A második Vërlaci-kormány az Olasz Királyság által 1939. április 7-én megszállt Albánia első, 1939. április 12-e és 1941. december 3-a között hivatalban lévő kollaboráns fasiszta kormánya volt. Vezetője Shefqet Vërlaci közép-albániai nagybirtokos, konzervatív politikus volt. A kabinet készségesen hajtotta végre a két ország perszonáluniójához, az albán függetlenség elvesztéséhez vezető intézkedéseket, kiszolgálta az olasz politikai és gazdasági hegemóniát. Bár a kormány mozgásterét szűkre szabta a III. Viktor Emánuel hatalmát képviselő Francesco Jacomoni főkormányzó kézi vezérlése, Vërlaci kormányfő nem emelte fel hangját a fasiszta Olaszország albániai politikai és katonai céljait illetően. Az olasz megszállókkal és az akaratukat végrehajtó Vërlaci-kormánnyal szembeni ellenérzés hamarosan ellenállási mozgalommá szerveződött. 1940-től országszerte fokozódott a nacionalista Nemzeti Fronthoz köthető gerilla-hadviselés, 1941-től pedig a kommunista partizánok is megjelentek az albániai ellenállás hadszínterén. Bár a Wehrmacht támogatásával Olaszország a Görögország ellen vívott háborúban meg tudta őrizni Albánia területi integritását, sőt, 1941 nyarán jugoszláviai területek annektálásával megszületett Nagy-Albánia is, ezeket az eredményeket még nacionalista körökben sem tudták a fasiszta államrend széles körű támogatásává fordítani. Az egyre gyakoribb fegyveres rajtaütésekkel, ipari szabotázsakciókkal, utcai tiltakozásokkal szemben kormánya tehetetlennek bizonyult, a Vërlaci-kabinetet az ország urai 1941. december 3-án feloszlatták.
Megalakulása és összetétele A fasiszta Olasz Királyság hadserege 1939. április 7-én lerohanta Albániát. A megszállók április 12-én összehívták az alkotmányozó nemzetgyűlést, amely még aznap az olasz vezetőséggel jó kapcsolatokat kiépítő Shefqet Vërlacit kérte fel kormányalakításra. Bár Vërlaci készségesen vállalta a feladatot, a kabinet megalakítása némi nehézségekbe ütközött, az ország megszállása ugyanis az egyébként olaszbarát albán politikusokat is sokkolta. Francesco Jacomoni tiranai olasz követ és Giovanni Giro fasiszta vezető a háttérben győzködték és esetenként meg is fenyegették a vonakodókat. A kormánynévsor április 21-én lett végleges. Miniszterelnöki pozíciója mellett Vërlaci irányította a közmunkaügyi tárcát is, hat miniszterét pedig olaszszimpátiájukról ismert politikusok közül választotta ki. Belügyminisztere Maliq Bushati, külügyminisztere veje, Xhemil Dino, pénzügyminisztere Fejzi Alizoti, nemzetgazdasági minisztere Andon Beça, igazságügy-minisztere Xhafer Ypi, oktatásügyi minisztere pedig Ernest Koliqi lett.
Dino 1939 júniusában, az önálló albán külügyminisztérium megszűnésével kilépett a kormányból. 1940 áprilisától 1941 decemberéig Qemal Vrioni volt a kormány pénzügyminisztere. 1940. november 17-én a Dél-Albániában tartózkodó Xhafer Ypi igazságügy-miniszter egy görög bombázás során életét vesztette.
Tevékenysége Albánia függetlenségének felszámolása (1939)
A két ország perszonáluniója a Vërlaci-kabinet megalakulásakor már eldöntött kérdés volt: az albán alkotmányozó nemzetgyűlés első ülésnapján, április 12-én döntést hozott arról, hogy az albán koronát felajánlják III. Viktor Emánuel olasz királynak, másnap pedig a római Fasiszta Főtanács közfelkiáltással helybenhagyta az albán kérést. Benito Mussolini a mindössze félórás ülést követően a Palazzo Venezia erkélyéről jelentette be a két ország egyesülését. Április 14-én a Camera dei fasci e delle corporazioni törvénybe iktatta az aktust, ezzel Olaszország és Albánia perszonáluniója bevégeztetett politikai valóság lett.
