Vilnius (, belaruszul: Вільня/Vilnia és régebben, ) Litvánia fővárosa és egyben legnagyobb városa. Részben ma is fallal övezett történelmi belvárosa az UNESCO világörökség listáján található 1994 óta. Katolikus és ortodox érseki székhely, és itt található Kelet-Európa egyik legrégebbi egyeteme, amelyet 1579-ben Báthory István alapított.
Fekvése Vilnius Litvánia délkeleti sarkában a Vilnia és a Neris folyó találkozásánál fekszik, mindössze 40 km-re a belorusz határtól. A város a nevét a feltételezések alapján a rajta átvezető folyó után kapta. Vilnius közel helyezkedik el Európa földrajzi középpontjának egyik lehetséges értelmezéséhez.
A város az országon belüli nem középponti elhelyezkedése az országhatárok évszázadokon keresztül való változására vezethető vissza. Vilnius a Litván Nagyfejedelemség korában nemcsak a kulturális és gazdasági központ volt, hanem egyúttal az ország közepéhez közel is helyezkedett el.
Vilnius 312 kilométerre fekszik el az ország legfontosabb kikötőjétől, Klaipėdától, és autópálya köti össze a fontosabb városokkal, a 102 kilométerre fekvő Kaunasszal, a 214 kilométerre fekvő Šiauliaijel, valamint a 135 kilométerre levő Panevėžysszel.
Vilnius közigazgatási területe majd' 400 négyzetkilométer, amelynek valamivel több mint 20%-a beépített.
Éghajlata Vilnius klímája átmenetet mutat a kontinentális és az óceáni éghajlat között. Az évi középhőmérséklet +6,1 °C, a leghidegebb hónap január −4,9 °C fokos középhőmérséklettel, míg a legmelegebb július +17 °C-kal. Az évi átlagos csapadékmennyiség 661 mm.
A városban a nyarak melegek, gyakran 30 °C feletti napközbeni hőmérséklettel, ellenpontozva a téli hidegeket, amikor a hőmérséklet −25 °C-ra is süllyedhet. Ennek következtében a város folyói és tavai gyakran befagynak, lehetőséget teremtve a lékhalászatra.
Története A kezdetektől a 16. századig bélyegkép|250px|jobbra|A Vilniusi Egyetem épülettömbje, háttérben a Szent János-templom bélyegkép|250x250px|A híres Szent Anna-templom (balra), valamint a ferences templom (jobbra) A mai város területén már a kőkorban is emberi település volt, amit számtalan lelet bizonyít, többek között a várhegyen feltárt ásatások. A település lakóinak nemzetisége folyamatosan változott, a kezdetben balti település később szláv, germán, és zsidó nyomokat is magán viselt. Számos történész azonosítja a várost, Vorutával, a legendás fővárossal, ahol Mindaugast 1253-ban Litvánia királyává koronázták. Az első írott feljegyzés a város létezéséről 1323-ból származik, ami megemlíti, hogy Gediminas, Litvánia nagyfejedelme Vilniusban, Litvánia fővárosában egy favárat épített egy dombon.
Egy legenda szerint egy fárasztó vadászat után Gediminas álmot látott, amelyben egy farkas üvöltött egy domb tetején. Amikor álmának jelentése felől érdeklődött krivis-étől (sámánjától), Lideikától, ő azt mondta, építenie kell egy várat egy domb tetején, amelyet három folyó, a Neris, a Vilnis és a Vingria vesz körül, és építenie kell egy várost a domb körül, hogy a város híre farkasüvöltésszerűen terjedjen az egész világban.
A város neve Európa-szerte 1325-ben lett ismert, mikor Gediminas levelet küldött a Hanza-városok német és zsidó polgáraihoz és iparosaihoz, Vilniusba invitálva őket. A város lakói kezdetben litvánok voltak, az iparosoknak, kereskedőknek köszönhetően azonban hamarosan számos más nemzetiség is megtelepedett.
Vilnius a 14. században két várból állt: az alsó várból és a felső várból. 1365-ben a teuton lovagok először jelentek meg Vilnius alatt, de a várat nem sikerült bevenniük. 1386-ban Jogaila nagyfejedelem Lengyelország királya lett, és 1387-ben felvették a litvánok a katolikus hitet. Még ebben az évben felépült Vilniusban egy katedrális és Vilnius városi jogokat kapott. Az 1410-ben a Német Lovagrend feletti tannenbergi győzelem után békés évek következtek. Vytautas litván nagyfejedelem uralma alatt a város egy erős ország politikai, gazdasági és kulturális központjává vált. 1503 és 1522 között a tatárok elleni védelem céljából egy kb. 3 km hosszú fallal vették körül a várost.
