar királynak. A teljes diplomáciai és katonai bekerítés miatt Ordelafo Faliero velencei dózse kénytelen volt belenyugodni a status quóba, és lemondott a dalmát és horvát hercegi címről. A dalmát városok meghódítását követően Kálmán 1106-ban hivatalosan is felvette a „Dalmácia királya” címet, amelyet a magyar uralkodók ezt követően egészen 1918-ig megszakítás nélkül viseltek. A katonai és diplomáciai sikert egy közös hadművelet zárta le: 1108-ban Kálmán csapatai már a bizánciakkal és a velenceiekkel szövetségben harcoltak Apuliában a balkáni térséget fenyegető normann I. Bohemund antiochiai fejedelem ellen.

Államszervező tevékenysége Törvényhozása és egyházpolitikája Kálmán uralkodása a magyar jogtörténet egyik legfontosabb korszaka. Mivel a 12. század elejére a királyság belső rendje megszilárdult, az uralkodó az 1100 körül összehívott tarcali gyűlésen felülvizsgálta és enyhítette elődje, Szent László drákói szigorú törvényeit. Csökkentette a halálbüntetések és a csonkítások számát, és eltörölte a kényszervallatást. A királyi birtokállomány védelmében törvénybe iktatta az úgynevezett háramlási jogot: ha egy nemes fiúörökös vagy fiútestvér nélkül halt meg, a birtoka visszaszállt a koronára. Az államigazgatás megszervezése során hosszú távra meghatározta az erdélyi vajda és a horvát bán címek használatát. Szigorúan szabályozta a zsidók és a muszlimok (böszörmények) gazdasági tevékenységét, valamint a rabszolga-kereskedelmet. A gazdaság védelmében törvényei szigorúan tiltották a magyar rabszolgák és a lovak kivitelét az országból.

Első törvénykönyvében kapott helyet a magyar történelem egyik legismertebb, felvilágosultnak tűnő passzusa a boszorkányokról:

A törvény valójában a keresztény hit megszilárdítását szolgálta: Kálmán a pogány hitvilág szerinti alakváltó, vérszívó démonok (strigák) létezését tagadta, de egy másik cikkelyben szigorúan büntetni rendelte a fekete mágiát űző bűbájosokat (maleficákat).„A bűbájosokat a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe.” Kálmán Király Dekrétomainak Első Könyve 60. Fejezet a bübájosokról , 1000ev.hu