Az Albán Fejedelemség (albán Principata e Shqipërisë vagy geg dialektusban Principata e Shqipnis’) az 1912. november 28-án függetlenségét kikiáltó Albánia de jure 1913-tól 1925-ig fennállt alkotmányos monarchiája volt. A több száz éves oszmán uralom alól felszabadult, de az első Balkán-háborúban a szomszédos országok által lerohant fiatal állam sorsa felől az 1912 decemberétől zajló londoni konferencia döntött. 1913 során véglegesítették Albánia államhatárait (londoni és firenzei egyezmények), az 1913. július 29-én ratifikált albán statútummal pedig hivatalosan is létrehozták az Albán Fejedelemséget, amelynek önállóságát és semlegességét a nagyhatalmak garantálták. Az uralkodó kiválasztásáig hátra lévő időben az ugyancsak a nagyhatalmak mandátumával rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság feladata volt a fejedelemség közjogi és belpolitikai helyzetének megszilárdítása, míg a Nemzetközi Csendőrség az ország rendvédelmi testületének megszervezésére kapott megbízást. Az 1912 decembere óta hivatalban lévő Qemali-kormány 1914 januárjában a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak adta át a végrehajtó hatalmat, februárban pedig az Esat Toptani vezette ellenkormány, a Közép-albániai Köztársaság is feloszlott. A külső fenyegetettség ugyanakkor nem szűnt meg: a szerb csapatok időnkénti betörése mellett Dél-Albánia nagy részét Görögország tartotta megszállás alatt, majd csapataik evakuálásával párhuzamosan, 1914 februárjától az elszakadáspárti Észak-epiruszi Autonóm Köztársaság gerillái vették át a helyüket.

Időközben a nagyhatalmak a német Wilhelm zu Wied herceg – uralkodói nevén Vilmos fejedelem – személyében találták meg az Albán Fejedelemség uralkodóját. Az albán nemzet küldöttsége 1914. február 21-én Neuwiedban ajánlotta fel a koronát Vilmos részére, aki ezzel de jure az Albán Fejedelemség uralkodója lett. Ténylegesen csak 1914. március 7-én érkezett meg az ország új fővárosába, Durrësba, és kezdte meg hat hónapig tartó, dicstelen uralkodását. A történeti elemzések szerint a balkáni politikában járatlan, határozatlan és gyengekezű Vilmos alkalmatlan volt a feladatra. Albánia gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága, a pénzügyi források hiánya mellett a belpolitikai fejlemények és a külső támadások egyaránt jelképessé tették hatalmát. Uralkodása során mellőzte a tényleges politikai tapasztalattal rendelkező Nemzetközi Ellenőrző Bizottság tanácsait, ehelyett a népszerűtlen és jobbára tétlen Përmeti-kormány kezébe tette le a végrehajtó hatalmat. 1914. április 10-én ugyan hatályba lépett az Albán Fejedelemség alaptörvénye, de a kaotikus belpolitikai és katonai helyzettel küzdő országban tényleges közjogi érvényt nem lehetett neki szerezni. Miután a Përmeti-kabinet meghatározó alakja, Esat Toptani puccskísérletét leleplezték, őt magát pedig száműzték, 1914. május 21-én hívei körében kitört a közép-albániai felkelés. A fejedelem egyre reménytelenebb katonai helyzetbe került a főváros köré ostromgyűrűt vonó, gyarapodó számú lázadókkal szemben, emellett a görög–északepiróta hadmozgások is egyre hevesebbé váltak Dél-Albániában. 1914 nyarára fontosabb belföldi támogatói a hátországba húzódva cserbenhagyták a fejedelmet (pl. Ahmet Zogolli, Prenk Bibë Doda), a Nemzetközi Csendőrség feloszlott, az államkincstár pedig kiürült. Az Albán Fejedelemség ügye az első világháború kitörésével háttérbe szorult a nemzetközi politika színpadán, és a nagyhatalmak kormányai sem siettek Vilmos segítségére. A fejedelem végül 1914. szeptember 3-án elmenekült az országból, szeptember 6-án pedig a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság is feloszlott, ezzel az Albán Fejedelemség de facto megszűnt létezni.