1540-ben megépült a Neris folyó első kőhídja. Vilnius fejlődésének csúcsát I. Zsigmond alatt érte el, aki udvarát 1544-ben ide helyezte.
A lengyel–litván államközösség bélyegkép|250px|jobbra|Vilnius 1600 körül (Tomasz Makowski rajza) A lengyel–litván államközösség 1569-ben megszüntette a város fővárosi rangját. A lublini uniót követően megindult a városban a lengyelesítés, a litván nyelv és kultúra visszaszorítása. Ebben a korban csak Vilnius vallási jelentősége volt változatlan. A 18. században Vilniusban 18 kolostor és 40 templom működött. 1769-ben megalapították a Rasos temetőt, ami Vilnius ma is létező legrégebbi temetője. 1579-ben itt hunyt el Bekes Gáspár erdélyi politikus és hadvezér, akit a róla elnevezett hegyen, a Bekes-halmon temettek el. Ugyanebben az évben Báthory István megalapította a Vilniusi Egyetemet, ami a térség legfontosabb oktatási központjává vált. A politikai, gazdasági, kulturális élet pezsgő volt a városban. A gyors fejlődés mellett a város nyitott volt bevándorlókra is, új zsidó, ortodox és német közösségek telepedtek le.
1655-ben az orosz–lengyel háborúban (1654–1667) Vilnius orosz megszállás alatt volt pár évig, a várost felgyújtották, a lakosságot lemészárolták. A város fejlődése hosszú évekre megállt.
Orosz uralom bélyegkép|250px|jobbra|Vilnius a 19. században (Marcin Zaleski festménye) 1795-ben Lengyelország harmadik felosztásakor Vilnius az Orosz Birodalom részévé vált és a Vilnai kormányzóság központja lett. Az orosz megszállás alatt a városfalakat lerombolták, és 1805-re mindössze a Hajnal-kapu (Aušros vartai) maradt fenn mementónak. 1811-ben Szentpétervár és Moszkva után az Orosz Birodalom harmadik legnagyobb városa, az egyik legnagyobb észak-európai város. 1812-ben I. Napóleon seregei két alkalommal is átvonultak a városon, súlyos károkat okozva. Az orosz fennhatóság elleni, 1830–31. évi novemberi felkelést követően Oroszország a városban történő további fejlesztéseket megállította, az egyetemet bezáratta. Az 1863. évi januári felkelést brutálisan leverték, folyamatosak voltak a kivégzések. A felkelés után a városban az összes, a szabadságért küzdő egyesület megszűnt, a lengyel, litván és belarusz nyelv használatát betiltották. A városban ekkor a litvánok csak igen kis közösséggel voltak jelen, a lakosok túlnyomó hányada lengyel, orosz vagy zsidó volt.
A 19. század második felében és a 20. század első éveiben Vilnius az egyik központja volt a zsidó, lengyel, litván és belarusz nemzeti mozgalmaknak. A városban a zsidó kultúra és népesség meghatározó volt, egyes zsidó vezetőkben felmerült egy új zsidó állam megalapítása, melynek Vilnius lenne a központja. A nemzeti mozgalmaknak jó táptalaj volt, hogy a régióban Vilnius volt az egyik legtoleránsabb, legszabadabb gondolkodású város azokban az időkben. Számtalan lengyel, és belarusz költő és író dolgozott és publikált Vilniusban. Vilnius volt a Nasa Nyiva, az első cirill betűs, belarusz nyelvű újság kiadásának a helyszíne is. bélyegkép|250px|jobbra|Vilnius a 20. század elején Vilnius lett a legfontosabb színhelye a litván nemzeti mozgalmaknak is, mely az 1905. december 4–5-én, a mai Zeneakadémián tartott Vilniusi Szejm tanácsában csúcsosodott ki, több mint 2000 delegálttal Litvánia minden részéről. Felmerült az igény egy autonóm litván állam létrehozására az Orosz Birodalmon belül, melynek a parlamentje (Seimas) Vilniusban lenne.
