Az atticai börtönlázadás, más néven atticai börtönmészárlás, atticai felkelés vagy atticai zendülés, az Egyesült Államok történetének legvéresebb börtönlázadása volt és a foglyok jogaiért küzdő mozgalom egyik legismertebb és legjelentősebb eseménye.
A lázadás oka az volt, hogy a foglyok jobb életkörülményeket és politikai jogokat követeltek. 1971. szeptember 9-én a New York állambeli Attica városában lévő Atticai büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartott mintegy kétezer kétszáz férfi közül 1281 fogvatartott fellázadt, és átvették az irányítást a börtön felett, negyvenkét alkalmazottat túszul ejtve. Az ezt követő négynapos tárgyalás során a hatóságok a fogvatartottak huszonnyolc követelését elfogadták ugyan, de nem egyeztek bele a börtön elfoglalásáért való büntetőjogi felelősségre vonás alóli teljes kegyelemre, illetve az intézet igazgatójának eltávolítására vonatkozó követelésekbe. Nelson Rockefeller kormányzó utasítására az állami rendőrség visszavette a börtön irányítását. Amikor a felkelés véget ért, negyvenhárom ember meghalt, köztük tíz büntetés-végrehajtási tiszt és civil alkalmazott, valamint harminchárom rab. Rockefeller, aki a lázadás alatt nem volt hajlandó a foglyokkal találkozni, azt állította, hogy a foglyok „végrehajtották a hidegvérű gyilkosságokat, amelyekkel kezdettől fogva fenyegettek”,The Milwaukee Star (1971) annak ellenére, hogy mindössze egy tiszt és három rab halálát tulajdonították a foglyoknak. A New York Times írója, Fred Ferretti szerint a lázadás „tömeges halálesetekkel zárult, amelyeket négy napig tartó feszült tárgyalásokkal igyekeztek elkerülni”.Ferretti (1971)
A lázadás eredményeként a New York-i börtönrendszer változtatásokat eszközölt, hogy kielégítse a rabok egyes követeléseit, csökkentse a feszültséget a rendszerben, és a jövőben megelőzze az ehhez hasonló incidenseket. Attica zendülés mindmáig az egyik leghírhedtebb börtönlázadás az Egyesült Államokban. A lázadásban részt vett a Kitty Genovese-gyilkosságért és más bűncselekményekért 1967-ben életfogytiglanra, továbbá kétszer tizenöt évre ítélt Winston Moseley is.
A lázadás háttere A lázadás a huszadik század végi rossz börtönkörülmények nagyobb összefüggésében zajlott. Howard Zinn történész így írt a felkelés előtti börtön körülményeiről: „A foglyok napi tizennégy-tizenhat órát töltöttek a cellájukban, a leveleiket az őrök elolvasták, az olvasnivalójukat korlátozták, a családlátogatásokat egy rácson keresztül bonyolították le, az orvosi ellátásuk gyalázatos, a feltételes szabadlábra helyezési rendszerük igazságtalan volt és mindenütt rasszizmus uralkodott.” A rossz körülményekhez a túlzsúfoltság is hozzájárult, mivel az elmúlt években a börtön létszáma a tervezett 1200 fogolyról 2243-ra nőtt. Emellett, mint sok amerikai börtönben, Atticában is jelen voltak a faji egyenlőtlenségek. A börtönlakók 54%-a afroamerikai, 9%-a Puerto Ricó-i és 37%-a fehér volt, eközben a forrástól függően az összes őr, vagy egy kivételével az összes őr fehér volt. Az őrök gyakran kidobták a spanyolul írt leveleket, amelyeket a Puerto Ricó-i foglyoknak küldtek, illetve amit Puerto Ricó-i foglyok küldtek "volna" ki, a fekete rabokat pedig a legalacsonyabb fizetésű munkakörökbe osztották be, és a személyzet rasszista módon zaklatta őket.
