Herman Ottó (született Herrmann Károly Ottó; Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.Halálesete bejegyezve a Budapest II. kerületi polgári halotti anyakönyv 2925/1914. folyószáma alatt.) magyar természetkutató, zoológus (ornitológus, ichthiológus, arachnológus), néprajzkutató, régész és politikus. Sokoldalúsága előtt tisztelegve az utolsó magyar polihisztornak és a madarak atyjának is nevezték.
Miskolcon kezdte iskoláit, és fiatal kora ellenére majdnem beállt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc katonái közé. A szabadságharc leverése után a bécsi politechnikumban mérnöknek tanult, de ezt családi okok miatt nem tudta befejezni. Bécstől is meg kellett válnia, hiszen nem jelent meg a kötelező sorozáson, ezért büntetésből 13 évre besorozták katonának, ahonnan csak nagy szerencsével tudott hamarabb leszerelni.
Nem volt diplomája, de önszorgalmának köszönhetően korának egyik jelentős természettudósa és a kiegyezés utáni magyar politikai élet fontos közszereplőjévé vált. Újságíróként és országgyűlési képviselőként a polgári haladás útján járt és Kossuth Lajos eszmei világát követte. Az autodidakta tudós gyűjtőmunkái mellett rengeteget tanult és eredményeit rendszeresen közzétette. Talán legnépszerűbb műve A madarak hasznáról és káráról című könyv, amely rövid idő alatt több kiadást is megért, további jelentős művei A magyar halászat könyve I–II. és a Magyarország pókfaunája I–III. kötetek.
Nevéhez fűződik a magyar őskőkorszak-kutatás és a magyar tudományos barlangkutatás megindítása, mivel a Miskolcon talált szakócák alapján ő állította elsőként, hogy éltek ősemberek Magyarország területén. Termékeny természetrajzi írói munkássága mellett mint tudományszervező is jeleskedett, hiszen 1877-ben alapította, és tíz évig szerkesztette a Természettudományi Füzeteket, továbbá 1893-ban alapította és haláláig szerkesztette a ma is megjelenő Aquila madártani folyóiratot. Közzétett tanulmányai közül több mind a mai napig forrásként is használható. A Magyar Ornitológiai Központ alapító igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd később elnöke. 1879 és 1886 között az Országgyűlés munkájában függetlenségi párti képviselőként vett részt. A természettudomány érdekében végzett munkássága elismerésre méltó, politikusi tevékenysége jelentős és mindezek mellett az igényes ismeretterjesztés egyik magyarországi megteremtője volt.
Élete Felvidéki szász családba született, Herrmann Károly kamarai orvos (sebész) és hammersbergi Ganzstuck Franciska első fiúgyermekeként. Apja a családi énekeskönyv első oldalára ezt jegyezte be fia születésekor:
Nagy családba érkezett, hiszen négy lánytestvére után elsőszülött fiú volt, majd később született még egy fiútestvére, aki ötéves korában meghalt, valamint további két húga is. A család német nyelvű volt, hétéves korától kezdett magyarul tanulni, és tizenkét éves koráig csak németül beszélt. Szülőhelyéről, a felvidéki Breznóbányáról 1847-ben költöztek át a Miskolc melletti Alsóhámorba. A természettudomány szeretete volt talán a legnagyobb öröksége, amit apjától kapott. Herrmann Károly ugyanis szerény jövedelméből, de tisztességben nevelte népes családját, és minden egyéb feladata mellett a természetnek is élt. A maga korában jelentős ornitológusnak számított, és a korszak vezető tudósaival, Christian Ludwig Brehmmel, Johann Friedrich Naumann-nal és Petényi Salamon Jánossal tartott fenn levelező kapcsolatot.
Az ifjúság évei Hamar kiderült róla, hogy szilaj természetű, aki ha csak tehette, a természetet járta, ahonnan tücsköt-bogarat és pókokat is begyűjtött. Fára mászott megfigyelni a madárfészkeket, és apja mellett megtanulta, hogyan kell madarat preparálni. Anyja persze mindentől óvta gyermekét, például egyszer télen eldugta a csizmáját azért, hogy hátha majd ezzel otthon tartja. Fia látva, mi történt, nem tudott mást tenni, mezítláb ment ki a jégre. Az ilyen esetek persze azzal jártak, hogy meghűlések és apró sérülések nem kerülték el, és már egészen fiatalon romlani kezdett a hallása.