Az első világháborúban Albánia káoszba hullott, és a világháborút követően összeült nemzetgyűlés, a lushnjai kongresszus az 1920. január 30-án elfogadott statútummal helyezte vissza hatályába az Albán Fejedelemség 1914-es alaptörvényét. Noha Vilmos fejedelem formálisan sem addig, sem a későbbiekben nem mondott le az albán trónról, a kongresszus résztvevői úgy döntöttek, hogy visszahívása helyett létrehozzák a Vilmos nevében működő, államfői jogkörökkel rendelkező négytagú Legfelsőbb Tanácsot. A lushnjai statútum még öt évig volt érvényben, amikor a hatalmát építő Ahmet Zogu nyomására az albán nemzetgyűlés 1925. január 21-én kikiáltotta a köztársaságot, ezzel az Albán Fejedelemség de jure is megszűnt létezni.

Bár az Albán Fejedelemség – és különösen történetének 1914-es szakasza, Vilmos fejedelem uralkodása – sok szempontból kudarcokkal terhelt államalapítási kísérletnek tűnhet, a nagyhatalmi akaratból 1913-ban létrehozott monarchia közjogi alapjai, az akkor megállapított államhatárok status quóként hozzájárultak ahhoz, hogy a világháborút lezáró béketárgyalások során Albánia ne váljon a szomszédos országok martalékává, és 1920-ban már meglévő alapokon folytatódhasson az albán állam küzdelmes szervezése és kiépítése.

Előzmények

Az 1912. október 8-án kitört első Balkán-háborúban részt vevő Balkán-szövetség országai – Szerbia, Montenegró és Görögország – elfoglalták az addig az Oszmán Birodalomhoz tartozó albán lakta területek nagy részét. Pár hónappal korábban az albánok fegyveres felkeléssel vívták ki a birodalmon belüli autonómiájukat (Albánia vilajet), az új helyzetben azonban félő volt, hogy területeik a szomszédos nemzetállamok martalékává válnak. Ezért több évszázados oszmán hódoltság után 1912. november 28-án a vlorai nemzetgyűlésen kikiáltották a független Albániát, és az ideiglenes Qemali-kormány is megkezdte működését.

A háborúban harcoló felek 1912. december 3-án tűzszünetet kötöttek, s a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások. A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. Az albánok autonómiájának garantálása mellett 1913 folyamán megszületett a döntés az albán–montenegrói és albán–szerb államhatárok kérdéséről is (londoni egyezmény), 1913. július 29-én pedig elfogadták Albánia statútumát, amely a függetlennek elismert állam belső szervezeti felépítéséről és szabályozásáról rendelkezett.

Ezzel az aktussal hivatalosan is megszületett a független, örökletes Albán Fejedelemség. A statútum rendelkezései értelmében az ország semlegességét, közigazgatási és gazdasági ügyeit a hat nagyhatalom képviselőiből és egy albán küldöttből álló, héttagú Nemzetközi Ellenőrző Bizottság volt hivatott felügyelni elsősorban az albán trón elfoglalásáig és a közjogi rendszer kialakításáig tartó időszakban. A testület tízéves mandátumot kapott arra, hogy felügyeleti és tanácsadói munkáját az Albán Fejedelemség szolgálatába állítsa.

Elnevezési kérdések: hercegség, királyság vagy fejedelemség? Az európai nagyhatalmak által 1913. július 29-én ratifikált francia nyelvű statútum (Statut de l’Albanie) első mondata így szólt: „L’Albanie est constituée en principauté autonome, souveraine et héréditaire […]”, amiből az állam helyi, albán megnevezése Principata e Shqipërisë vagy geg dialektusban Principata e Shqipnis’ lett. Az albánban a principata a 12–15. századi középkori albán fejedelemségekre használt kifejezés volt (principatat shqiptare). Vilmos e történelmi előképek iránti tiszteletből, egyben kései utódlásának legitimálásául – e középkori albán fejedelmek legnagyobbika, Szkander bég után – a Vilmos (II. Szkanderbég) fejedelem vagy albánul Princ Vilhelmi, Skënderbeu i Dytë uralkodói nevet vette fel. Ugyanakkor Vilmos közkeletű albán címe nem a princ, hanem a mbret (határozott alakjában mbreti) volt. A latin imperator gyökre visszavezethető szó főjelentése a szótárak szerint ’király’, ugyanakkor az albán nyelvben a szó használata lefedi az általánosabb ’uralkodó’ fogalmát is. Erre például szolgálhat a II. Bajazid oszmán szultán által a 15. században építtetett berati mecset, amelynek neve az uralkodó iránti hálát és tiszteletet kifejező Xhamia e Mbretit (’a király mecsetje, királyi mecset’) lett. Mindezeket figyelembe véve az uralkodó címzése (herceg, király vagy fejedelem) már a korabeli literátus emberek körében is zavart okozott. Ahogy Edith Durham írta 1914 márciusában: „Értésünkre jutott, hogy az albán mbret cím pontos angol megfelelője a prince (’fejedelem’) – no nem a nyelvészek, hanem a diplomaták szerint –, […] következésképpen fordításaként kerülendő a king (’király’) szó használata.”

