A Kapp-puccs, más néven Kapp–Lüttwitz-puccs 1920. március 13-án kezdődött puccskísérlet volt a berlini német kormány ellen. Nevét vezetőiről, Wolfgang Kappról és Walther von Lüttwitzről kapta. Célja az 1918–1919-es német forradalom eredményeinek felszámolása, a weimari köztársaság megdöntése, és egy autokratikus kormány létrehozása volt. A német birodalmi hadsereg, a Reichswehr egyes részei, valamint nacionalista és monarchista csoportok támogatták.
Bár a legitim német kormány kénytelen volt elmenekülni Berlinből, a puccs néhány nap után megbukott, miután a német lakosság nagy része csatlakozott a kormány által meghirdetett általános sztrájkhoz. A legtöbb köztisztviselő megtagadta az együttműködést Kappal és szövetségeseivel. A puccs kudarca ellenére jelentős hatással volt a weimari köztársaságra. Közvetlen előzménye volt a néhány héttel később kezdődött Ruhr-felkelésnek, amelyet a kormány több száz áldozattal járó katonai összecsapásokban vert le, miközben a Kapp-puccs vezetői amnesztiát kaptak. Ezek az események erősen megosztották a német választókat, és az 1920. júniusi Reichstag-választásokon a radikálisabb jobboldali és baloldali pártokra szavaztak.
Előzmények bélyegkép|Kormányplakát a Kapp-puccs ellen 1920. március 13-án Miután Németország elvesztette az első világháborút (1914–1918), az 1918–1919-es német forradalom megdöntötte a monarchiát. A Német Birodalom megszűnt, és 1919-ben a weimari Nemzetgyűlés létrehozta a demokratikus weimari köztársaságot. A jobboldali nacionalista és katonai körök viszont ellenezték a köztársaságot, és a tőrdöfés-elméletet hirdették. Eszerint Németország azért vesztette el a világháborút, mert a veretlen német hadsereg eredményeit aláásták a monarchiaellenes politikai erők, a háborús hátország "hátbadöfte" a hadsereget.
1919–ben az ún. weimari koalíció alakított kormányt, amely a Szociáldemokrata Pártból (SPD), a Német Demokrata Pártból (DDP, balközép liberálisok) és a Centrumból (konzervatív katolikusok) állt. A legmagasabb tisztségek betöltői: Friedrich Ebert köztársasági elnök, Gustav Bauer kancellár és Gustav Noske védelmi miniszter mind az SPD tagjai voltak. Az alkotmány szerint a fegyveres erők főparancsnoka a köztársasági elnök volt, akit békeidőben a honvédelmi miniszter képviselt. A szárazföldi erők legmagasabb rangú tisztjének pozícióját (németül: Chef der Heeresleitung), 1920 elején Walther Reinhardt tábornok töltötte be.
Bauer kancellár 1919-ben kénytelen volt aláírni a versailles-i békeszerződést, bár nem értett egyet vele. A békeszerződést az I. világháborúban győztes antanthatalmak diktálták. Németországot arra kényszerítették, hogy vállaljon felelősséget a háborúért: területeket veszített, hatalmas jóvátételt kellett fizetnie, és korlátozták a hadserege létszámát. 1919 elején a német reguláris hadsereg, a Reichswehr létszámát 350 000 főre becsülték, és több mint 250 000 főt számláltak a különböző szabadcsapatok (Freikorps), önkéntes félkatonai szervezetek, amelyek nagyrészt a háborúból visszatérő katonákból álltak. 1919-ben a német kormány többször használta a szabadcsapatokat a háború utáni kommunista felkelések leverésére. Az 1920. január 10-én hatályba lépett versailles-i békeszerződés értelmében Németországnak 100 000 főre kellett csökkentenie szárazföldi hadereje létszámát, amelynek tagjai csak hivatásos katonák lehettek, besorozottak nem. A határidőt először 1920. március 31-re tűzték ki, majd később az év végéig meghosszabbították. A szabadcsapatokra a feloszlatás várt. Mivel létrehozásuk oka – a belső elnyomás – a baloldali felkelések leverésével megszűnt, a kormány számára fenyegetést jelentettek. A feloszlatás megakadályozására néhány magas rangú katonai parancsnok már 1919 júliusában tárgyalni kezdett egy puccs lehetőségéről.