Ebben az időszakban a rabok tevékenységének kultúrája is erősödött. Az előző évben egy másik New York-i büntetés-végrehajtási intézetben, a Manhattan Detention Complexben lázadás tört ki. A lázadók nyolc órán keresztül túszként tartottak fogva öt őrt, amíg az állami tisztviselők beleegyeztek, hogy meghallgatják a rabok panaszait, és nem tesznek büntető intézkedéseket a lázadókkal szemben. Az ígéret ellenére a tisztviselők a fő bandavezéreket Atticába szállíttatták, és sokan hónapokat töltöttek magánzárkában, emellett a lázadás és a túszejtés miatt büntetőjogi vádakkal is sújtották őket. 1971 júliusában az atticai rabok egy csoportja huszonhét követelést tartalmazó listát nyújtott be Russell Oswald büntetés-végrehajtási biztosnak és Nelson Rockefeller kormányzónak az atticai körülmények javítására vonatkozóan. A biztos nem tett lépéseket a követelések listája alapján, és az atticai igazgató, Vincent Mancusi válaszul további korlátozásokat vezetett be a rabok olvasnivalóira és személyes tárgyaira vonatkozóan. Ezen kívül 1971 augusztusában George Jacksont, a Fekete Párducok Pártjának tagját lelőtték egy szökési kísérlet során a San Quentin állami börtönben, miután megölt három őrt és két rabot. Jackson halálát egyes történészek az atticai felkelés közvetlen okának tekintik. A Jackson halálát követő napokban legalább hétszáz atticai rab vett részt a tiszteletére szervezett éhségsztrájkban.
A felkelés kezdete 1971. szeptember 8-án, szerdán olyan incidens történt, amely előidézte a másnapi lázadást. A Blood in the Water: The Attica Prison Uprising of 1971 and Its Legacy című, Heather Ann Thompson történész által a felkelésről készített, alaposan kutatott beszámoló szerint két rab dulakodott a pihenőszünetben, és egy büntetés-végrehajtási tiszt közbelépett. Az egyik rab már elhagyta a dulakodás helyszínét, de a tiszt követelte, hogy az ott maradt rab térjen vissza a cellájába, és az ezt követő vitában a rab megütötte a tisztet. Más rabok és őrök is csatlakoztak a felforduláshoz, és egy másik rab is megütötte a tisztet, de mielőtt az erőszak elfajulhatott volna, Robert Curtiss hadnagy lépett oda a feszültség enyhítése érdekében. Még aznap este Vincent Mancusi igazgató elrendelte, hogy a verekedésben részt vevő két rabot magánzárkába zárják, de amikor a tisztek megérkeztek az 5. társasághoz, hogy elvigyék a rabot, az nagy jelenetet rendezett. Az 5. társaság többi rabja kiabált és dobálta az őröket, az egyik rab, William Ortiz pedig egy konzervdobozzal megütött egy tisztet, aminek következtében "keeplock"-kal, azaz a saját cellájába zárásal büntették.
1971. szeptember 9-én, csütörtökön reggel a még mindig feldúlt 5. társaság azt követelte a tisztektől, hogy mondják el, mi lesz Ortiz sorsa. Gordon Kelsey tiszt azt mondta nekik, hogy nem tudja, és megpróbálta folytatni a szokásos feladatainak elvégzését. Azonban amikor reggelizni indultak, néhány rabnak sikerült kinyitnia Ortiz cellájának ajtaját, és ő velük együtt távozott az étkezőbe. Amikor a parancsnoki állomány megtudta, hogy mi történt, úgy döntöttek, hogy reggeli után az 5. társaság minden tagját visszaküldik a cellájukba, azonban elfelejtették tájékoztatni erről az többi fegyőrt, és amikor a tisztek reggeli után kivezették a rabokat a pihenőterület felé, mind a tisztek, mind a rabok meglepődve tapasztalták, hogy az ajtók zárva vannak. A rabok azt hitték, hogy büntetés vár rájuk, és rendbontás alakult ki amely nem sokra rá közelharcba torkollott, ami nagy káoszhoz vezetett, mivel néhány rab megtámadta az őröket, mások pedig megpróbáltak megszökni. A rendbontás kihatott a többi közeli fegyenc társaságra is, és ezzel megkezdődött a zendülés, aminek során több őr és fegyenc is megsérült, William Quinn tiszt pedig két nappal később a kórházban halt bele a lázadás első perceiben szerzett sérüléseibe.
Szeptember 9-én délre a büntetés-végrehajtási tisztek és a rendőrök a börtön és a rabok mintegy felét, míg az Attica közel 2200 rabjából 1281-en a börtön másik felét, köztük a D-udvart, két alagutat és a rabok közt csak "Times Square"-ként emlegetett központi irányítótermet tartották uralmuk alatt, a rabok pedig 42 tisztet és civil alkalmazottat ejtettek túszul.
A tárgyalások Miután a rabok biztosították a börtön egy részét, szervezkedni kezdtek, és egy listát állítottak össze a követeléseikről, amelyet a terveik szerint a tisztviselőknek teljesíteniük kellett volna, mielőtt megadnák magukat. A rabok vezetőket választottak, hogy képviseljék őket a tárgyalásokon, és rabtársaikat nevezték ki orvosnak és őrségnek. Például Frank "Big Black" Smith-t nevezték ki biztonsági főnöknek, és ő gondoskodott a túszok és a megfigyelők biztonságáról is.Attica Timeline Emellett egy lelkes szónok, a huszonegy éves Elliott James "L.D." Barkley, komoly erőt képviselt a tárgyalások során, ékesszólóan beszélt a rabokhoz, a kamerás stábokhoz és a egyéb kívülállókhoz.Eyes on the Prize (1990) Barkley, aki a felkelés idején csak napokra volt a tervezett szabadulásától, a börtön visszafoglalásakor meghalt.