A magyar nyelvű történeti munkákban döntően a fejedelem címmel illetik Vilmost, az ország államformájára pedig a fejedelemség szót alkalmazzák. Jóllehet, előfordul a herceg szó használata is, de szinte kizárólag születési címeként, Wied herceg formában. Az Albán Királyság / albán király vagy Albán Hercegség / albán herceg változatokra a felhasznált magyar nyelvű forrásokban nincs utalás.

Az Albán Fejedelemség helyzete 1913 derekától A fiatal Albánia gazdasági, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt Európa legelmaradottabb országának számított. Gazdaságát alapvetően a feudális birtokrendszer határozta meg, amelyben a konzervatív földesurak, a bégek nagy kiterjedésű földbirtokaikat – különösen Közép-Albániában – jóformán megfizethetetlen ellenértékért adták ki művelésre az albán lakosság 90%-át kitevő nincstelen parasztok tömegeinek. A két társadalmi réteget tátongó szakadék választotta el egymástól, az albán társadalomban nem volt középosztály. A kézművesség és a kereskedelem rendkívül elmaradott, a modern értelemben vett ipari termelés ismeretlen volt. Noha az ország a legtöbb alapvető cikkből behozatalra szorult, külkereskedelmi kapcsolatokkal jóformán mégsem rendelkezett. Az 1913-as év külkereskedelmi mérlege 4,36 millió korona értékű kivitelt és 18,47 millió korona bevitelt mutatott. A fejlődési potenciált erősen hátráltatta, hogy a népesség több mint 95%-a írástudatlan volt, s az ország egészségügyi ellátórendszerrel gyakorlatilag nem rendelkezett.

Belpolitikai erőviszonyok és regionális tagoltság

Noha névleg a Qemali-kormány irányította a független albán állam életét, valójában az ország el nem foglalt területei is három hatalmi erőcentrum köré szerveződtek. Ezek Shkodra (Észak-Albánia), Durrës (Közép-Albánia) és Vlora (Dél-Albánia) voltak.

Az első Balkán-háború kitörésekor Szerbia és Montenegró csapatai ostrom alá vették Shkodra városát, amelyet a nagyhatalmak által tető alá hozott londoni egyezmény Albániának ítélt. A döntést követően a szerbek elvonultak a város alól, de a montenegrói sereg folytatta az ostromot. 1913. április 5-én a nagyhatalmak hadihajóikkal zár alá vették a montenegrói partokat, bár ezzel a kis ország elhanyagolható tengeri külkereskedelme miatt nem érték el a kellő hatást. A montenegróiak ügye ráadásul nem várt helyről kapott segítséget: az ostromlott városban Esat Toptani még január 30-án megölette a vár védelmét irányító Haszan Riza pasát, majd a parancsnokságot átvéve április 23-án átadta a várat a montenegróiaknak, és csapataival Tirana környéki birtokaira vonult. 1913. május 14-én végül a nagyhatalmak nyomására Montenegró feladta Shkodrát, és a Brit Királyi Haditengerészet irányítása alatt álló nemzetközi katonai kontingens vette át a város irányítását. A közigazgatás feje Cecil Burney altengernagy, 1913. őszi távozása után pedig George Fraser Phillips ezredes, a West Yorkshire gyalogosezred parancsnoka lett. A helyi római katolikusokból és muszlimokból szerveződött tanács 1914. március 19-ei felállásáig osztrák–magyar, brit, francia, német és olasz zászló lobogott a shkodrai Rozafa-vár fölött.

balra|200px|bélyeg|Ismail Qemali