Iskoláit Miskolcon kezdte az ágostai hitvallású esperesi középtanodában. Hogy ne kelljen naponta begyalogolnia a városba, apja egy iparoscsaládnál szállásolta el, étkezését pedig a menzán oldották meg. Tanára volt Máday Károly, aki a tudományok mellett igaz hazaszeretetre nevelte, és követendő példát mutatott azzal, hogy tevékenyen kivette a részét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból. A forradalmi hevület nem véletlenül őt is elkapta, és még csak tizennégy éves volt, amikor jelentkezett honvédnek. Azt hallotta ugyanis, hogy a tüzérségnél fiatalabb fiúkat is felfogadnak ágyútisztogatónak. Egy barátjával megszökött otthonról, hogy a szabadságharc katonája lehessen. A véznácska ifjút azonban hazaküldték, főleg azért, mert hiányzott apja írásbeli beleegyezése a katonai szolgálathoz. Ez a fajta magyar öntudat és nemzeti ragaszkodás végigkísérte életét késő aggkoráig. Magyarságát azzal is jelezte, hogy német származású nevét megkurtítva a Herrmann helyett ő Hermannak írta. Első keresztnevét, a Károlyt elhagyta, és helyette a másodikat, az Ottót használta. Élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, akit később többször meglátogatott torinói száműzetésében.
A szabadságharc leverése olyannyira megviselte, hogy felhagyott a tanulással, és Miskolcon egy helyi lakatosmester segédjeként, majd később a korompai gépgyár munkásaként dolgozott. Apja talán egyet is értett ezzel az iránnyal, hiszen saját szegénységük okán orvosnak valószínűleg nem akarta és hasonló okok miatt tanárnak sem, aztán a természet kutatása meg főleg nem adhatott volna megélhetést fiának, ezért azt gondolták ki közösen, hogy mérnököt faragnak belőle. 18 éves korában Bécsbe utazott, és beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára. Mérnöki pályáját azonban kettétörte apja 1854 tavaszán bekövetkezett halála. Hat leánytestvérével maradt édesanyja további tanulmányait már nem tudta anyagilag támogatni, ezért géplakatosként dolgozott egészen 1856-ig. Természetszeretete azonban itt is megmutatkozott, hiszen amikor a gyár olajszagú műhelyéből kiszabadult, akkor a bécsi természetrajzi múzeumban, az úgynevezett császári Naturalienkabinettben töltötte minden szabadidejét. Itt ismerkedett meg a rovartan kiemelkedő svájci kutatójával, Carl Brunner von Wattenwyllel. Sokat tanult a mestertől, akivel együtt gyűjtötték és preparálták a rovarokat. Brunner figyelt fel arra, hogy milyen jól rajzol, és elkészíttette vele a rovartani dolgozatainak illusztrációit. Az itt szerzett tudás köszön vissza később híres pókmonográfiájában, vagy a Magyar halászat könyvében látható Herman-illusztrációkon.
bélyegkép|300px|jobbra|Herman Ottó: Csíkász az Ecsedi-lápon
Bécsben nem érezte magát teljesen egyedül, hiszen bejáratos volt a Mayer családhoz, ahol a családanyát „meine liebe wiener Mutter”-nek (kedves bécsi édesanyám) szólította, míg őt „Wurmdoktornak” (féregdoktornak) hívták. Itt érte az első szerelem is, hiszen Fräulein Kapellert a szó nemes értelmében a barátnőjeként tisztelte. De a kialakuló idillt megzavarta, hogy nagyothallására hivatkozva nem jelent meg a kötelező sorozáson, mivel azt gondolta, „az osztráknak nem fogok szolgálni”. Ez a fajta passzivitása azonban visszaütött, mert szökevénynek nyilvánították, és 1857-ben kényszerrel a sorozóbizottság elé állították. A katonaorvos nagyothallását egyszerű szimulálásnak minősítette, és büntetésként 12 évre besorozták katonának.
Katonaévek Katonai szolgálatát Zólyomban két évig tartó katonai kiképzéssel kezdte, majd egységével a dalmát tengerpartra vezényelték. Ebben az időben már őrmester, hiszen elöljárói felismerték, hogy igazi kincs a laktanya embertelen és zord világában. Olyan katona volt, aki gyöngybetűkkel írt, mindent meg tudott fogalmazni, miközben több nyelven beszélt és példás precizitás jellemezte az apró, ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában. Ezek után nem lehet csoda, hogy hamarosan írnoki feladatokat végezhetett, és az ezredirodán nélkülözhetetlen lett. Dalmáciai szolgálata révén láthatta Fiumét, Zárát, és Raguzában két évet tölthetett el.
Herman őrmester a laktanya zárt világát úgy viselte el, hogy a tenger szerelmese lett, és kimenői során a tengerpartot kutatta.