Miközben a Barkley-féle szónokok emelték a morált, a választott tárgyalócsoport javaslatokat fogalmazott meg a biztosnak. Az Az Attica Felszabadítási Frakció követelései (Attica Liberation Faction Manifesto of Demands) az atticai foglyok által írt panaszok gyűjteménye volt, amely közvetlenül a "társadalom őszinte embereihez" szólt. Ez a gyűjtemény harminchárom követelést tartalmazott, köztük jobb orvosi ellátást, tisztességes látogatási jogot, jobb minőségű ételt, vallásszabadságot, magasabb béreket a fogvatartottak munkájáért, valamint "a fizikai bántalmazás megszüntetését, továbbá olyan alapvető szükségleteket, mint a fogkefe és a mindennapi zuhanyzás, szakmai képzés, valamint újságokhoz és könyvekhez való hozzáférést". A kiáltvány a tárgyalási jogot a képviseletükre megválasztott öt rabra ruházza: Donald Noble, Peter Butler, Frank Lott, Carl Jones-El és Herbert Blyden X. Emellett a dokumentum külön felsorolja a foglyokat elnyomó "aljas és gonosz rabszolgatartókat", például a New York-i kormányzót, a New York-i büntetés-végrehajtást és az Egyesült Államok bíróságait. A rabok külső megfigyelőkből álló csapatot is kértek a tárgyalások segítésére, akik közül sokakat sikerült rávenniük a tisztviselőknek, hogy utazzanak Atticába. A megfigyelők között volt Tom Wicker, a The New York Times egyik szerkesztője, James Ingram a Michigan Chronicle-től, John Dunne állami szenátor, Arthur Eve állami képviselő, William Kunstler polgárjogi ügyvéd, Clarence Jones, az Amsterdam News kiadója és ifjabb Martin Luther King egykori tanácsadója és további személyek. A foglyok kérték Louis Farrakhan miniszter, az Iszlám Nemzet országos képviselőjének részvételét is, de ő ezt elutasította. A rabok a Fekete Párduc Párt képviselőit is kérték; Bobby Seale szeptember 11-én röviden szólt a rabokhoz, de nem maradt sokáig, és egyesek szerint ez csak fokozta a feszültséget.
A foglyok és a megfigyelők csoportja folytatta a tárgyalásokat Russell Oswald büntetés-végrehajtási biztossal, aki a rabok 28 követelését elfogadta ugyan, de nem volt hajlandó beleegyezni a felkelésben részt vevő rabok amnesztiájába illetve az Attica igazgatójának elbocsátásába. William Kunstler ügyvéd, aki vállalta, hogy képviseli a rabokat a tárgyalásokon, azt mondta: „A raboknak két nem tárgyalható követelése volt: az igazgató eltávolítása és az általános amnesztia, és az igazgató eltávolításáról már lemondtak. Az általános amnesztiával kapcsolatban pedig már több formulát is kidolgoztunk, amelyeket órákkal a támadás előtt megbeszéltünk a megbízottal, és ha hagyták volna, hogy folytassuk, akkor ma még mindenki élne, és az ügy már el lenne intézve.” A helyzetet tovább bonyolíthatta, hogy Rockefeller kormányzó nem volt hajlandó elmenni a lázadás helyszínére és találkozni a rabokkal, bár az incidens egyes későbbi értékelései szerint a kormányzó távolmaradása nem elősegítette hanem valójában megakadályozta a helyzet súlyosbodását.Benjamin, G., & Rappaport, S. (1974). Attica and Prison Reform. Proceedings of the Academy of Political Science, 31 (3), 203–212. Retrieved October 6, 2006, from JSTOR database. A tárgyalások meghiúsultak, és Oswald nem volt hajlandó vagy nem volt képes további engedményeket tenni a raboknak. Oswald és a megfigyelőbizottság tagjai felhívták Rockefellert, és könyörögtek neki, hogy jöjjön a börtönbe, hogy lecsillapítsa a lázadást, de ő ezt ismét elutasította. Ezután Oswald és Rockefeller megegyeztek abban, hogy Oswald elrendeli, hogy az állami rendőrség erőszakkal vegye vissza a létesítményt, amit később sokan kritizáltak. A börtön visszafoglalása és a megtorlás