Az első világháború és a lengyel–szovjet háború Az orosz uralomnak 1915 szeptemberében a német seregek vetettek véget. 1916-ban a lengyel államiság helyreállítását követően Lengyelország azonnal bejelentette igényét Vilniusra és környékére, mint lengyel területre. A litván parlament 1918. február 16-án kinyilvánította Litvánia függetlenségét, megnevezve Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. Ezeknek az igényeknek de facto nem volt nagy jelentőségük mivel Vilnius ez idő tájt német megszállás alatt volt. 1919. január 1-jén a németek kivonultak a városból, átadva a fennhatóságot a helyi lengyel közösségnek, a litván adminisztráció kérelmét figyelmen kívül hagyva. Mindössze két nappal később, január 3-án a Vörös Hadsereg megtámadta és elfoglalta Vilniust, mely ezzel a rövid életű Litván–Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság székhelye lett. Az elkövetkező 4 hónapban a várost a bolsevikok irányították, míg a lengyel–szovjet háború részeként a lengyel reguláris seregek vissza nem foglalták a várost. Egy évvel később, 1920. július 14-én a város ismét szovjet kézre került.
A varsói csata után nem sokkal, a visszavonuló Vörös Hadsereg átadta a várost Litvániának, összhangban a július 12-én megkötött orosz–litván békeszerződéssel. A békeszerződés kinyilvánította, hogy az egykori Litván Nagyfejedelemség jelentős része Litvánia fennhatósága alá kerül, Vilniust is beleértve. Az ezután következő lengyel–litván összecsapásokban, nemzetközi diplomáciai tanácskozásokon a tét elsősorban Vilnius odaítélése volt, amelyet mindkét ország szeretett volna magáénak tudni. A felek az 1920. október 7-én megkötött suwalki egyezményben rögzítették, hogy a tárgyalások alapjául az ideiglenes demarkációs vonalat, a Foch-vonalat veszik alapul, ami Vilniust a lengyeleknek ítélte, etnikai alapon. Ebből a korból származik a "Vilnius nélkül nincs béke" mondás.
Lengyelország határain belül bélyegkép|jobbra|250px|A háború előtti lengyel tartományi hivatal épülete Két nappal később a lengyel hadsereg Lucjan Żeligowski tábornok vezetésével megszegte a békét, és hadüzenet nélkül elfoglalta Vilniust. A város és környéke Közép-Litván Köztársaság néven bábállammá alakult Żeligowski vezetésével; a főváros Vilnius lett. A helyzetet megoldani kívánó nemzetközi tárgyalások nem vezettek eredményre. Az országban 1922. január 8-án választásokat tartottak, melyen a lakosság 63,9%-a vett részt. A lengyelek melletti kisebbségek jelentős része bojkottálta az eseményt, a belaruszok 41, a zsidók 15,3, míg a litvánok mindössze 8,2%-a adta le voksát. 1922. február 20-án, a választások után megalakult parlament döntött a Lengyelországgal való egyesülésről, majd az egész területet megszállta Lengyelország, és Vilniust a Wilnói vajdaság székhelyévé tették. Ennek ellenére a litván alkotmány értelmében Litvánia fővárosa továbbra is a lengyel kézen lévő Vilnius maradt, Kaunas az ideiglenes főváros címet viselte, Lengyelország és Litvánia pedig 1938-ig de facto háborúban maradt. Litvánia megszakította az összes diplomáciai kapcsolatát Lengyelországgal, a határokat lezárta, a várost pedig történelmi jogaira hivatkozva magának követelte.
Az etnikai összetételt tekintve ez a követelés visszás volt némileg, hisz a litvánok Vilniusban a két világháború között csak marginális kisebbséget alkottak, a lakosság alig 1%-át tették ki, szemben a zsidók 28%-ával, valamint a folyamatosan betelepülő lengyelek 1939-re elért 65%-os részarányával.
A geopolitikai helyzete ellenére a város virágzott ebben a korszakban, sorra nyíltak az új gyárak, épültek az új házak és templomok. A legtöbb fejlesztés a Mickiewicz utcán történt, a mai Gediminas sugárúton, ahol a Jabłkowski testvérek kialakították új áruházukat, liftekkel és automata ajtókkal. Új rádiótorony épült 1927-ben, épületeiben dolgozott a Nobel-díjas Czesław Miłosz is. Újranyílt az egyetem, Báthory István Egyetem néven, ahol az oktatás nyelve a lengyel volt. 1931-re a városnak volt, mellyel Lengyelország hatodik legnagyobb városának számított. A város egyik központja volt a lengyel kulturális és tudományos életnek, gazdaságilag azonban a régió városon kívüli része megtartotta hátrányát.
bélyegkép|jobbra|250px|Emléktábla a Hajnal Kapunál található ház homlokzatán az 1956-os szimpátiatüntetések emlékére Vilnius ekkor a jiddis nem hivatalos fővárosa volt. A Zsidó Múzeum 1919-ben nyílt meg, 1924-ben pedig megalakult a YIVO, a Jiddis Tudományos Intézet. Számtalan zsidó színház, újság, magazin, múzeum és iskola alakult a második világháború előtti években.