Ezekről az időkről és az itt szerzett élményeiről később a Vasárnapi Ujság hasábjain Adriai képek című cikksorozatában számolt be.
A büntetésként kirótt 12 évi katonai szolgálatból nagy szerencséjére korábban kiválhatott. Olyan becsülettel és szorgalommal látta el ugyanis feladatait, hogy az ezred parancsnoka, I. alezredes, amikor megkapta saját Bécsbe szóló kinevezését – ahova nem vihette magával –, megkérdezte, hogy mit tehet Hermanért. „Eresszenek engem haza!” – volt gyors válasza, és pár nap múlva, 1861. szeptember 7-én immáron obsitosként utazhatott hazafelé.
A népszerűség útján A seregből négy év, tizenegy hónap és két napos szolgálat után sikerült leszerelnie, és folytathatta természettudományi vizsgálódásait. Az Adriáról hazaérve Alsóhámorba néhány hónapig kikapcsolódásként a Bükk-vidék területén vadászott, és madarakat preparált. Ekkoriban újra fellángoltak a nagyhatalmak elleni forradalmi mozgalmak, és Herman is fellelkesült, hogy most már ő is harcolhat az elnyomók ellen. Bécsen keresztül Észak-Itáliába utazott, és csatlakozott a Milánó környékén harcoló olasz szabadcsapatokhoz. 1862-ben továbbment Lengyelországba, és részt vett a januári felkelésben. Itt lőtték át carbonari kalapját, amit aztán a haláláig megőrzött. 1863-ban kiábrándult amiatt, hogy a forradalmi mozgalmak nem tudtak átütő sikert elérni, hiszen elmaradt az általános nemzeti felkelés, ezért inkább visszatért Magyarországra.
Hazatérte után Kőszegen két társával „fényirdai műtelep”-et alapított, és a csődbe menetelig fényképészként dolgozott. Itt ismerkedett meg Chernel Kálmánnal, akinek ajánlásával a Brassai Sámuel igazgatta kolozsvári Erdélyi Országos Múzeum preparátora lehetett. Itt olyan vehemenciával vetette bele magát a tudományos életbe, mintha pótolni szerette volna minden addig elfecsérelt idejét. Tanulni és alkotni vágyott. Méhelÿ Lajos így írt róla:
1865-ben megjelent egy írása a Pesti Hírnök hasábján, mint „a muzeum conservátora”.A kolozsvári rovaresőről, Pesti Hírnök 6. évfolyam 49. szám, 1865. március 1 (adt.arcanum.com) Ugyanebben az évben részt vett a pozsonyi Magyar Orvosok és Természetvizsgálók gyűlésén, ahol megismerkedett Tauscher Gyula Ágostonnal, annak nagybátyja, Petényi Salamon János kéziratos hagyatéka miatt - iratainak egy része hosszas vajúdást követően, már Tauscher halálát követően Herman Ottó előszavával jelent meg 1904-ben, Madártani töredékek címmel -, sűrűn leveleztek, ám 2 év múlva a kapcsolat megromlott.Barna Zsolt: Tauscher Gyula Ágoston - egy alig ismert botanikus emlékezete in: Isépy István - Szigeti Zoltán (szerk.): Botanikai Közlemények, 93. kötet 1-2. sz. 17-25. old., real-j.mtak.hu - 2006. Erről 1871-ben saját maga így emlékezett vissza: „Ezelőtt mintegy hat esztendővel Bécsben tartózkodván, megfordultam az ottani ornithologiai körben, melynek több tagja, nevezetesen a Naturalien Cabinet őre, Pelzeln Ágost ur, továbbá Tschuly Victor lovag, — az utóbbi egyenesen a berlini dr. Cabanis nevében, nagy érdeklődéssel tudakozódtak a Petényi-féle irodalmi hagyaték után, s mindenképen arra buzdítottak, hogy e hagyatéknak nyomára jussak. [...] Kutatásaimat megkezdettem Ercsiben dr. Tauscher Gyula úrnál, Petényi Salamon unokaöcscsénél, kinek szívessége nem csak útbaigazított, hanem sok, elveszettnek hitt adathoz is juttatott. [...] Avval a reménynyel teszem le tollamat, hogy a magyar tudományos akadémia a munkafelosztás elvét nem tagadja meg, nem fog idegenkedni egy meghalt tudós rehabilitatiójától, sem pedig a magyar ornis érdekének előmozdításától, az irodalmi hagyatékot ornithologusok által megbíráltatja s feldolgoztatja.”Herman Ottó: Petényi Salamon irodalmi hagyatékáról., Budapesti Közlöny 5. évfolyam 64. szám, 1871. március 18. (adt.arcanum.com)