A Vërlaci-kormány készségesen asszisztált a perszonálunió politikai aktusainak végrehajtásához. Egyik első intézkedése volt az országnak a Nemzetek Szövetségéből való kiléptetése, a hivatalos folyamatot már április 13-án elindították. 1939. április 15-én Vërlaci miniszterelnök 49 tagú küldöttséget vezetett Rómába. Mussolini még aznap a Palazzo Veneziában fogadta az albán küldötteket, másnap pedig Vërlaci és az albán delegáció a Quirinale-palota nagytermében ünnepélyes körülmények között átnyújtotta az albán koronát III. Viktor Emánuelnek. Galeazzo Ciano külügyminiszter, Albánia annexiójának karmestere naplójában arról emlékezett meg, hogy az albán küldöttek hangulata nyomott és levert volt.
Április 20-án végrehajtották a két ország gazdasági integrációját is, életbe lépett a vám- és kereskedelmi unió, az albán frank árfolyamát az olasz lírához rögzítették, valamennyi korábban kötött albán külkereskedelmi szerződést érvénytelenítettek. Emellett Olaszország kizárólagos koncessziót kapott az albániai ásványkincsek kitermelésére és az infrastrukturális beruházásokra.
Eközben a háttérben Mussolini és Ciano már az albán külügyminisztérium megszüntetéséről egyeztetett. A türelmetlen Mussolini gyors lépéseket akart látni, de Ciano óvatosságra intette. Úgy vélte, hogy ezt a lépést óhatatlanul Albánia függetlenségének végleges megszűnéseként értékelné az albán és a nemzetközi közvélemény is, és az esetleges felháborodás kezelésére nincsenek felkészülve. Ciano inkább az albán kormány tekintélyének aláásására törekedett, hogy az általános elégedetlenség igazolhassa Albánia teljes annexióját. Végül az önálló albán külügyminisztérium 1939. június 3-án szűnt meg az olasz és az albán tárcavezetők, Ciano gróf és Dino aláírásával. A római külügy egy altitkári rangú tisztviselőjét, Zenone Beninit bízták meg az albán ügyek képviseletével, Albánia valamennyi külképviseletét bezáratták, ahogy az Albániába akkreditált diplomaták megbízatását is visszavonták.
1939. június 2-án elkészült az ország fasiszta alkotmánya, amelyet másnap Vërlaci saját kezűleg vehetett át az uralkodótól Rómában. Ugyanakkor az általa vezetett delegáció hivatalos előterjesztést nyújtott be a királynak, hogy a Vërlaci-kormány döntése értelmében egyesítse az olasz és az albán fegyveres erőket, a határőrséget, valamint a csendőrséget. Ez ugyan már a gyakorlatban bevégzett lépés volt, már május 24-én olasz hivatásos tisztek vették át az albán csendőrség és hatáőrség irányítását. Érdemei elismeréseként Vërlaci még ugyanaznap, 1939. június 3-án az olasz szenátus tagja lett.
Végeredményben Albánia államszervezetét és közigazgatását tekintve a fasiszta Olaszország mintájára kialakított fasiszta bábállam lett. Megmaradt nemzeti függetlenségét a saját államnyelv, zászló és bélyegkiadás jelentette.