A puccs Előkészületek bélyegkép|Walther von Lüttwitz (középen) és Gustav Noske (jobbra), 1920 Bár a puccsot Wolfgang Kapp 62 éves, nacionalista kelet-porosz köztisztviselőről nevezték el, aki egy ideje puccsot tervezett a köztársaság ellen, a puccsot a hadsereg indította, Kapp csak mellékszerepet játszott. 1920. február 29-én Noske védelmi miniszter elrendelte a két legerősebb szabadcsapat, a Loewenfeld tengerészgyalogos dandár és az Erhardt tengerészgyalogos dandár feloszlatását. Utóbbi létszáma 5-6000 fő volt, és 1920 januárja óta a Berlinhez közeli döberitzi gyakorlótérnél állomásozott. Elit katonai alakulatnak számított, amelyet a császári haditengerészet egykori tisztjeiből és altisztjeiből hoztak létre; később csatlakoztak hozzá azok a szabadcsapatok (Baltikumer), amelyek 1919-ben Lettországban harcoltak a szovjet bolsevikok ellen. Az 1919-es német polgárháború idején a dandárt Münchenben és Berlinben vetették be. Tagjai erőteljesen ellenezték Friedrich Ebert demokratikus kormányát.
Parancsnoka, Hermann Ehrhardt korvettkapitány kijelentette, hogy a dandár megtagadja a feloszlatását. Ehrhardt március 1-jén katonai díszszemlét tartott, amelyre Noskét nem hívta meg. Walther von Lüttwitz tábornok, a Berlinben és Berlin környékén állomásozó reguláris csapatok (Gruppenkommando I) parancsnoka, a hadsereg akkori legmagasabb rangú tábornoka és számos szabadcsapat parancsnoka a díszszemlén azt mondta, hogy "nem fogadja el" egy ilyen fontos katonai alakulat elvesztését. Lüttwitz tisztjei közül többen megdöbbentek a kormány tekintélyének ilyen nyílt elutasításán, és közvetíteni próbáltak, találkozót szerveztek Lüttwitz és a két legnagyobb jobboldali párt vezetői között. Lüttwitz meghallgatta őket, de a hallottak nem tántorították el a cselekvéstől. Noske elvonta a dandárt Lüttwitz parancsnoksága alól, és a haditengerészet vezetése alá rendelte, remélve, hogy ők majd feloszlatják az alakulatot. Lüttwitz figyelmen kívül hagyta a parancsot, de beleegyezett abba, hogy találkozzon Eberttel.
Március 10-én este Lüttwitz munkatársaival Ebert hivatalába ment, ahova Ebert Noskét is elhívta. Lüttwitz a jobboldali pártok követelései alapján és a sajátjait hozzáadva követelte a Nemzetgyűlés azonnali feloszlatását, új országgyűlési választások kiírását, szakértői kormánytagok (Fachminister) kinevezését a külügyi, a gazdasági és a pénzügyi tárca élére; Reinhardt tábornok elbocsátását és saját maga kinevezését a reguláris hadsereg legfelsőbb parancsnokává; valamint a szabadcsapatok feloszlatására vonatkozó parancsok visszavonását. Ebert és Noske elutasította ezeket a követeléseket, és Noske közölte Lüttwitzzel, hogy másnapra várja a lemondását.
Lüttwitz másnap, március 11-én Döberitzbe ment, és megkérdezte Ehrhardtot, hogy kész-e elfoglalni Berlint aznap este. Ehrhardt azt válaszolta, hogy még egy napra van szüksége, de március 13-án reggel már Berlin központjában lehet a csapataival. Lüttwitz kiadta a parancsot, Ehrhardt pedig megkezdte az előkészületeket. Lüttwitz csak ezen a ponton vonta be a Nationale Vereinigung néven ismert csoportot a puccs szervezésébe. A csoport tagja volt Wolfgang Kapp, a Német Nemzetiségi Néppárt (DNVP) tagja, Erich Ludendorff nyugalmazott tábornok, Waldemar Pabst, aki Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg 1919. januári meggyilkolásáért felelős; és Traugott von Jagow, az utolsó berlini rendőrfőnök a régi Birodalomban. Céljuk egy tekintélyelvű rezsim, de nem monarchia létrehozása volt, visszaállítva a Birodalom szövetségi struktúráját. Lüttwitz arra kérte őket, hogy március 13-án álljanak készen a kormányzás átvételére. A csoport nem volt felkészülve erre, de beleegyezett a Lüttwitz által meghatározott menetrendbe. Gyors cselekvésre ösztönözte őket az is, hogy a berlini titkosrendőrség velük rokonszenvező tagjai közölték velük, már elfogatóparancsot adtak ki ellenük.