Az államszervezet és a közigazgatás fasizálódása (1939) Belpolitikai téren szintén megindult az ország gyarmatosítása, amihez a történetírásban quisling- vagy bábkormányként emlegetett Vërlaci-kabinet készséggel asszisztált. Jóllehet, alkotmányjogilag a kormány volt a legfőbb végrehajtó hatalom, valójában a kabinet és a törvényalkotás Mussolini és az olasz külügyminiszter, Galeazzo Ciano, illetve 1939. április 22-ei szentesítését követően Francesco Jacomoni főkormányzó kézi vezérlése alatt állt. Jacomoni az albán kormány valamennyi tagja mellé egy olasz nemzetiségű állandó tanácsadót rendelt, így tartotta szoros kontroll alatt a kabinet tevékenységét. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Vërlaci és kormánya nem emelte fel hangját Albánia fasizálódása ellen. Sőt, megnyilvánulásaik során egyetértésükről és támogatásukról biztosították az olasz politikai és katonai célokat. Vërlaci miniszterelnök 1939. május 24-ei nyilvános beszédében például lelkes szavakkal üdvözölte a perszonáluniót, az albán fegyveres testületek önállóságának megszűnését, a fasiszta Olaszországban az albán érdekek eminens képviselőit, az albánok „legrégibb testvéreit” láttatta. Beszédét az „Éljen sokáig a király, éljen sokáig a két testvérnép, éljen sokáig a Duce, szövetségünk összekovácsolója!” felkiáltással zárta. Kormányzása szimbolikus aktusokban sem szűkölködött. 1939. április 21-én például tiszteletbeli állampolgárságot adományozott Benito Mussolininek, Galeazzo Cianót pedig Tirana díszpolgárává tette. Május 9-én díszvacsorát adott a megszálló ország legmagasabb méltóságainak tiszteletére. Nemegyszer már a megszállóknak is sok volt Vërlaci buzgósága. Amikor 1939 decemberében Vërlaci azzal a javaslattal fordult Cianóhoz, hogy az emigrációban élő I. Zogu király ellen merényletet szervezzenek, Mussolini a tervek azonnali elvetésére adott utasítást. 1941 októberében Vërlaci arra készült, hogy az albániai olasz csapatok korábbi főparancsnokának, Ugo Cavallero tábornoknak érdemei elismeréseként 1000 hektárnyi földet adományoz fieri birtokaiból, de az ötletet még Ciano külügyminiszter is őrült túlzásnak nevezte.
1939. április 23-án Tefik Mborja vezetésével megalakult az Albán Fasiszta Párt – az ország egyetlen legális politikai pártja –, amely közvetlenül az olasz testvérszervezet irányítása alá tartozott, és valamennyi kormányhivatalnok számára kötelezővé tették a belépést.
1939 áprilisában előbb bezáratták a korçai francia líceumot, az iskola francia tanárait száműzték, majd hamarosan – még a tanév vége előtt – bezáratták valamennyi alap- és középiskolát. Az iskolák tanév vége előtti bezárásának indoka az volt, hogy az épületek az olasz katonai egységek elszállásolására kellenek, de a háttérben már készült a fasiszta szemléletű oktatási reform, a tanrend és a tananyag átalakítása is. Hasonlóképpen kiutasították az országból Léon Rey Apollóniában ásató francia régészcsoportját, valamint a malária ellen küzdő amerikai Rockefeller Alapítvány képviselőit. Tiltólistára tettek minden külföldi könyvet és folyóiratot, az olasz és német nyelvűek kivételével. Olasz vezetéssel sajtó- és propagandaügyi, valamint turisztikai direktorátusok alakultak.
A kormányalakítását követő hónapban, 1939 májusában 100-120 ezer olasz katona és mintegy 30 ezer polgári szakértő (mérnökök, orvosok, hivatalnokok és mások) érkeztek az országba, az április 20-a után automatikusan albán állampolgárságot kapó olaszok ellepték az állami hivatalokat, intézményeket és cégeket. Ugyanakkor más országok állampolgárainak beutazási feltételeit megnehezítették. Ez nem is annyira a politikai, mint a gazdasági integráció és monopólium szempontjából volt Olaszország számára fontos kérdés. Olasz geológusok, bánya- és kohómérnökök lepték el az albán hegyvidékeket, majd készítettek tervet az albániai ásványkincsek (vasérc, krómérc, rézérc, kőolaj, azbeszt stb.) kiaknázásáról, majd az olasz ipar szolgálatába állításáról. A megszállóknak emellett gondjuk volt a mezőgazdasági területek haszonvételére is, olasz cégek vették át a gyapot-, olajfa- és cukorrépa-termesztést. A szakértők seregét követően 1940 áprilisában 22 ezer olasz szakmunkás áthajóztatásával megindult a termelőegységek teljes gyarmatosítása. Az így előállított javak kivétel nélkül Olaszországba kerültek, a gazdasági termelés fellendült, de ennek jótéteményeiből az albán lakosság nem részesült.
Az olasz–görög háború (1940–1941)