Lüttwitzet nem bocsátották el, csak felfüggesztették a tisztségéből március 11-én. A kormány védelme érdekében Noske utasította a titkosrendőrség két ezredét és a hadsereg egy ezredét, hogy foglalják el a kormányzati negyed stratégiai pontjait, de kételkedett abban, hogy puccs várható. Az ezredek parancsnokai úgy döntöttek, hogy nem követik a tűzparancsot, és ezt a döntést Hans von Seeckt tábornok (Chef des Truppenamts) is jóváhagyta.
Berlin elfoglalása bélyegkép|Hermann Ehrhardt a puccs alatt A vérontástól való tartózkodás egyoldalú volt. Március 12-én este Ehrhardt parancsot adott a dandárjának, hogy vonuljon be Berlinbe, "könyörtelenül törjön le minden ellenállást" (jeden Widerstand rücksichtslos zu brechen), és foglalja el a város központját, ahol a kormány épületei találhatók. A dandár katonái horogkeresztekkel a sisakjukon és járműveiken este 10 körül indultak el Berlin felé. Egy órával később a Gruppenkommando tudomást szerzett erről, és értesítette Noskét. Két magasrangú tiszt találkozott Ehrhardttal, és meggyőzték, hogy adjon esélyt a kormánynak a megadásra, mielőtt letartóztatnák őket, feltéve, hogy Lüttwitz minden követelését elfogadják reggel 7 óráig. Mindezt jelentették Noskénak, aki találkozott Eberttel. Ebert hajnali 4 órára kormányülést hívott össze, Noske pedig éjjel 1 órakor a Bendlerblockban lévő hivatalába hívatta a rangidős parancsnokokat.
Noske arra kérte a parancsnokokat, hogy védjék meg a kormányzati épületeket, de ezt elutasították. Két tiszt kivételével megtagadták, hogy tűzharcot vívjanak a lázadó csapatokkal. (A két tiszt egyike Reinhardt tábornok volt.) Néhányan tárgyalásokat javasoltak, mások azt állították, hogy a csapatok megtagadnák a tűzparancsot, megint mások azzal érveltek, hogy a reguláris katonai egységek nem lennének képesek megállítani az elit tengerészgyalogsági dandárt. Seeckt tábornok bajtársiasságról beszélt. Egyes beszámolók szerint azt mondta: "A Miniszter Úr talán azt akarja, hogy a Brandenburgi kapu előtt harcoljanak a csapatok, amelyek nemrég vállvetve harcoltak egy közös ellenség ellen. Ha a Reichswehr a Reichswehrre lőne, a bajtársiasság megszűnne a tisztek között." Mások szerint Seeckt tömörebben fogalmazott: "A Reichswehr nem lő a Reichswehrre!"
Noskét annyira kétségbe ejtette a tisztek parancsmegtagadása, hogy az egyik asszisztensének öngyilkosságról beszélt, majd a hajnali 4-kor kezdődő kormányülésen beszámolt katonai helyzetről. A kancellárián (Reichskanzlei) tartott zűrzavaros kormányülésen a katonailag védtelenül maradt kormány két döntést hozott: elmenekülnek Berlinből és általános sztrájkot hirdetnek. A döntéseket nem egyhangúan hozták. Eugen Schiffer alkancellár és néhány nem SPD-és miniszter nem volt hajlandó elhagyni a várost, hogy tárgyalhasson puccsistákkal. Az általános sztrájkra vonatkozó felhívást pedig csak Ebert és az SPD miniszterei írták alá. Hajnali 6:15-kor a kormányülést megszakították, és elmenekültek a kancelláriáról. Indulásuk után tíz perccel a tengerészgyalogosok elérték a Brandenburgi kaput, ahol csatlakozott a katonákhoz Lüttwitz, Ludendorff, Kapp és követőik. Nem sokkal ezután Kapp emberei behatoltak a kancelláriára , és a Reichswehr egy zászlóaljának támogatásával elfoglalták a kormányzati negyedet.
Kapp kancellárnak (Reichskanzler) nyilvánította magát, és ideiglenes kormányt alakított. A fegyveres erők parancsnoka és egyben a védelmi miniszter Lüttwitz lett. Több ismert konzervatív személyiséget és volt államtitkárt is felkértek a kormányzati pozíciók betöltésére, de a felkéréseket elutasították.
Reakciók bélyegkép|Az Ehrhardt tengerészgyalogos dandár tagjai horogkereszttel a sisakjukon, szórólapokat osztanak március 13-án